14. Vihar közeleg

2013. október 4., péntek


Carina és William a kunyhóban üldögéltek, és kortyolták mentateájukat. Celestina a lány ölében dorombolt, miközben a lány simogatta. Carina egész út alatt nyöszörgött, mennyire rémesen érzi magát, és ezerszer is megfogadta, hogy soha többé nem iszik alkoholt.
- William!
- Igen, Úrnőm?
- Mondd el, mi történt este!
- Még mindig nem emlékszik?
- Sajnos nem…
- Őszinte leszek. Miután megnyerte a versenyt, egy ifjú odahívott minket egy kis társasághoz. Meginvitálták kegyedet két pohár borra, amit ön azon nyomban el is tüntetett.
- Hogy hagyhattad?!
- Való igaz, Úrnőm, nem lett volna szabad hagynom, gyötör is a lelkiismeret. Mindazonáltal én szóltam önnek, de nem törődött a figyelmeztetésemmel.
- És miért aludtunk egy ágyban? – Carina csak most bírta rávenni magát arra, hogy rákérdezzen, és félt a választól.
- Mert azt kérte, aludjak Úrnőmmel. De még mielőtt bármi rosszra gondolna, biztosítom, nem történt semmi közöttünk.
- Én nem is gondoltam ilyenre! – vörösödött el. – Ugyan, mik járnak a fejedben?
- Elnézést a feltételezésért. Természetesen nem magamból indultam ki. Csupán ismerek olyanokat, akik… kihasználják a helyzetet.
Ahogy ezt kimondta, megremegett egy pillanatra az ajka.
- És te nem vagy olyan, igaz? Te nem tennél ilyet. Ugye?
Carina olyan kétségbeesetten és ijedten nézett Williamre hogy összeszorult a férfi szíve. Képtelen volt bevallani Úrnőjének gyalázatos tettét, hogy megcsókolta. Elfordította a fejét, és így szólt halkan:
- Nem.
Carina megkönnyebbülten fellélegzett.
- Mert te úriember vagy? – mosolyodott el incselkedve.
- Igyekszem úgy viselkedni.
- Ha… esetleg nemes lennél, és úgy találkozunk, mint… mint egyenrangú felek, akkor…
A lány maga sem tudta, mire akar kilyukadni, és elhallgatott mondat közben.
- Akkor hogy viszonyulnék Úrnőmhöz? – fejezte be a lány kérdését mosolyogva. Carina bólintott.
- Ha egy bálon pillantom meg, valószínűleg felkérem táncolni.
- Egy tánc, aztán elfelejtesz, és sohasem látjuk egymást többé?
- Csalódott lenne?
- Én… én… hogy van merszed ilyet kérdezni?!
- Ne feleljen, ha nem szeretne, és elnézést, hogy így önnek szegeztem a kérdést. Csupán érdekel a felelete.
- Ugyan miért érdekel? – fonta keresztbe a karját.
- Kíváncsi természetemből fakadóan. 
- Felelj te!
- Én bizony ugyancsak csalódott lennék.
- Igazán? – Carina próbált sértődött arcot vágni, de alig bírta elfojtani elégedett mosolyát.
- Az lennék. Hisz ön valójában nagyon jó ember, bármit is mutat magából a felszínen. Ez az egyik oka annak, amiért nem mondtam fel.
- Te… te fel akartál mondani?
- Bevallom, többször is eljátszottam a gondolattal.
- De hát miért? Papa nem fizet meg rendesen?
- Dehogyisnem, a kedves édesapja nagyon is bőkezű. Engem különben sem a pénz motivál.
- Akkor miért? Talán… talán miattam? – kérdezte Carina, és lelkiismeret-furdalás nyilallt szívébe.
- Hogyismondjam… Úrnőm szerette éreztetni velem alárendelt helyzetemet.
- Én… én úgy szégyellem magam – rogyott le Carina az egyik székre. Hirtelen az összes gonoszkodása a férfival végigpergett előtte, de csak most eszmélt rá arra, hogy viselkedésével bizony mennyire megbánthatta komornyikját.
William letérdelt elé, és megfogta a kezét.
- Nem hibáztatom. Ön igen érzékeny lány, és a viselkedése egyfajta védekezés volt, mert félt attól, hogy újra csalódni fog.
- Ezért nem mondtál fel?
- Mint mondtam, Úrnőm jó ember, és én ezt mindig is tudtam. Mérhetetlenül büszke vagyok önre, hogy végre levette az álarcát, és megmutatta a valódi énjét.
- William, én úgy sajnálom…
- Nincs mit megbocsátanom – mosolygott rá, és elengedte a kezét. Felállt, és kinézett az ablakon. – Pompás időnk van! Mit szólna hozzá Úrnőm, ha elmennénk sétálni?
- Igen, igen, az nagyon jó le… Akarom mondani, szívesen veled tartok.
Carina rájött arra, hogy kissé elragadtatta magát. „Nem szabad, hogy William lássa rajtam, mennyire vágyom a társaságára.”
A férfi ismét elmosolyodott, majd így szólt:
- Készítek útravalót, addig öltözzön át. – Ezzel bement a konyhába.
Carina elővette a szekrényből az egyik mintás anyagból készült, fodrokkal díszített turnürös ruháját. Lábára magasított sarkú lakkcipőt húzott. Nyaka köré fehér selyemszalagot tekert, amit masnira kötött - William megmutatta neki, hogy kell. Haját szépen kifésülte, szeme alatt pedig kihúzta világoskék szemceruzával. Arcára tett némi púdert, és befújta magát a kedvenc, indiai parfümével. Épp, hogy végzett, amikor William belépett a szobába. Carina elfordult a tükörtől, amiben csodálta magát, és bájosan pislogott rá.
- Na? Hogy tetszem?
- Úrnőm, nagyon csinos, és…
- Folytasd!
- … és attól eltekintve, hogy ez az öltözet nem épp a legmegfelelőbb az erdőbe, meg kell, hogy dicsérjem, amiért ilyen szépen fel tudott öltözni egyedül.
- Mi nem megfelelő a ruhámban?  - kérdezte a lány csalódottan. Direkt William kedvéért húzta fel, mert le akarta nyűgözni.
- El fog esni ebben a cipőben és a ruhában.
- Ha elesek, majd te elkapsz! Induljunk! – szólt ellentmondást nem tűrően.

Több mint egy órája haladhattak már, amikor is egy rétre értek.
- William, elfáradtam. Üljünk le.
- Természetesen – biccentett a férfi, és előhúzott az oldaltáskájából egy sötétzöld pokrócot. Leterítette a virágok közé, és helyet foglalt. Carina is így tett.
A lány kitámasztotta magát a háta mögött a kezével, és felnézett az égre, ahol bárányfelhők vonultak át. A szellő belekapott tincseikbe, és a nap fényében szinte sugárzott az arcuk.
A lány magán érezte William tekintetét, ezért ránézett. Csakugyan, őt vizslatta tűnődve, és amikor találkozott a pillantásuk, sem fordította el a fejét.
- Miért nézel?
- Csak gondolkoztam valamin – közölte nyugodt hangon, és felnézett az égre. – Ó, az a felhő pont olyan, mint a macskája – mosolyodott el.
- Melyik?
- Az ott, látja? – mutatott fel William az égre.
- Nem látom – hajolt egészen közel Carina a férfihoz. Vállaik összeértek, és csaknem a fejük is.
- Ott – fogta meg a lány kezét, és újra megmutatta. Carina elpirult, majd derűs kifejezés jelent meg az arcán.
- Igen, igen, már látom! – lelkendezett. – Tényleg olyan, mint Celestina!
A férfi elvette a kezét Úrnőjéről, majd ő is kitámasztotta magát hátul.
Így voltak legalább tíz percen keresztül, míg Carina törte meg a csendet.
- Mi a baj? – kérdezte, mert látta a férfin, hogy őrli valami belülről.
- Hogy? – rezzent össze. – Olyan csodás nap ez a mai! – közölte színtelen hangon.
- Ennyire még én sem vagyok ostoba! Látom rajtad, hogy szomorú vagy!
- Bevallom, igen – sóhajtott fel William.
- De miért? – nézett rá Carina aggódva.
- Emlékszik arra a képre, ami ott függ a kunyhóban, és egy kislányt ábrázol?
- Igen. Ki ő?
- A húgom. Meghalt.
Carina mélységesen megdöbbent és elszomorodott a hír hallatán. A szája elé kapta a kezét, és szeme kikerekedett.
- Óh, ne! Én... én ezt nem tudtam. Úgy sajnálom… De hát mi történt?
- Tudja, a szüleink építették ezt a kis kunyhót nekünk, mert nagyon szerettünk az erdőben játszani. A húgom hitt a tündérekben, és mindenáron be akarta bizonyítani nekem a létüket. Ő hat volt, én tíz. Állította, hogy találkozott velük, de én nem hittem neki. Ó, bár hittem volna…
William belemarkolt a hajába, és szaggatottan felsóhajtott. Carina szívét átjárta a szomorúság, és óvatosan megsimogatta a férfi hátát.
William összerezzent, és elvette a kezét. Sötét szemében mély fájdalom ült, tekintete a távolba révedt.
- Hogy halt meg?
- Összevesztünk. Azt mondta, bebizonyítja, hogy neki van igaza, és kiviharzott. Én nem mentem utána, mert haragudtam rá, és arra gondoltam, úgyis visszatér hamarosan. Sohasem ment messzire egyedül. De miután fél óra is eltelt, én kezdtem aggódni érte. A nyomába eredtem a szüleinkkel, akiket természetesen értesítettem. Ők mindig ott voltak a közelünkben, nem engedték, hogy egyedül játsszunk. Szólongattuk, kerestük őt, de hiába.
- Mi történt vele? – kérdezte Carina megrendülten.
- Édesapám talált rá. Húgom ott hevert a patak partján vérző fejjel – valószínűleg elesett, és egy éles kő okozta a halálát. Ezt szorongatta a kezében – nyúlt be a zsebébe, és elővett egy háromszög alakú kövecskét. Megmutatta Carinának, majd eltette, és a kezébe temette a fejét. Válla rázkódott a sírástól, de ajkát egy hang sem hagyta el – némán peregtek a könnyei.
Carina még soha, senkit nem látott sírni, és mélyen megütközött attól, amit William mondott neki.
- Oh, William… Ez… ez borzalmas… - sírta el ő is magát, és átölelte a férfit.
Komornyikja átfonta őt a kezével, és a mellére húzta a lány fejét. Szorosan a karjába zárta, és nyugtatóan simogatta. Carina belegondolt abba, mi lenne, ha vele történne mindez. Átérezte a férfi fájdalmát, és rájött arra, hogy másoknak sokkal nagyobb problémái vannak. Hirtelen az összes gondja kicsinek tűnt Williaméhez képest. Több percig így voltak, míg végül kezdtek megnyugodni.
- Sajnálom, én nem akartam elszomorítani Úrnőmet… Nem kellett volna elmondanom.
- Ne beszélj badarságokat… - suttogta Carina.
- Kérem, bocsásson meg. Egy komornyik nem zokoghat az Úrnője előtt – fordította el a fejét.
- De egy férfi igen – fogta meg a lány William arcát, és mélyen a szemébe nézett.
A férfi tekintetében egyszerre ült meglepettség, szomorúság és elismerés.
- Én… én becsülöm, ha egy férfi kimutatja az érzéseit – tette hozzá merészen. Maga sem értette, honnan vette a bátorságot, de valahogy kicsúszott a száján. De nem hátrált meg, még csak a fejét sem fordította el.
- Meghat, hogy így gondolja, és hogy ennyire együttérez. Köszönöm. Ez… ez nagyon sokat jelent nekem – nézett elködösült tekintettel a lányra, és óvatosan megcsókolta a feje búbját.
Carinának eszébe se jutott tiltakozni, jólesett neki ez a gyengéd gesztus. Viszonozni akarta valahogy, ezért végigsimított a férfi arcán, és letörölte a könnyeit.
William ajkán bánatos mosoly jelent meg. Látszott rajta, milyen jólesik neki Úrnője kedveskedése.
- Nahát, Carina! Nem akarok szentimentálisnak tűnni, de most nagyon meghatott.
A lány zavarba jött, és elhúzta a kezét – nem tudta, mit tegyen vagy mondjon. Lesütötte a szemét, és tördelni kezdte a kezét.
- E-elnézést, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a kijelentésemmel. Amennyiben ön is úgy gondolja, folytathatjuk utunkat, vagy akár vissza is térhetünk.
- Inkább menjünk vissza.
- Igaza van, hamarosan sötétedik.
Miután William elpakolta a pokrócot, Carina belekarolt, és útnak indultak.
A körülbelül egy órás távot a kunyhóig csendben, a gondolataikba mélyedve tették meg. Mindkettejüket megrázta a beszélgetés, és próbálták feldolgozni séta közben. Az erdő nyugalma – a fák susogása, a madarak trillázása és a patakocska csobogása jótékonyan hatott rájuk. Érezték, hogy enged a szorítás a mellükben.
- Mit szólna Úrnőm, ha tábortüzet raknánk? – kérdezte William, miután megérkeztek. A nap kezdett lemenni, és a tó túlsó partján lévő kastély ablakain megcsillant a fénye. Az ég karmazsin-és bíbor színekben játszott.
- Igen, az jó lenne.
Carina leült egy farönkre, miközben William elment gallyakat gyűjteni.
Merengve nézte a tükörsima vízen tükröződő eget és a kastély elmosódott képét. Egész, eddigi élete olybá tűnt a számára, mintha csak egy törékeny káprázat, egy illó kép lett volna. Felvett a földről egy kis követ, és beledobta a tóba. A víz nyugodt harmóniáját megzavarta, és kicsi, majd egyre nagyobb körök keletkeztek a becsapódás következtében. A kastély eltűnt, a felszín zavarossá vált.
Carina rájött arra, hogy a boldogság csak látszat, és addig lehet boldog az ember, ameddig meg nem bolygatja valami a felszín állhatatos nyugalmát. A valóságról szőtt illúziói egy csapásra szertefoszlottak, amint kitette a lábát a hajdan meleget és biztonságot nyújtó otthonából.
Felnézett a kastélyra, ami büszkén és kecsesen tört az ég felé, és a látványtól megelégedés töltötte el. Arra gondolt, hogy mindenkinek kell, hogy legyen egy biztos pont az életében, mert anélkül minden elveszne. Neki William volt az, és hirtelen hála öntötte el a férfi iránt. Ha ő nem lenne, ha ő nem támogatná, nem tudna egyedül megállni a lábán.
Ahogy ez megfogalmazódott benne, egy kezet érzett meg a vállán. Összerezzent, de nem fordult meg, mert tudta, hogy William áll mögötte.
- Gyönyörű és szívszorító – szólalt meg a férfi halkan.
- Az – bólintott Carina. William két, egyszerű szóban összesűrítette azokat az érzésfelhőket, amik benne kavarogtak.
- Jöjjön a tűzhöz, bizonyára jól esne önnek egy kis meleg.
Carina észre sem vette eddig, hogy fázik, de csakugyan: keze jéghideg volt, és enyhén remegett.
Helyet foglalt William mellett a zöld pokrócon, és a parázs fölé tette a kezét, hogy megmelengesse.
- Hisz reszket! Hozok ki még pokrócot – állt fel, és elsietett.
- Tessék – terített a hátára egy piros pokrócot, amit Carina összefogott elöl. Vacogva bebújt alá, és átkulcsolta a térdét.
- Te nem fázol?
- Egy kissé igen, bevallom.
A lány ekkor közelebb húzódott Williamhez, és ráterítette a pokróc felét.
- Úrnőm nagyon figyelmes, de ugye jut önnek is?
- Persze, hogy jut!
- Akkor megnyugodtam. Köszönöm – mosolygott rá barátságosan.
- Mesélj valamit!
- Mit meséljek?
- Bármit. Magadról.
- Attól tartok, nem vagyok túl érdekes. Kérdezzen, amit csak szeretne!
- Mindig is foglalkoztatott, miért lettél pont komornyik? Mi vonzott benne?
- Hogyismondjam… nem volt más választásom.
- Ha újrakezdhetnéd, is komornyik lennél?
- Én úgy gondolom, nincsenek véletlenek. Ennek így kellett történnie. Ha létezik Sors, ami ezt az utat jelölte ki a számomra, hát követem és nem térek le róla.
- Követed, mint egy jó szolga? – kérdezte Carina kissé gúnyosan.
- Találó a párhuzam – biccentett William.
- Ha herceg lennél egy napra, mit csinálnál?
- Valószínűleg meglátogatnám a királyi párt, és kienném a vagyonukból – nevetett fel. Carina kuncogott. – Viccet félretéve, nos, azt, amit máskor, ha szabadnapot kapok.
- Akkor mit csinálsz?
- Sétálok, olvasok, esetleg ellátogatok kávé-vagy teaházakba.
- Papa bezzeg engem sohasem enged…
- Ön még túl fiatal az ilyen helyekhez. Valószínűleg félti önt, és ezért nem hibáztatom. Ha lenne lányom, én sem engedném.
- Ugyan mitől félt?
- Ahogy én is észrevettem, és nyilván a papája, is, hogy a férfiak nem éppen közömbösek az ön bájai iránt.
- Nos, ez érthető – kezdte el igazgatni Carina a haját.
William halkan felnevetett.
- Mit találsz olyan mulatságosnak? Talán nincs igazam? – nézett rá sértődötten.
- De, igaza van, ön nagyon bájos.
- Akkor?
- Csak azon nevettem, hogy kegyed mennyire öhm… magabiztos.
- Van okom rá!
William elnézően megcsóválta a fejét. Carina még közelebb csusszant a férfihoz, és így összeért a válluk és a kezük. A lány lehunyta a szemét, és ujjaival gyengéden végigsimított komornyikja kézfején egy pillanatra.
- Mesélj – suttogta, és szerelmesen felsóhajtott.
És William mesélni kezdett. Carinának fogalma sem volt, miről, egyetlen szó sem jutott el a tudatáig. Csak nézett Williamre, hallgatta mély, kellemes hangját, és itta magába a férfi látványát. A tűz fénye megvilágította határozott vonalú arcélét. Füle mögé tűrt haja kissé kócosan állt, és azokba a fekete szemekbe teljesen beleveszett. Figyelte a szája mozgását, ahogy formálja a szavakat, és azon tűnődött, milyen érzés lehet megcsókolni. Végigfutott a fején, hogy a férfi esetleg visszautasítja, de rögtön el is vetette a gondolatot. Hisz egy komornyik sohasem utasíthatja vissza Úrnőjét, ez nem csak, hogy modortalan, hanem megalázó is lenne.
„Egy szolga hatalmas megtiszteltetésnek veheti már csak azt is, hogy az Úrnője egyáltalán ránéz. Nem utasíthat el, ez kizárt dolog! Most az egyszer azt fogom tenni, amit a szívem diktál, és nem azt, amit elvárnak tőlem! Megcsókolom!” – határozta el.
A férfi még mindig magyarázott, látszólag nagyon belefeledkezett, ezért Carina gyengéden végigsimított a karján.
- Igen, Úrnőm? – fordult felé William.
Carinát megbabonázta a férfi látványa, és csak bámult rá szótlanul hosszú másodpercekig. Majd lehunyta a szemét, és lassan elkezdte közelíteni a fejét. Amikor ajkaik csak centikre lehettek egymástól, William megfogta a vállát, és óvatosan eltolta magától.
A lány kinyitotta a szemét, és egyszerre döbbenten, egyszerre mélységes csalódottsággal nézett a férfira.
- Hogy… hogy mi? – suttogta maga elé. Nem bírta felfogni, hogy William visszautasította, egyszerűen nem fért a fejébe. Mikor tudatosodott benne a felismerés: William nem szereti őt, szinte hallotta, ahogy a szíve meghasad, és apró darabokra törik. Olyan mérhetetlen fájdalom és szomorúság öntötte el, amilyet még sohasem tapasztalt. Dühös volt, kétségbeesett és megalázott.
- Én… én egy grófkisasszony… összeszedtem a bátorságomat… fittyet hánytam a társadalmi elvárásokra és rangokra… eldobtam minden önérzetemet, büszkeségemet és becsületemet… és te, a komornyikom… te csak úgy egyszerűen ellöksz magadtól?! – nézett vádlón, könnyes szemmel a férfira.
- Sa… sajnálom, Úrnőm, én… össze vagyok zavarodva, és kínoz a lelkiismeret… - hebegett a férfi. A szokásosnál is sápadtabbnak tűnt az arca, és olyan elgyötört képet vágott, hogy Carina majdnem megsajnálta. De aztán eszébe jutott borzalmas megaláztatása, és akkora pofont kevert le neki, amekkora csak erejéből kitellett.
- Gyűlöllek! – zokogott fel, azzal beviharzott a kunyhóba, és ruhástul rávetette magát az ágyra.
William Úrnője után ment, és rátette kezét a hátára.
- Ne érj hozzám! Gyűlöllek! Takarodj a közelemből! – sírt szívszaggatóan. Arcát eltakarta a kezével, és összekuporodott.
- Sajnálom... sajnálom, ami történt. De tudnia kell, hogy nem azért toltam el magamtól, mert…
- Nem érdekel! Nem érdekel! Hagyj békén! Látni sem akarlak! Soha többé!
- De Úrnőm, én…
- Haza akarok menni!
- Ezt biztos, hogy jól átgondolta?
- Haza akarok menni! – ismételte még panaszosabb hangon.
- Ahogy óhajtja. Reggel indulunk.
- Már alig várom! 

2 megjegyzés:

Katalin írta...

Szia!:) Ez a fejezet nagyon szép volt! Egyre jobban érdekel kis valójában Williem! Remélem Carina nem lesz újra egy elviselhetetlen gőgös liba? Mert most nagyot nőt a szememben! Csalódnék benne ha kirúgatná Williemet!

Unknown írta...

Szia :)
Köszönöm :) Carinát most vérig sértette William akaratán kívül, és ezért eléggé nehéz lesz vele most... De reméljük a legjobbakat ;-)

Megjegyzés küldése

Blog contents © Igenis, Úrnőm! 2010. Blogger Theme by Nymphont.