13. Mámor

2013. szeptember 23., hétfő

Carina másnap úgy döntött, neki bizony elege van a kunyhóból, és visszamegy Londonba. William hiába próbálta észérvekkel lebeszélni az elhatározásáról, a lány hajthatatlannak bizonyult.
- De Úrnőm, önt nagy erőkkel keresik a csendőrök…
- Nem érdekel!
- Én ezt tiszteletben tartom, de gondoljon csak bele abba, mi lenne akkor, ha velem együtt találnának.
- Majd… azt mondom, összetévesztettek minket mással! Tudok franciául, és elhitetem a csendőrökkel, hogy mi Franciaországból jöttünk, hogy megismerjük London nevezetességeit!
- Furfangos, viszont ha mégis kiderül, hogy mi együtt bujkálunk, annak beláthatatlan következményei lehetnek.
- Semmilyen következményei nem lesznek! Én grófkisasszony vagyok, és egy grófkisasszony azt csinál, amit akar!
- De…
- Nem tűrök ellentmondást! Most pedig fésüld meg a hajamat! – dobta hátra derékig érő, egyenes tincseit, miután lesimította a szoknyáját, és leült a kanapéra.
- Nem szeretnék gorombának tűnni, de attól tartok, ez nem szerepel a munkaköri leírásomban.
- De az engedelmesség igen!
- Nos, rendben, de félek, húzni fogom a haját.
William leült Carina mellé, miután előkerítette Úrnője drágakő-berakásos elefántcsontfésűjét. Egészen óvatosan fésülni kezdte, ám Carina felszisszent.
- Áú! Ez fáj! Húzod!
- Roppantul sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni önnek. Épp ezért vonakodtam teljesíteni a kérését, mert féltem, hogy ez lesz a vége.
- De én kócos hajjal nem mutatkozhatok Londonban! És te vagy az egyetlen, akit megkérhetek erre.
- Attól tartok, kénytelen lesz egyedül megfésülködni – adta a kezébe a fésűt.
Carina sunyin elmosolyodott, megfordult, és egy mozdulattal előrefésülte William haját. Mulatságosnak találta a látványt, és felkacagott.
- Na, de Úrnőm! – lapogatta vissza a férfi a tincseit. – Ez a bosszú? – mosolygott.
- Én grófkisasszony vagyok, te pedig a komornyikom, és ha nem teljesíted a kívánságaimat, azért bosszú jár – tette hozzá Carina még mindig vigyorogva, majd elkezdte fésülni a haját.
- Milyen szívtelen! Bele sem merek gondolni abba, milyen büntetést kapnék akkor, ha véletlenül kitépném egy hajszálát! – kacagott.
Celestina ekkor felugrott Carina ölébe, és összegömbölyödött.
- Úgy látom, a macskája nagyon szereti önt.
- Óó, igen! Megfésülöm!
- Úrnőm, ez nem biztos, hogy olyan jó ötlet…
Az állat, amint Carina végighúzta a fésűt a hófehér bundáján, dühösen fújt egyet, és megkarmolta a lányt. Leugrott az öléből, és sértődötten elkezdte nyalogatni a bundáját.
- Áú! Áú! Megkarmolt! Celestina megkarmolt!
- Én mondtam, hogy nem jó ötlet... – csóválta meg a fejét a férfi. – No, nézzük – fogta meg Carina kezét. A kézfejét egy hosszú, vörös csík szelte át, amiből szivárgott a vér.
- Nem szeret! Celestina nem szeret! Bántott engem! – panaszolta kényeskedve.
- Ugyan, Úrnőm, ez nem igaz. Celestina szereti önt, ezért ugrott fel az ölébe. Valószínűleg meghúzta a szőrét. Egy pillanat – állt fel. Kezében kötszerrel és jóddal teli üveggel tért vissza. Miután ellátta a lány sebét, így szólt:
- Gondolkoztam az óhaján, miszerint vissza akar menni Londonba.
- Nagyon szeretném…!
- Igen, tudom, hogy nagyon szeretné. Azonban azt ön is beláthatja, hogy nem bérelhetünk lakást a fővárosban. De arra gondoltam, hogy esetleg eltölthetnénk egy napot Londonban, amennyiben hajlandó lesz meghozni bizonyos áldozatokat.
- Milyen „áldozatra” célzol?
- Mivel önt keresik nagy erőkkel a csendőrök, megeshet, hogy felismerik. Nem mutatkozhat nyilvánosan ezekben a drága ruhákban.
- De akkor mit húzzak fel?
- Ha odaadja az egyik olyan ruháját, amit nem sajnál, én engedelmével átalakítom.
- Szó sem lehet róla! Nem egyezem bele, hogy tönkretedd az én gyönyörű holmijaimat! Francia és olasz ruhakészítő-mesterek tervezték őket, és egyenesen…
- Akar Londonba menni, vagy sem? – vágott a szavába William kissé türelmetlenül. Carina elhallgatott, és megszeppenten nézett a férfira.
- Igen.
- Tudom jól, hogy nincs ínyére, hogy átalakítsam az ön remekbe szabott ruhakölteményit, de az embereknek olykor áldozatokat kell hoznia a céljai elérése érdekében. Nagyon is tisztában vagyok azzal, milyen nehéz lemondani olyan dolgokról, amik kedvesek az ember szívének.
- Hát rendben – sóhajtott fel Carina beletörődően, de kissé kelletlenül. – Megengedem, hogy átalakítsd.
Carina előszedte a szekrényből az egyik rózsaszín, egyberészes krinolinos ruháját, amit fodrok, csipkék és szalagok díszítettek.
Williamnek legalább fél órájába telt, amíg lebontotta őket, eközben Carina olyan elkínzott arcot vágott, mintha őt nyúznák.
- Íme – mutatta fel a végeredményt. A ruháról helyenként cérnaszálak lógtak, és így, minden cicoma nélkül közönségesnek tűnt a hajdanvolt ruhaköltemény. – Borzasztóan sajnálom, hogy ezt kellett tennem, nekem sem okozott örömöt. De igazán büszke vagyok önre, hogy belátta a szavaimat, és úrihölgyhöz méltón tűrte a ruháján végzett csonkítást. Most megyek, és átöltözöm, javaslom, tegyen ön is így.
Carina ottmaradt a szobában átöltözni, amíg William a mosdóban tette ugyanezt. Miután végzett a művelettel, nem mert belenézni a tükörbe, de gyanította, úgy fest, akár egy egyszerű közember.
- Végzett, Úrnőm? – szólt ki a mosdóból William.
- Igen.
A férfi, amint belépett a szobába, Carina vetett rá egy felszínes pillantást. William elnyűtt, kopott kabátot, keménykalapot és drapp színű szövetnadrágot viselt.
- Nem túl elegáns – fintorgott a lány.
- Épp ez volt a célom. El kell vegyülni a tömegben, kerülni kell a feltűnést. Oh, és ha bárki kérdezi, testvérek vagyunk.
- Testvérek?
- Lehet akár a kedvesem is, de ezt nem mertem felajánlani.
- Legyünk inkább testvérek – pirult el a lány.
- Igen, jobb lesz így. Jöjjön – indult el William, és Carina követte.

Amint odaértek Londonba vonattal, az első utuk egy ékszeres boltba vezetett. Carina a kirakatban meglátott egy apró, vörös kövekből kirakott, rózsa alakú medált, és meg sem várva William reakcióját, belibbent az üzletbe. A férfi kénytelen-kelletlen követte.
- Jó napot kívánok, miben segíthetek? – köszönt rájuk a pult mögött álló, negyvenes évei elején járó, szakállas eladó.
-  Ezt szeretném – mutatott rá Carina az ékszerre a kirakatban. – Csomagolja.
Az eladó biccentett, és elvette az ékszert. William odalépett Úrnőjéhez, és diszkréten odasúgta neki:
- Röstellem magam, de nincs ennyi pénz nálam. Válasszon valami olcsóbbat.
- De nekem ez kell!
- Emlékszik, mit mondtam a lemondásról?
- Igen, de… - bizonytalanodott el Carina. - Hát jó… Meggondoltam magam! Mégsem kell – szólt oda kelletlenül az eladónak, akinek a keze megállt a mozdulatban.
- Igen bő a kínálat, nézzen körbe nyugodtan, és válasszon!
- Nem kell semmi! Menjünk, William! – karolt bele a férfiba. – Viszontlátásra!
- További szép napot! – köszönt el az eladó.
Kint Carina, miután eltávolodtak az üzlettől, dühösen toppantott a lábával, és megtorpant.
- Hogy hozhattál engem ilyen kellemetlen helyzetbe?! – nézett haragosan a férfira.
- Mélyen sajnálom, de mint említettem, nincs nálam ennyi pénz. Tudja, az ember nem kaphat meg sajnos mindent, amire vágyik.
- De én grófki… – kezdett bele, de William a szája elé tette a mutatóujját.
- Még egy grófkisasszony sem.

~~*~~
- William, elfáradtam! Le akarok ülni!
- Természetesen, keresünk egy padot. Javaslom, menjünk be a Hyde parkba, úgyis itt van a közelben.
- Komornyik létedre igen jól ismered Londont – nézett rá gyanakodva.
- Talán előírja az etikett, hogy egy komornyik ne ismerje hazája fővárosát?
- Nem, de…
William csak somolygott, amire Carina megcsóválta a fejét.
- Borzasztó vagy!
William nem szólt semmit, csendben, nyugodt léptekkel haladtak egymás mellett. Pár perc múlva a kis macskaköves, ódon házakkal körülvett utcáról odaértek a parkba. Az út kavicsokkal volt felszórva, és magas fák illetve virágágyások szegélyezték. A zöld szőnyegként elterülő gyepen emberek kártyáztak, piknikeztek, vagy épp kutyájukkal játszottak. Egy verkli szólt valahonnan, és a szellő péksütemények illatát hozta magával, amitől összefutott a nyál Carina szájában.
- Éhes vagyok – közölte a lány, miután helyet foglaltak egy padon.
- Csomagoltam némi élelmet. Remélem, ízleni fog.
William előszedett a bőr oldaltáskájából egy vászonszalvétába csomagolt szendvicset, és átnyújtotta Carinának. A lány kibontotta, és belenézett a két kenyér közé.
- Sajt és zöldségek? Hol marad a hús?
- Pardon, ez az enyém. Tessék – szedett elő a táskájából egy másik szendvicset.
- Te nem eszel húst?
- Ha tehetem, kerülöm.
- De miért? – vonta fel Carina a szemöldökét, és beleharapott az ételbe.
- Inkább nem kezdem el részletezni, hogyan kerül a hús a tányérra.
Carina elsápadt, és pár rágás után nagy nehezen lenyelte a falatot.
- Mégsem vagyok éhes – tette le maga mellé a szendvicset.
- Sajnálom, nem akartam elvenni az étvágyát.
- Ugye a macskákat nem ölik meg a húsukért? – kérdezte Carina riadtan.
- Nos, bizonyos kultúrákban…
- Óh, ne! Celestina! – sírta el Carina váratlanul magát. – Az én drága cicám! Celestina!  -  A lánynak csak úgy záporoztak a könnyei, és vállát hevesen rázta a zokogás.
- Jaj, Úrnőm – ölelte át William szorosan. – Ne sírjon. A macskája a lehető legnagyobb biztonságban van, és senki nem fogja megenni.
- Ez… biztos? – kérdezte szipogva.
- Igen, biztos. Nyugodjon meg, Celestinát nem fenyegeti semmilyen veszély.
William lágyan letörölte a lány könnyeit, amire Carina abbahagyta a hüppögést, és felnézett a férfira szomorú tekintettel. A sírástól a szemei még nagyobbnak és kékebbnek tűntek. A férfi lejjebb csúsztatta az ujjait, majd begörbítette őket, és megcirógatta Carina nedves arcát.
- Ohh… – nyílt el az ajka a lánynak a gyengéd érintéstől, és lesütötte a szemét. Hosszú szempilláin kövér könnycsepp ült, ami ráhullott a férfi kézfejére.
- Nahát, Úrnőm! Nem hittem volna, hogy így a szívén viseli az állatok sorsát – nézett rá tűnődve, miután elvette a kezét. - Önnek mindennap sikerül meglepnie engem!
Carina nem felelt semmit, de pár perc hallgatás után így szólt:
- Voltál már szerelmes? – kérdezte. Nem gondolta végig, csak úgy kibukott belőle.
William meglepettnek tűnt – szemöldöke felszaladt egy pillanatra, de rögtön felelt:
- Azt hiszem. Egyszer.
- Értem – felelte jegesen.
- Fiatal voltam, és ostoba. A hölgy elvarázsolt bájos modorával, lényével, de ahogy megismertem, rá kellett, hogy jöjjek, mindez csak a felszín, és belül ő épp az ellenkezője.
- Meddig tartott a románc?
William könnyedén felnevetett.
- Meddig? Még mielőtt bármi is elkezdődhetett volna, ráébredtem a valódi természetére, amiből inkább nem kértem. Egyszóval kiábrándultam belőle.
- Szerencse – sóhajtott fel Carina megkönnyebbülten. - Úgy értem… - kapta a szája elé a kezét.
- Tudja, szerintem semmi nem történik ok nélkül. Ennek így kellett lennie – zárta le a beszélgetést a férfi, és felállt. - Amondó vagyok, induljunk tovább – nyújtotta Úrnője felé a kezét, amit Carina óvatosan megfogott egy pillanatra, és felállt.

Kora estefelé jár már az idő, de még nem kapcsolták fel a gázlámpákat. Egy szűk utcácskán haladtak, és valahonnan a közelből ének és mulatozás hangjai csendültek.
- Nézzük meg! – karolt bele Carina Williambe.
Hamarosan odaértek a hangok forrásához – egy alacsony, stukkókkal díszített épületből – egy bárból – szűrődtek ki. Kovácsoltvas ajtaján egy papír függött, az alábbi felirattal: „Ma este hét órától énekverseny! A nyertes rendkívüli nyereményben részesül!”
- William! Hány óra?
- Hét óra múlt huszonhárom perccel, kisasszony – nézett rá a karórájára.
- Épp időben vagyunk! Gyere! – mondta lelkesen, és jószerével beráncigálta Williamet a bárba.
A kerek, tágas teremben szintén kerek, faragott asztaloknál elegáns öltözetű emberek ültek, és elragadtatottan hallgatták a kis emelvényen álló hölgy énekét. A falon színes festmények függtek, és nagyra nőtt növények álltak a fal mellett. A világítást két hatalmas kristálycsillár szolgáltatta, így a terem fényárban úszott. Balra tőlük a pult állt, jobbra pedig egy kissé ütött-kopott zongora.
Amikor beléptek a helyiségbe, egy inas odasietett hozzájuk, és átvette William táskáját és kalapját, amiket egy fogasra akasztott. A zongora szomszédságában volt még egy üres, fehér abrosszal leterített asztal, ahová leültette őket. Körülbelül egy perc múlva visszatért, és egy itallapot tett le eléjük. William Carinával szemben ült, a kis rögtönzött színpadnak háttal, ezért odahúzta Úrnője mellé a székét, hogy ne csak halljon, lásson is valamit az előadásból.
- Nekem sokkal szebb a hangom – jelentette ki Carina egy megvető fintor kíséretében.
- Ebben nem kételkedem, habár még nem hallottam énekelni.
- Mrs. Gilbertet hallhatták, köszönjük az előadását – jelent meg egy öltönyös, elegáns férfi a „színpadon”, miután a hölgy befejezte az éneket. – Nos, ki lesz a következő? – tekintett körbe a termen, de senki nem jelentkezett.
- Úrnőm, itt a lehetőség, hogy bizonyítson! – súgta oda William. – Vagy tán elment a bátorsága?
- Nem ment el! – felelte Carina dacosan, és felállt.
Lendületes léptekkel odament a színpadra, de amikor körbenézett, és meglátta, milyen sokan tartózkodnak a teremben, magabiztossága egy pillanat alatt szertefoszlott. Az emberek tekintete rászegeződött, és kíváncsian, várakozón nézték őt. Legszívesebben elrohant volna, de földbe gyökerezett a lába.
- Hogy hívják? – súgta oda neki a férfi, aki mellette állt.
- Öhm… Ca… Monica… Gra… Cuttleberry – dadogott.
- Pardon, elismételné még egyszer?
- Estella Havisham! – vágta rá Carina hirtelen. Ez volt az első női név, ami eszébe jutott, maga sem értette, miért, mivel jó egy éve olvasott Dickens-t.
A férfi kérdőn nézett rá, de azért felkonferálta:
- Köszöntsék szeretettel Estella Havisham kisasszonyt!
Többen halkan felnevettek, amire Carina zavarba jött.
- Mit fog előadni?
- Azt… még nem tudom.
- Ejnye, kisasszony! – csóválta meg a fejét. - Tudja, mit? Javaslok önnek egy dalt. Mit szólna a scarborough-i vásárhoz?
- Ó, azt nagyon szeretem!
- Hát rajta! Öné a színpad! – tárta szét a karját a férfi, és a fal mellé állt.
Carina egy futó pillantást vetett a teremben összegyűltekre, akik árgus szemmel figyelték. A bejárati ajtót kereste tekintetével, és komolyan fontolgatta, hogy kiszalad rajta. De valahogy úrrá lett félelmén, miután vett három nagy levegőt. William adta neki ezt a tanácsot, miszerint lélegezzen mélyeket, ha úgy érzi, menten elszakad a cérna.
Lehunyta a szemét, hogy kizárja a külvilágot, majd belekezdett vékonyka, reszkető hangon a dalba:

A Scarborough-i vásárba tartasz?
Petrezselyem, zsálya, rozmaring és kakukkfű
Emlékeztesd rám, ki ott élt egykoron
Ő volt valaha az én igaz szerelmem.”

Amikor az első strófa végére ért, teljesen elbizonytalanodott és kétségbeesett. Ügyetlennek és szánalmasnak érezte magát, holott az énektanára előtt bátran mert énekelni. De egyszerűen feszélyezte az a sok ember, aki csak őt bámulja. Kinyitotta a szemét, és egyenesen Williamre nézet. A férfi oldalra biccentett fejjel, átszellemülve hallgatta. Ahogy találkozott a pillantásuk, a férfi biztatóan bólintott, és kedvesen elmosolyodott. Carinába újra visszatért az önbizalom, és újult erővel, jóval bátrabban folytatta:

„Mondd néki, hogy készítsen gyolcs-inget nekem
Petrezselyem, zsálya, rozmaring és kakukkfű
De egyetlen varrás, vagy tűöltés nélkül ám!
És akkor ő lesz megint az igaz szerelmem.

Mondd néki, találjon rám a messzi földeken
Petrezselyem, zsálya, rozmaring és kakukkfű
Valahol a sós víz, s a tengerpart között
És akkor ő lesz megint az igaz szerelmem.

Mondd néki, hogy szakítson, tépjen nekem
Petrezselymet, zsályát, rozmaringot és kakukkfüvet
És gyűjtse csokorba tengerparti haraszttal
És akkor ő lesz megint az igaz szerelmem.

Mondd néki, hogy adja rá az inget bátor testemre
Petrezselyem, zsálya, rozmaring és kakukkfű
Hadd nyugodjam méltósággal a hullámsírban
És akkor ő lesz megint az igaz szerelmem.” *

Ahogy a dal végére ért, teljes tíz másodpercig síri csend honolt. Csak nézte a döbbent arcokat, és nem tudta eldönteni, ez vajon jót vagy rosszat jelent. El akart szaladni, de nem bírt megmoccanni sem. Amikor úgy érezte, menten elpattannak az idegei, az emberek hangos üdvrivalgásban és tapsviharban törtek ki. Sokan felállva tapsolták, köztük William, akinek sugárzott az arca a büszkeségtől.
A férfi, aki eddig a fal mellett állt, odament hozzá, és így szólt:
- Bravó, bravó! Azt hiszem, megvan a nyertes! Gratulálok, kisasszony!
- Mi? Hogy micsoda? Én... én meg… megnyertem? – tátogott Carina döbbenten.
- Igen, kisasszony, ön nyert! Ilyen gyönyörű hangot még életemben nem hallottam! Fogadja legmélyebb elismerésemet és hódolatomat! – csókolta meg a kezét. – És ím, a nyereménye! - nyújtott át neki egy kis piros masnival átkötött csomagocskát. Carina kíváncsian kibontotta – egy igazgyöngysor-nyakláncot rejtett magában.
A lány el sem merte hinni, hogy mindez vele történik. Teljesen megszeppent és meghatódott az elismeréstől, és forgott vele a világ. Úgy érezte magát, mint aki egy álomba csöppent. Olyannyira túlcsordultak benne az érzések, hogy elsírta magát. A kezébe temette az arcát, és elfordult, hogy a tömeg ne lássa a könnyeit.
Ekkor valaki átkarolta a vállát, és levezette a színpadról. Amikor ránézett az illetőre, és rájött, hogy William az, hevesen átölelte.
- Oh, Úrnőm… Miért sír? Hisz csodálatos volt. Szavakban ki sem tudom fejezni, milyen mélyen meghatott az előadása – szorította magához a lányt.
- Megnyertem… Megnyertem… Oh, William! – nézett fel Carina csillogó szemmel a férfira, akinek elállt a lélegzete. Elvesztek egymás tekintetében, hirtelen megszűnt számukra a külvilág.
- Még sohasem láttam Úrnőmet ilyen boldognak. Szinte ragyog – cirógatta meg kedveskedve a lány rózsás arcát. - Jöjjön, a vendégem.
Elindultak, hogy keressenek maguknak szabad helyet, ám ekkor egy jólöltözött fiatalember odalépett hozzájuk. Frakkot és sötétzöld nadrágot viselt, barna haja vállára omlott, szeme zölden csillogott. Mélyen meghajolt, és így szólt:
- Hadd mutatkozzam be! Alexander Hovellnek hívnak. Elnézést, hogy így ismeretlenül idelépek önökhöz, de kisasszony, az ön angyali hangja egyszerűen elbűvölt! Szeretném kifejezi gratulációmat és hódolatomat! – csókolta meg a lány kezét. – Esetleg lenne kedvük csatlakozni hozzánk? – biccentett a fejével egy négyfős társaság felé, akik épp harsányan nevettek valamin. – Természetesen a vendégeim.
- Igazán köszönjük a meghívást, de tisztelettel el ke… - kezdett bele William, de Carina a szavába vágott:
- Nagyon hízelgő, és természetesen örömmel csatlakozunk!
A férfi odavezette őket a csak fiatal férfiakból álló társasághoz, akik egyenként bemutatkoztak nekik, és kifejezték gratulációjukat. Carina csak kettejük nevét tudta megjegyezni Alexanderén kívül– az egyiket Robertnek, másikat Ronaldnak hívták. Az övükét is csak azért jegyezte meg, mert ikrek voltak és a megszólalásig hasonlítottak egymásra. Szőke, leomló fürtjeik és ragyogó kék szemük angyali megjelenést kölcsönzött nekik.
A másik két ifjú egyaránt fekete hajjal és barna szemmel rendelkezett. Alexander úrfi odatolt két széket, amire leültek. Szűkösen ugyan, de elfértek a kerek asztal körül. A fehér abroszt vörösborfoltok pettyezték, és az üres kristálypoharakból és heves gesztikulációjukból ítélve az ifiurak ugyancsak illuminált állapotban lehettek.
- Meséljen magáról valamit, kisasszony! – fordult felé Robert úrfi, aki mellette ült.
- Mit meséljek? – riadt meg kissé Carina. „Nem fedhetem fel a kilétemet, mert bajba kerülök!”
- Amit érdemesnek tart magáról elmondani – kacsintott rá.
- Szeretek olvasni, énekelni, táncolni, és szeretem Celestinát, az én gyönyörű macskámat! – nevetgélt idegesen.
- Aki szereti az állatokat, rossz ember nem lehet!
- Igen, igen, én nagyon szeretem! Úgy hiányzik! De félek, ő nem szeret. Megkarmolt! – panaszolta.
- A macskák már csak ilyenek! – nevetett fel a Robert úrfi, ahogy a többiek is. Egyedül William nem csatlakozott, még csak el sem mosolyodott.
- A kedvese mindig ilyen hallgatag? – kérdezte Alexander úrfi, aki szembeült velük.
- William nem a kedvesem, hanem a… - kezdett bele, de komornyikja óvatosan rálépett a lábára. Carina szúrós szemmel nézett rá.
- A kisasszony bátyja vagyok – köszörülte meg a torkát.
- Ó! – mosolyodott el titokzatosan a férfi. – Így már értem. Uram! – szólt oda az asztaluk mellett elhaladó pincérnek.
- Szép estét kívánok! Mit parancsolnak?
- Bátran válasszanak, amit csak akarnak, a vendégeim! – ajánlotta fel nagylelkűen Alexander úrfi.
- Nem is tudom… - bizonytalanodott el Carina.
- Ha megengedik, segítek a választásban – szólt a pincér. - Bárunk specialitása a kékszőlőből készített, több mint hat évig érlelt vörösbor, amelynek ízében, illatában szamócára emlékeztető aromák fedezhetőek fel.
Carinának fogalma sem volt, miről beszél, de azért rávágta, még mielőtt William megszólalhatott volna – látta rajta ugyanis, hogy szóra akarja nyitni a száját – bizonyára azért, hogy megakadályozza a rendelésben.
- Köszönöm, az tökéletes lesz.
Amint a pincér felírta a rendelést, a többiek felé fordult:
- És önök?
A fiatalemberek is azt kérték, amit Carina, kivéve Williamet, aki nem rendelt semmit. De végül, a társaság unszolására beadta a derekát.
 - Hogyha már ilyen hevesen és gálánsan ajánlgatják, megkóstolom én is, habár nem kedvelem túlzottan az alkoholt. De ragaszkodom hozzá, hogy én álljam az összeget.
Miután biztosították afelől, hogy erről szó se lehet, beletörődően felsóhajtott.
- Hallották a legújabb hírt? – kérdezte az egyik fekete hajú férfi, akinek Carina nem emlékezett a nevére. Csak azt tudta, hogy „G” betűvel kezdődik.
- Halljuk, halljuk! – zengték kórusban.
- Azt beszélik, az eltűnt grófkisasszonyt megszöktette a komornyikja!
Ahogy ezt kimondta, Carina kis híján szívrohamot kapott – kifutott az összes vér az arcából, és elkerekedett a szeme.
- Mi a baj, kisasszony?  Tán rosszul érzi magát? – kérdezte a „G” kezdőbetűs fiatalember.
- Csak… csak mélyen megrendültem a hírtől. Hisz ez botrányos! Egy grófkisasszony és a komornyikja! – nevetgélt feszélyezetten.
- Valóban, ez hallatlan! – fűzte hozzá William, akinek az arca nem árult el semmiféle érzelmet. – Bár én amondó vagyok, nem szabad hinni a pletykáknak, noha minden pletykának van valami alapja.
- Ez így igaz, de ez nem egyszerű pletyka! Bizalmas és megbízható forrásból tudom.
Carina szívesen rákérdezett volna, ki ez a „bizalmas” forrás, de azzal elárulta volna magukat.
- Épp azon tanakodtunk, kegyed mennyire hasonlít Carina kisasszonyra. Mit is mondott, hogy hívják?
- Öhm… Estella… Ez a művésznevem!
- A húgom igazi neve valójában Annabeth, de nem szereti, ha így szólítják.
Eközben a pincér meghozta az italokat, amiket eléjük tett.
- Kedves egészségükre!
Carina beleszagolt a vörös folyadékkal teli kristálypohárba, majd óvatosan beledugta a nyelve hegyét. Kellemesen édesnek és fűszeresnek találta, ezért belekortyolt. Alig érezte rajta az alkoholt, ezért majdnem egy kortyra lehúzta, mert roppantul szomjas volt.
- Az igen! – csapta össze a tenyerét Robert, és döbbenten nézett rá, ahogy a többiek is. Carina zavartan kuncogott.
- Szomjas voltam – jelentette ki szerényen.
- Azt meghiszem! – kacagott fel Alexander, és odaintette újra a pincért.
- Még egy kört a kisasszonynak!
- Máris hozom! – hajolt meg a férfi, és elsietett.
- Nem kéne többet innia – súgta oda William a lánynak.
- Azt iszok és annyit, amennyit akarok! – jelentette ki gőgösen, s hogy ezt bizonyítsa, részint dacból, részint azért, mert már az az egy pohárka is a fejébe szállt – újra lehúzta egy kortyra az italt, miután meghozta a pincér.
Egyszeriben olyan felszabadultnak és könnyednek érezte magát, hogy legszívesebben körülölelte volna a világot. Hirtelen elkezdett belőle ömleni a szó:
- Annyira hiányzik Celestina! Bár itt lenne velem! Tegnap találtam sétálás közben. Papa nem engedi, hogy legyen cicám, de engem nem érdekel! A bundája selymes és puha, és fehér, akár a hó! De nem szereti, ha fésülik. Meg akartam fésülni, de megkarmolt!
- Igen, igen, ezt már említette – bólintott Robert úrfi. – Napokban tűnődtem azon, miért van az, hogy a nők inkább macska – míg a férfiak inkább kutyapártiak.
- És milyen következtetésre jutott? – kérdezte a másik barna hajú férfi, akinek Carina szintén nem tudta a nevét.
- A nők sokkal szeszélyesebbek és kiszámíthatatlanabbak, mint a férfiak, és ezért a macska jobban illik a természetükhöz.
- Micsoda éleselméjű következtetés – jegyezte meg kissé gúnyosan William, de a férfi nem érezte ki az élcet a hangjából.
- Köszönöm elismerését! Tegnap egész álló este ezen töprengtem.
Carina elnevette magát.
- Maga olyan szórakoztató!
- Ön pedig gyönyörű – simított végig Robert a lány karján.
Carina csak kuncogott egyre vörösödő fejjel.
-  Ó, én milyen ostoba voltam, hogy azt feltételeztem, ön Carina kisasszony! Hisz ön kedves, bájos, és a modora egyszerűen elbűvölő!
- Miért, Carina kisasszony milyen? – ijedt meg a lány, de próbálta lenyugtatni kalapáló szívét.
- Én csak hallomásból ismerem, de állítólag amilyen gyönyörű, annyira gőgös és akaratos.
A lány úgy érezte, mint akinek kést forgatnak meg a szívében. „Hát gőgösnek és akaratosnak tartanak az emberek, és kibeszélnek a hátam mögött… Biztos Daniel úrfi volt az! Egyszer még megkeserüli…”
- Mit szólna hozzá, ha megmutatnám a műtermemet? Biztos vagyok benne, hogy tetszene – siklott a lány vállára a keze. – Tudja, szabadidőmben szeretek festeni, és kegyednek igazán megkapó az arca. Szívesen készítenék önről portrét.
- Ó, igen, igen! Az nagyon jó le…
- Ó, hogy szalad az idő! Már ilyen késő lenne? – pillantott rá William a karórájára. – A húgom és én csupán tízig kaptunk kimenőt, és már fél tíz múlott négy perccel, így engedelmükkel, távozunk.
- Máris elmennek? – kérdezte Robert csalódottan.
- Szívesen maradnánk, tényleg, de sajnos mennünk kell. De önöknek további kellemes estét, és hálásan köszönjük a meghívást! – biccentett William, és felállt. Carina felé nyújtotta a kezét, aki megfogta, és nagy nehezen feltápászkodott a segítségével.
Az alkohol ugyancsak a fejébe szállt, és egyfajta kellemes köd borult elméjére.
Miután az inas odaadta William kalapját és táskáját, kiléptek a bárból.
- Csodálatosan érzem magam! – kacagott Carina; máris elfeledkezett Robert úrfi megjegyzéséről.
- Az alkohol teszi. Nem lett volna szabad ennyit innia!
- Nem érdekel! – szakította ki magát Carina a férfi támogatásából, és széttárta a karjait. A csillagos ég felé fordította tekintetét, és nevetve megpördült a tengelye körül. Lábai viszont összeakadtak, és fenékre esett. Ezen úgy elkezdett kacagni, hogy még a könnye is kicsordult. William a hóna alá nyúlt, és felsegítette.
- Attól tartok, ön csúnyán berúgott – csóválta meg a fejét rosszallóan, majd átkarolta a vállát. – Jöjjön, itt van a közelben egy fogadó.

Miután megérkeztek, William felkísérte Úrnőjét a szobába. A kredencen egy gramofon állt, amit Carina rögtön észrevett, és bekapcsolt.
- Táncolni akarok! – karolta át a lány William nyakát, és testével nekisimult komornyikjának. A férfi enyhén eltolta magától.
- Ez nem biztos, hogy olyan jó ötlet ebben az állapotban…
- Hát elutasítanád Úrnődet? Azért, mert ittam, nem felejtettem el táncolni! – vihogott Carina.
- Legyen hát Úrnőm kívánsága szerint – ölelte át a lány vékony derekát, és megfogta a kezét.
A gramofonból pörgős dallam szólt, és ez Carinát még jobban fellelkesítette. Megpróbált a dal ütemére táncolni, és ha William nem fogja, egészen biztosan elesik. Egy lágy, lassú dallam következett, így ők is visszavettek a tempóból. Carina észrevétlenül és akaratlanul egyre közelebb és közelebb húzódott Williamhez.
- Gyönyörű vagyok, ugye? Ugye gyönyörűnek találsz? – nézett fel rá csillogó szemmel.
- Igen, Úrnőm. Annak – vallotta be a férfi, amire Carina felkuncogott, és ráhajtotta a fejét a mellére. Jóleső érzés árasztotta el; így akart maradni örökre.
- Olyan finom az illatod… - szagolt bele a lány a férfi ingébe.
- Úrnőmé is – zárta karjába és mélán mosolyogva bele-beletúrt a lány hajába. Játszadozott a tincseivel – ujjai köré csavarta, majd lágyan végigsimított rajtuk. Nem bírta tovább.
- William, én… - kezdett bele Carina. Keze lesiklott a férfi hátán, és gyengéden megnyomta ujjaival a derekát.
- Mit szeretne mondani, Úrnőm?
- Énszerelmesvagyokbeléd – szaladt ki a száján, és csuklott egyet.
William megdermedt, és kissé eltolta magától Carinát.
- Hogy… hogy mondta?
- Szeretlek – jelentette ki a lány egyszerűen, minden kertelés nélkül, majd felkacagott, és megpördült a tengelye körül. Azonban kibillent az egyensúlyából, és nekiesett Williamnek. A férfi megbotlott, de még zuhanás közben reflexből magához ölelte a lányt. Szerencséjük volt, és az ágy felfogta az esésüket. A lány rázuhant Williamre, és egy pillanatra mélyen egymás szemébe néztek.
- Carina… - suttogta a férfi, majd megragadta a lányt a vállánál fogva, és rálökte az ágyra. Ráfeküdt, hogy ő legyen felül, és még mielőtt Carina egy szót is szólhatott volna, a két kezébe vette az arcát. A lány arcán egyszerre ült izgalommal vegyes döbbenet és vágy – egyrészt meghökkent a hevességén, másrészt mindennél jobban akarta a férfit. William egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna, szeméből eltűnt az izzás, de azon nyomban megjelent újra, ahogy belenézett Carina szerelmes tekintetébe.
- Kérem, bocsásson meg, Úrnőm… - suttogta, azzal szenvedélyesen megcsókolta. A lány halkan felnyögött – egyrészt a döbbenettől, másrészt attól az elemi érzéstől, ami átjárta.
Amikor a férfi nyelve átsiklott a lány puha ajka közé, a lány átfonta a karjával a nyakát, és beletúrt a hajába a tarkójánál. Carinának esze ágában sem volt tiltakozni, erre várt már hosszú idő óta. Hevesen, ugyanakkor kissé esetlenül visszacsókolta, amire a férfi megragadta a kezét, és ráfonta az ujjait az ujjaira. Carina még sohasem érzett ekkora mérhetetlen boldogságot, és szíve olyan hevesen zakatolt, hogy azt hitte, kiugrik a helyéről. Arca és teste felforrósodott, és remegett az izgalomtól és vágytól. Földöntúli mámor járta át, William csókja a legszebb álmait is felülmúlta. Egyszerre volt gyengéd és romantikus, de közben mindent elsöprő és szenvedélyes.
Miután ajkaik elváltak egymástól, hosszú pillanatig farkasszemet néztek. William tekintete valósággal lángolt, ahogy Carináé is. Arcuk kipirult, szájuk enyhén elnyílt, és halkan pihegtek.
Ekkor William megrázta a fejt.
- Mit tettem… - szállt le a lányról, és rémület suhant át az arcán.
Felült, és a kezébe temette a fejét.
- Bocsásson meg, Carina… A… a pillanat heve. De hiába mentegetőzök, tudom, nincs mentség… - markolt bele a hajába. Hangjában kétségbeesés ült.
- De… de hiszen… - dadogott a lány, nem értette, William miért mondja mindezeket. Hisz bevallotta neki, hogy szereti.
- Legszívesebben most arcul köpném magamat.
- De miért?
- Úrnőm, ön nincs józan ítélőképességének a birtokában, és én ezt rútul kihasználtam. Fogalmam sincs, mi ütött belém, még sohasem ragadtattam el ennyire magam. Jobb lesz, ha most távozom – állt fel, azonban Carina a keze után nyúlt.
- Ne, ne! Ne menj el, kérlek! Ne hagyj engem egyedül! – szólt könnyes szemmel. Úgy érezte, belebetegedne, ha William magára hagyná.
- De kisasszony…
- Kérlek! – szorította meg a kezét. Ajka megremegett, szemében könnyek ültek. William felsóhajtott.
- Isten lássa lelkem… Nem tudok ellenállni Úrnőmnek… - ült le a lány mellé. Carina ráhajtotta a fejét a vállára, amire a férfi átkarolta.
- Kisasszony, ugye tudja, hogy ez nem helyes…?
- Nem érdekel… Nem érdekel többé, mi helyes – monda, és macskamód összekucorodott az ágyon. Térdét felhúzta, karjai lábán nyugodtak.
- Ölelj át, William! – nyöszörgött vékony hangon.
- Ez… ez tényleg nem he…
- Ölelj át! – szólt még szívtépőbb hangon. William lehúzta a cipőjét, és magához szorította a lányt.
- Jó éjt, Úrnőm – súgta a fülébe.
- Jó éjt, William – sóhajtott fel Carina elégedetten, és lehunyta a szemét. Pár pillanat múlva mély álom nehezedett pilláira.

~~*~~

Másnap reggel Carina, amikor felkelt, mélységes döbbenettel konstatálta, hogy William mellette szuszog hason fekve ruhástul,és rajta is utcai öltözék van. Megpróbált visszaemlékezni az estére, de fogalma sem volt, mit csinált, és hogy hogy került ide. A fejébe szörnyű fájdalom nyilallt, és kavargott a gyomra.
- William! – rázta meg enyhén a férfit. – Magyarázatot követelek!
Komornyikja álmosan pislogott.
- Mi... mi történt?
- Én is ezt kérdezem! Mi történt? Mi ez az egész?! Hogy kerültem ide?!
- Hát nem emlékszik?
- Nem! Csak… csak arra, hogy volt valami énekverseny, amit megnyertem…
- Másra nem?
- Csak nagyon homályosan… - szólt Carina kétségbeesetten és felült. – Te jó ég, mit műveltem…? – kapta a szája elé a kezét, és közben nagyon remélte, hogy William nem azért fekszik mellette, mert… - de nem merte folytatni gondolatmenetét. 


* A scarborough-i vásár (Scarborough Fair) egy tradicionális angol ballada. Akit érdekel, az alábbi címen utánaolvashat, avagy ajánlom a dalt meghallgatásra :)


5 megjegyzés:

Katalin írta...

Szia!:) Carina azért most buta, naiv vagy mind a kettő? Én kezdem megkedvelni, de a grófkisasszony allűrjeitől a falat kaparom! Azt hiszem Williem szerezhetne neki egy társalkodónői állást, egy szigorú de azért jóindulatú hölgynél, hogy végre megtanulja, ez nem játék! Azért is, mert ahogy most állnak a dolgok, még mindig csak egy elkényeztetett lány. Én azt hiszem, abból a kevés információból amit az édesanyáról megtudtunk melegszívű,kedves, okos nő lehetett! Talán Carina is ilyen lehetne, ha kicsit helyre teszik!

Arlene C. Dall írta...

Szia! Szerintem Carina igen sokat fejlődött, és pozitív irányba, de nem fogja egyik pillanatról a másikra levetni ezeket az allűröket. Ez egy folyamat, és jó úton halad. Egyelőre :D Nézd meg, honnan indult... Az első részek óta szerintem elég sokat csiszolódott a modora, stílusa, felfogása. És végre beismerte Williamnek az érzéseit, ez nagy előrelépés :)
Megvan már, mit akarok velük csinálni, én másfele fogom terelni őket. Carina édesanyja valóban olyan volt, amilyennek leírtad. Carina belül jó ember, és ő is pont ilyen, de egy álarcot vett fel magára, de ezt az álarcot most kezdi levetni William jótékony hatására :)

Katalin írta...

Szia!:) Nem mondom, hogy Carina nem fejlődött pozitív irányba, de azért még mindig természetesnek veszi, hogy William az inas eltartsa, és neki a megélhetéséért semmit sem kell tennie. Azért gondoltam egy társalkodónői állásra, mert nemárt neki megtapasztalni milyen alárendeltnek lenni. Félre ne értsd Carina nagyon szerencsés, hogy Williem mellette van, de tehetné ezt úgy, hogy hogy ifjú hölgyünk kénytelen legyen a saját lábára állni. Lehet, hogy nem értesz velem egyet, de Carinának nem való a színpad mert tönkre tenné!

Dorothy Large írta...

Szia Arlene!

Nagyon imádtam ezt a részt, ahogyan az egész blogodat is^^
Látszik Carinán a változás, sokat javult és már sikerült magának beismerni az érzéseit. Nagyon tetszik, ahogyan William is engedett végre a vágyainak! *-*
Nagyon várom a következő részt!

Puszil,
Dorothy L.

Arlene C. Dall írta...

Katalin:
Szia! Nem is fog Carina bárénekesnő lenni, nincs ilyen tervem vele :) William meg komornyik, így a lány természetesnek veszi, hogy eltartsa.

Dorothy:
Szia!
Köszönöm :$ Igen, Carina változott, előnyére, most már nem olyan naiv, hisztis lányka, mint volt.
A következő részt most teszem fel :)

Megjegyzés küldése

Blog contents © Igenis, Úrnőm! 2010. Blogger Theme by Nymphont.