William naplója

2013. október 18., péntek

Ez csak úgy kipattant a fejemből. William ezt írta volna a naplójába azután, miután távozott Úrnőjétől, ha írna naplót (ezt még nem döntöttem el, de akár :) )

Amikor távoztam Úrnőmtől, erőt vett rajtam a mindent elemésztő kétségbeesés. De próbáltam tartani magam legalább a szobámba vezető útig. Nem engedhettem szabadjára az érzelmeimet, mert félő volt, hogy valamelyik alkalmazott, vagy esetleg maga a ház ura meglát engem. De amint átléptem szobám küszöbét, és gondosan elreteszeltem az ajtót, eluralkodott rajtam a fájdalom. Dühös voltam magamra, végtelenül dühös. Ez az egész az én hibám, és ha nem utasítom vissza Úrnőmet, most a karjaimban tarthatnám. Milyen ostoba voltam!
Leroskadtam az ágyamra, és a kezembe temettem a fejem. Éreztem, ahogy a könnyeim kifolynak az ujjaim között. Nem szokásom sírni, egyáltalán nem, de ez túl sok volt most nekem. Úrnőm hallani se akar rólam, látni se kíván engem, mindezt azért, mert eltoltam magamtól. Végzetes hibát követtem el, és sincs szó rá, mennyire bánom. Ó, bár jóvátehetném...!
De amint Úrnőm elkezdte közelíteni a fejét, bevillant az előző éjszaka emléke, amikor oly rútul kihasználtam. Hirtelen nagyon elszégyelltem magam, és kínzott a lelkiismeretem. Noha mindennél jobban vágytam a csókjára, a szégyen és a józan eszem felülkerekedett. Bár azt tettem volna, amit a szívem diktál! De én makacsul, hidegfejjel cselekedtem, és most Carina gyűlöl. Nem hibáztatom. Én is gyűlölöm magamat. Tudom jól, hogy Úrnőmnek mekkora hihetetlen bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy megtegye ezt a lépést. Még mindig kísértenek a szavai, amiket akkor mondott nekem. Eldobta az önbecsülését, büszkeségét, mindenét, és én csak úgy eltaszítottam magamtól. De legjobban nem is a szavai, hanem a végtelenül szomorú, csalódott arca fájt nekem. Az én szívem is majd’ megszakadt, de Úrnőm valószínűleg még nagyobb fájdalmat élt át.
Most én is megtapasztaltam, amit ő akkor, és összetörtem szavainak súlya alatt.
Látom lelki szemeim előtt, ahogy ott áll, kétségbeesetten, és vádlón néz rám azokkal a gyönyörű, mélykék szemeivel. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, és addig mondogattam volna neki, hogy szeretem, amíg el nem hiszi.
Mert szeretem őt, igazán, tiszta szívemből, úgy, ahogyan még soha, senkit nem szerettem. El sem hittem volna előtte, hogy létezik effajta elemi, mindent elsöprő érzés. Csak könyvekben olvastam róla, de úgy véltem, a könyvek túloznak. De rá kellett, hogy jöjjek, a valóság még a képzeletet is felülmúlja!
Mindig is, a kezdetektől fogva hittem – legalábbis akartam hinni abban, hogy Úrnőm belül jó ember. Komornyiki pályafutásom első pár hónapjában meginogni látszott első benyomásomból adódó, optimista következtetésem. Úrnőm kiállhatatlanul viselkedett velem, nem vett emberszámba. Állandó megaláztatásai egyre inkább kedvemet szegték, de próbáltam nem mutatni csalódottságomat. De néha, olykor levette az álarcát, és megmutatta, milyen belül – egy kedves, érzékeny lány, tele bánattal és keserűséggel. Szinte már-már görcsösen vágyott a szeretetre, amit senkitől sem kapott meg. Ezért nem tudta, hogyan kezelje az érzéseit. Gyanítom, én már azelőtt tudtam, mit érez irántam, mielőtt bevallotta volna magának. Láttam rajta, mennyire szenved és őrlődik. A társadalmi elvárások a neveltetéséből adódóan fontos szerepet töltöttek be az életében. A nemesek kötött szabályok szerint élnek, és ha valaki áthágja ezeket a kimondatlan szabályokat, súlyos szankciókra számíthat. Hatalmas botrány lenne abból, ha kiderülne, hogy ő, egy vagyonos grófkisasszony titokban gyengéd érzelmeket táplál a komornyikja iránt.
Amikor elszökött, és én utánamentem, az a fal, ami kettőnk között húzódott a társadalmi pozíciónkból adódóan, szép lassan leomlott. A gőgből készült maszkot, amit viselt, elkezdte levenni magáról, és így fokozatosan egyre több és több részletet láthattam meg az igazi arcából. És amikor ott állt előttem, a csúfító maszk nélkül, én menthetetlenül beleszerettem.
Most pedig önkéntelen, egy mozdulatommal elrontottam mindent… Úrnőm újra magára húzta az álarcot, és erről én tehetek… egyedül én.

8 megjegyzés:

Katalin írta...

Szia!:) Ez Tetszett, de még mindig nem tudni kicsoda valójában William! Bár ez a mondat,
hogy komornyiki pályafutásom első hónapjában..., azt jelzi, hogy William, vagy a, szülei,vagy legalábbis mondjuk az apja más társadalmi osztályba tartozott! Szerintem meg William írjon naplót, mert azért ismerve Carinát nemigazán hiszem, hogy nem olvasna bele ha alkalma nyílna rá!:)

Ferencsik Dóra Edina írta...

Szia! Tetszett William önmarcangolása. Felvetődött egy kérdés. William Carináék előtt nem volt komornyik? Mert nem azt írtad, hogy a Gray házban eltöltött komornyiki pályafutásom első hóanpjában, hanem csak, hogy komornyiki pályafutásom első hónapjában. Azelőtt mit csinált? Remélem, hogy álruhás herceg, és ez a komornyikosdi csak amolyan szeszély, hogy megnézze a szolgálók oldalát is. De ha így lenne, akkor most akkor azon monfondírozna, hogy rég meg kellett volna mondania a titkát Carinának. Szóval egyre kevésbé hiszem, hogy álruhába bújt nemes. :( Maximum lecsúszott kereskedő fia, aki, míg az apjának jól ment kiváló neveltetésben részesült, mint valami nemes.

Katalin írta...

Vagy nemesi származású ugyan,de vagy az apja vagy az anya
mezalianszot kötött! Nem hiszem, hogy annyira alacsony származású lenne, hogy komornyiknak lennie már felemelkedés! Származhat mondjuk gazdag nagypolgári családból, akik azért szintén kitagadják az engedetlen, vagy
mezaliansz kötő család tagokat! Szerintem ha alacsonyabb néprétegből származna ilyen fiatalon nem lehetne a helyzete miatt, ilyen kifinomult, és ennyire művelt!

Xiliana írta...

Húha, olvasgatva a kommenteket, ez így egyre érdekesebb, lassan már nem tudom eldönteni, miben reménykedjem :) Legyen nemes, herceg, aki álruhába bújva keresné az igazi méltó társát, vagy igazi komornyik és akkor pedig a szerelem győzzön le mindent... nehéz ügy :) Viszont érdemes lenne néha egy-egy naplórészletet szúrnod a történetbe, legalább többféle megvilágításban látnánk az eseményeket, kifejezetten élveztem (és sajnáltam) olvasni William gondolatait, ezek után kíváncsi lennék Carina tombolására is :)

Katalin írta...

Én a kitagadott pénzarisztokrata, vagy nemesi sarjra szavaznék!:)

Arlene C. Dall írta...

Sziasztok!
Húha, köszi a sok kommentet, nagyon jólestek! :) Igazán érdekes olvasni ezeket a találgatásokat, de mint gonosz íróka csak annyit mondok, majd meglátjátok ;-) Ez a napló csak amolyan kísérlet volt, de ahogy látom, bejött, szóval lehet, beleépítem a történetbe valahogy. Vagy ha nem is ezt, egy másik naplórészletet.
*közben alig bírja megállni, hogy ne spoilerezzen* :D

Natasha írta...

Natasha vagyok, és itt kommentálok, mert a csoportban már nem találom ezt a bejegyzést. Jó volt egy kicsit belenézni Will, és nem A Komornyik fejébe, különösen az utolsó bekezdéseket olvastam szívesen. Tetszett az őszintesége, és emlékszem,a történet elején azt mondtam, össze ne hozd őket... na, mostanra változtattam, nem haragszom, ha valamilyen úton-módon mégis összehozzák a dolgot :D
Ja, az összeesküvés-elméletekért pedig külön megérte felnéznem ;)

Arlene C. Dall írta...

Sziaa! De örülök, hogy írtál! :) És örülök, hogy már szívesen látnád őket együtt :) Persze, hogy őszinte, bár igaz, ez nem minden esetben evidens, mivel nem mindenki őszinte magához. De William igen :)

Megjegyzés küldése

Blog contents © Igenis, Úrnőm! 2010. Blogger Theme by Nymphont.