Kép :)

2013. február 18., hétfő

Hoztam Carináról és Williamről egy képet :)) Hogy tetszik? Ti hogy képzeltétek el Őket?


Gyilkos vágyak


Hoztam egy kis szösszenetet az új fejezet előtt :)

Carina William szobájába settenkedett, egy tőrrel a kezében. Halkan benyitott hozzá, és lábujjhegyen elindult az ágya felé. A Hold fénye megvilágította a férfi arcát, aki olyan békésnek és ártatlannak tűnt… Egy pillanatra elbizonytalanodott, de nem hátrált meg tervétől.
- Viszlát… - suttogta, és érezte, hogy legördül egy könnycsepp a szeméből. Erősen megmarkolta a tőrt, ami megremegett a kezében, majd lehunyta a szemét, és lesújtott…
Ám a következő pillanatban William megfogta a csuklóját, és kicsavarta a fegyvert a kezéből. Még levegőt venni sem maradt ideje, a férfi megragadta a vállánál fogva, és teljes erőből a falhoz vágta. Carina nagyot nyekkent, de ezen kívül egy hang se jött ki a torkából, annyira megdöbbent.
- Nem hittem volna, hogy ön annyira gyűlöl, hogy képes elmenni idáig. Most nagyot csalódtam Úrnőmben. - William higgadtan mondta, de érezni lehetett a szomorúságot a hangjában. Carina azt kívánta, bár inkább ordibálna vele. Ez túlságosan fájt neki. Rádöbbent a tettére, és olyan szörnyű lelkiismeret-furdalás tört rá, hogy elsírta magát.
- Nyugodjon meg Úrnőm.
- Meg… meg akartalak ölni. Még ezek után is az Úrnődnek nevezel?!
- Tudom jól, hogy nem gondolta komolyan. Ön nem gyilkos.
- Meg… megtettem volna…
- Valóban ennyire gyűlöl? - kérdezte William.
- Gyűlöllek! - zokogta Carina, amire William a két kezébe fogta könnyáztatta arcát.
- Nézzen rám, és mondja a szemembe!
Carina belenézett a férfi szokatlanul csillogó, nagy, fekete szemébe, amiben mintha könny ült volna. Ez annyira megrendítette, hogy elakadt a lélegzete. Nem bírt kinyögni egy szót sem, csak bámult rá, miközben megállíthatatlanul peregtek a könnyei.
- Halljam! - szorította meg a férfi a vállát.
- Gyű… gyűlöllek - suttogta Carina, és elnézett.
- A szemembe! Nézzen a szemembe! - fogta meg William a lány állát. Kijött a béketűréséből.
- Elég! Elég volt! Miért kínzol?! Miért tűrsz így mindent?! A halálodat akarom, és te ezt szó nélkül hagyod?!
- Elégtételt szeretne? Azt akarja, hogy megbüntessem?! Ó, nem, nem, drága kisasszony. Még a végén kirúgnak, és önnek az a legnagyobb büntetés, ha szolgálom.
- Takarodj! Nem akarlak látni. Soha többé! - Carina görcsösen belekapaszkodott komornyikja ingébe.
- Ha volna szíves elengedni… - Megpróbálta lefejteni magáról úrnője kezeit, de Carina annál erősebben csimpaszkodott belé. - Elég! - mordult fel William, és nekiszegezte a lányt a falnak a testével. - Kérem, fejezze ezt be, és mondja meg, mit akar tulajdonképpen?!
- Csókolj… csókolj meg. - Ahogy ezt kimondta Carina, fölpattantak a szemei, és Williammel találta szembe magát.
- Jó reggelt, Úrnőm.
Carina fülig elvörösödött, és a másik oldalára fordult, hogy komornyikja ne lássa arca pirosságát.

Zene :)

Ezt a zenét muszáj megosztanom Veletek, szerintem hihetetlenül gyönyörű, és illik a sztorihoz :)
Hamarosan hozom az új részt, írtam egy nagyon rövidke kis szösszenetet, amit szerintem már ma fel fogok tenni, de teljes fejezet csak pár nap múlva várható. 


Carina új ruhája

2013. február 17., vasárnap

Következő részben Carinácskánk pont ilyen ruhában lesz :D


5. Eltévedve

2013. február 15., péntek




Carina és William kiszálltak a hintóból. Egy tisztásra értek a sűrű fenyőerdőből, ahonnan messzire el lehetett látni a Hold fénye miatt. A sötétben kirajzolódtak az őket körülölelő hegyek körvonalai. A levegő friss volt és csípős, de Carinának kifejezetten jólesett. A szél avar-és virágillatot hozott magával, és a távolban állatok neszeztek.
- Hogy érted azt, hogy megérkeztünk?! - vonta fel a szemöldökét a lány, és kérdőn nézett komornyikjára.
- Meg akartam mutatni önnek ezt a helyet. Kárpótlásul a balul sikerült estéért.
- Nincs itt semmi különös! Ez csak egy tisztás - pillantott körbe gőgösen.
- Nézzen föl az égre - javasolta William.
Carina fölnézett, és elakadt a lélegzete. Még soha életében nem látott ennyi csillagot, amik szokatlanul fényesen ragyogtak.
- Ez gyönyörű - szaladt ki a száján elragadtatásában.
- Valóban - sóhajtott fel William. - Reméltem, hogy Úrnőmnek is tetszeni fog - heveredett le a földre, a hintótól nem messze. Kezével kitámasztotta magát, úgy bámulta az égboltot.
- Mit képzelsz?! Azonnal kelj fel a földről! Még a végén összekoszolod a ruhádat!
- Milyen figyelmes Úrnőm, hogy olyan csekély dolgokkal törődik, mint a komornyikja ruhája.
- Rendben. Akkor nem törődök - szólalt meg egykedvűen Carina, majd leterítette a földre William kabátját, és ráült. Fázott abban a vékony felsőben, amit félig leszaggatott róla Dominic. Próbált nem törődni a hideggel, mert meg akarta mutatni Williamnek, hogy itt ő parancsol, és nem fordítva, még akkor sem, ha a férfi jóval erősebb nála. Kezével szorosan fogta elöl a ruháját, mert nem akarta, hogy William meglássa a kebleit. Gesztenyebarna haja ráomlott a felsőtestére, amin megcsillant a Hold fénye. Fejét hátrabiccentette, és éjkék szemét a csillagokra szegezte. Göndör, sűrű szempillái még hosszabbnak tűntek. Lopva rápillantott Williamre, aki tökéletesen beleolvadt az éjszakába fekete hajával és ingével együtt. Sápadt arca viszont szinte világított, akár egy halotti maszk. Carina megborzongott, mert erről eszébe jutott édesanyja.
- Terítse magára a kabátot, nem venném a lelkemre, ha megfázna.
- Hogyisne! Hogy piszkos legyen az én gyönyörű ruhám! - mondta felháborodottan.
- Ahogy óhajtja. De ne panaszkodjon, ha beteg lesz.
- Ha igazi úriember lennél, most átkarolnál, hogy fölmelegíts! - jött ki a sodrából Carina, de ahogy elhagyta a mondat a száját, elvörösödött, és gyorsan hozzáfűzte: - Persze te csak egy egyszerű komornyik vagy, és ha egy ujjal is hozzámérsz, azt keserűen megbánod!
- Nem igazán ellenkezett, amikor megcsókoltam… - jegyezte meg sztoikusan a férfi, és kissé gúnyosan elmosolyodott.
- Mert… mert talán rajta volt az ajkad az ajkamon! - mondta Carina mélységes felháborodással.
- Utána se nagyon tiltakozott… Ó, nézze! Hullócsillag! - mutatott rá a férfi az égre.
- Hulló… csillag? - kérdezte a lány kerekre nyílt szemmel.
- Ön még nem látott soha?
- Soha.
- Azt tartják, kívánni kell valamit, ha meglát valaki egy hullócsillagot.
- Vagy úgy. Én azt kívánom, hogy bár ne ismertelek volna meg.
- Nem szabad kimondani hangosan, mert nem fog teljesülni.
- Rendben. Akkor azt akarom, hogy örökre mellettem legyél - nézett gonoszul a lány komornyikjára.
- Látom, nagyon nem szeretné, hogy maradjak. Azonban ez a vágya sajnos nem fog teljesülni. Azt javaslom, kívánjon valami mást. De ha lehet, magában.
- Te kívántál valamit?
- Igen - felelte szűkszavúan.
- Chh! Inkább nem akarom megtudni, mit.
- Milyen nagy szerencse, mert úgysem árulnám el.
Hallgatás állt be, ezalatt Carina észrevétlenül és akaratlanul közelebb húzódott Williamhez. Karjuk és a válluk összeért, és egy röpke pillanatra a kézfejük is. Villámcsapásszerű érzés futott végig a lányon, és fölpattant.
- Fázom. Induljunk.
- Máris - kelt fel a férfi is, és a hintóhoz vezette Úrnőjét.
Tíz perc utazás után a jármű nagyot zökkent, és reccsenő hang hallatszott.
- Mi történt? - kapaszkodott bele Carina William karjába. A hintó megállt és enyhén oldalra dőlt.
- Nincs ok az aggodalomra.
- Attól tartok, eltört a kerék - szólt az inas, aki vezette a hintót. - Kénytelenek lesznek gyalog továbbmenni.
- Szerintem ez igenis ok az aggodalomra! - háborodott fel a lány. - Én biztos, hogy nem megyek gyalog sehová ebben a hidegben! Ráadásul egy erdő kellős közepén vagyunk, éjnek évadján!
- Lenyűgöző a megfigyelőképessége. Sajnos azonban nem maradt más lehetőségünk, mint gyalog továbbfolytatni az utat. Hacsak nem áll szándékában a hintóban tölteni az éjszakát.
- Én? Egy grófkisasszony? Hintóban?! - Carina úgy nézett komornyikjára, akár egy elmeháborodottra.
- Akkor induljunk. Szerencse, hogy úgy ismerem ezt a környéket, akár a tenyeremet, így tudom, hogy innen pár mérföldnyire egy falucska található. Ott kiveszünk egy szobát, és meghúzzuk magunkat reggelig.
- Egy fogadóban? Egy közönséges, falusi fogadóban?! - fonta keresztbe Carina durcásan a karját, és kényeskedve elfintorodott.
- Talán szeretne túrázni? Ugyanis a kastély félnapi járóútra van innen.
- Fél nap?!
- Tisztelettel megkérem, hogy fejezze be a sápítozást, mert azzal nem jutunk előbbre. És még a fülemet is sérti.
- Hogy… hogy mersz ilyen hangot megütni velem szemben?!
- Mit tesz? Ismét fölpofoz?
- Kirúgatlak! - nézett rá szikrázó szemmel.
- Nem is tudom, mihez kezdene nélkülem…
- Hogyan?!
- Kisasszony, William arra akar célozni, hogy fogja be a száját! - szólt köbe az inas. - Csak én nem tudom olyan szépen kifejezni magamat, mint ő.
Carina tátogott dühében, annyira fel volt háborodva. Fogta magát, föltépte a hintó ajtaját, és elviharzott. Olyan gyorsan szedte a lábát, amennyire csak tudta, habár nem látott sokat a sötét miatt, mivel a fák ágai eltakarták a Holdat. Dühösnek és megalázottnak érezte magát, amiért a beosztottjai gúnyolódnak rajta. Nem tudta, merre megy, vitte előre a lába.
- Úrnőm - érintette meg William a vállát. Carina bármennyire haragudott rá, megkönnyebbült, hogy utánament.
- Hagyj békén! - rázta le magáról a férfi kezét.
- Én nem akartam megbántani Úrnőmet. Bocsásson meg tiszteletlenségemért.
- Nem bánsz te semmit! Tudom jól, hogy csak azért szolgálsz, mert pénzt kapsz érte! Ha nem lennél a komornyikom, már rég a képembe vágtad volna, mennyire bosszantalak!
- Ez nem igaz. Ön elbűvölő.
- Ezt is csak azért mondod, mert nem akarod, hogy kirúgassalak… Gyűlölsz, igaz?! - pillantott könnyes szemmel Carina Williamre. Eddig azt hitte, mindenki imádja őt, de most átfutott a fején, hogy mi van, ha ez csak az álca?
- Szó sincs ilyesmiről. Ön az én Úrnőm, és ezért tartózkodom a személyeskedéstől. Egy szolga és felettese közötti viszony akkor működik egészségesen, ha nem lépi túl a megengedett kereteket.
- Á, szóval nálad megengedettnek számít megcsókolni a feletteseidet, és utána sértegetni őket! Mit fogsz tenni legközelebb? Megbecstelenítesz az erdő közepén?!
- Kérem, ne haragudjon meg, de maga a kérdés is méltatlan önhöz. Hisz tudja jól, hogy egy komornyik sohasem élhet vissza a helyzettel.
- De te férfi vagy elsősorban. És egy férfinak vannak bizonyos… szükségletei. - Carina elpirult, ahogy ezt kimondta, és egy pillanatra elképzelte, amint William nekinyomja egy fának, és szenvedélyesen megcsókolja. Megrázta a fejét, hogy kiűzze a képet elméjéből, de arca pirosságát nem tudta eltüntetni. Zavarta, és nem értette, miért gondol ilyeneket, hisz gyűlölte Williamet.
- Valóban. De léteznek fontosabb dolgok is, mint az élvezetek hajhászása - felelte a férfi kimérten. - Jöjjön, erre kell menni - karolt bele Úrnőjébe.
- Nincs szükségem a támogatásodra, tudok menni egyedül is! - tépte ki magát Carina a férfi karjából. Előresietett, de a következő pillanatban megcsúszott, és elesett, bele, egy pocsolyába. Sáros lett a szoknyája és William felsőrésze, amit ráadásul el is szakított, amikor föltápászkodott, mivel beleakadt egy szúrós bokorba.
- El van szakadva a kabátod! Egy komornyik legyen mindig ápolt, tiszta és rendezett!
- Való igaz. Legközelebb jobban ügyelek.
- Helyes. El is várom!
Carina nem akarta bevallani Williamnek, de félt. Még sohasem járt éjszaka az erdőben, és amúgy is rettegett a sötétben. Komornyikja jelenléte viszonylag megnyugtatta, és ahogy ő is mondta: nem tudta, mi lenne vele nélküle. Próbált belegondolni abba, mit tenne, ha egyedül tévedne el az erdőben, és arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg fejvesztve szaladgálna fel-s alá. Furcsa neszezés ütötte meg a fülét, amire odasimult Williamhez, és belecsimpaszkodott a karjába.
- Mi volt ez? - kérdezte riadtan, és körbenézett.
- Valószínűleg egy medve - felelte a férfi egykedvűen.
- Medve?! - suttogta Carina, és olyan erősen szorította William karját, hogy elfehéredtek az ujjai.
- Csak tréfáltam. Itt nem élnek medvék.
- Hahh…! Mintha nem tudnám!
- Gondoltam, hogy tudja, mivel ön igen tanult és művelt. Eszembe sem jutott azt feltételezni, hogy nincs tisztában efféle alapvető dologgal.
Carina válaszra nyitotta a száját, azonban valami elsuhant előttük. Erre úgy megijedt, hogy felsikított.
- Nyugalom - karolta át William a vállát. - Csak egy nyest.
- Egy… nyest? Az bánt?
- A nyestek félénk állatok, nem kell tartani tőlük - felelte, és megpróbálta visszafojtani a mosolyát.
- Akkor jó - sóhajtott fel megkönnyebbülten a lány. - Mikor érünk már oda? Fázom, töri a cipő a lábam, és mindjárt összeesek a fáradtságtól!
- Perceken belül odaérünk. De ha óhajtja, leülhetünk pihenni.
- Nem szükséges.
A falu a zsúpfedeles házaival és rendezett kertjeivel takaros benyomást keltett. Carina azonban idegenkedett, mert még sohasem járt faluban. Tömény állatszagot hozott magával a szél, amit annyira undorítónak talált, hogy befogta az orrát. A kutyák a kerítések mögül megugatták őket. Az úton pár kóbor macskán kívül nem találkoztak senkivel. Az épületek sötéten és némán ásítoztak egy kivételével, amiből fény és tivornyázás hangjai szűrődtek ki - hangos kurjongatások és zene.
- Micsoda barbár hely! - szólt Carina megvetően.
- Épp oda igyekszünk.
- Hogy mi?! Én be nem teszem oda a lábamat!
- Márpedig kénytelen lesz, mivel ez az egyetlen fogadó a faluban. De ha ön jobban szeretne az erdőben, a vadak között éjszakázni…
Carina fontolgatta magában, melyik a jobbik eset, de nagyon nehezen tudott dönteni a két rossz közül.
- Legyen - bólintott nem túl magabiztosan.
Ahogy beléptek a piszkos, emberektől nyüzsgő fogadóba, minden tekintet rájuk szegeződött. A férfiak úgy bámulták Carinát, mint akik még életükben nem láttak nőt. Az egyik különösen részeg fickó utána is füttyentett.
- Milyen csinos leányka! Szerencsés vagy, jóember! - fordult William felé. - Aztán töltsétek hasznosan az éjszakát!
Carina válaszra nyitotta a száját, mégsem tűrhette, hogy egy egyszerű paraszt így beszéljen vele! Ám komornyikja odasúgta neki:
- Ne is törődjön velük, Úrnőm. Nem érdemlik meg, hogy rájuk fecsérelje az időt.
- Takaros kis menyecske lenne belőled, hallod-e? - szólt a lányhoz egy csimbókos hajú, korosodó férfi, majd elkapta a derekánál fogva, és az ölébe húzta. William gyorsan reagált: kitépte Carinát az öleléséből, megfogta a fejét, és erősen belevágta a kemény asztalba. Ám senki nem foglalkozott az ájult és vérző fejű férfival, mindenki az italozással és egymás túlharsogásával törődött.
- Meghalt?
- Túléli - felelte William félvállról, majd odalépett a pulthoz. A fogadós az ötvenes elején járhatott, és jókora, pödört bajusszal, no meg összetapadt, őszes hajjal rendelkezett.
- Szeretnénk kivenni két szobát - szólalt meg William.
- Nincs üres szoba! Teltház van! Tudja, a szüreti fesztivál!
- Nagyon fáradt a kisasszony. Az édesapja nem nézné jó szemmel, ha az erdőben kéne éjszakáznia.
- Miért, kicsoda az édesapja? - kérdezte a fogadós, és megvetően végigmérte Carinát.
- Samuel Gray. - Ahogy William kimondta a nevet, a férfi elsápadt, és egyszeriben roppantul készséges lett:
- Óh, jut szembe, mégiscsak van egy szoba szabadon! Egy pillanat - viharzott el. Körülbelül öt perc múlva tért vissza, nyomában egy szitkozódó férfival és egy hiányos öltözetű hölggyel.
- Nem kellett volna ennyire sietni. Legalább megvárhatta volna, amíg felöltöznek.
- Szóval maguk miatt lettünk kitoloncolva?! - rivallt rájuk a félmeztelen férfi, és a lábuk elé köpött. - Mocskos arisztokrácia!
- Önöknek is szép estét, és elnézést a kellemetlenségekért - mosolygott rájuk William szívélyesen.
- És ezt csak úgy tűröd?! Csinálj valamit!
- Nem teszek semmit, mert azzal lesüllyednék az ő szintjükre.
- Kövessenek - ment előre a fogadós. - Ez lenne az - nyitott be egy ajtón.
Egy fülledt levegőjű, szegényes berendezésű szoba tárult eléjük. Kétszemélyes ágy állt az ablak alatt, és a fal mellett egy düledező szekrény, illetve vitrin árválkodott.
- Ez?! - fintorgott Carina. - Nálunk a cselédeknek is szebb a szobájuk! És mi az, hogy nem kapok külön lakosztályt?!
- Mint említettem, az összes szobát kivették. Kellemes estét! - köszönt el tőlük a férfi.
- Felháborító! Ez nem is egy szoba… ez egy ól! - pillantott körbe Carina undorodva. A falak mállottak, a függönyt félig szétrágták a molyok, és ujjnyi vastag porréteg fedett mindent.
- Még mindig fönnáll az ajánlatom, és alhatunk az erdőben.
Carina fontolóra vette William szavait, és már majdnem rávágta, hogy „rendben”, amikor vonyítás hangja ütötte meg a fülét. Természetesen csak egy kutya volt, mivel Angliában nem élnek farkasok, de ő ezt nem tudta.
- Nem. Inkább mégsem - visszakozott. Tekintete az ágyra tévedt. - Ugye ez nem azt jelenti, hogy egy ágyban kell aludnunk?!
- Nagyon úgy tűnik.
- Ez kizárt! Én nem alszom veled.
- Alhat akár a földön is - húzódott mosolyra William szája.
- Hogyisne! Egy grófkisasszony! Habár ezt a tákolmányt nem nevezném „ágynak.” És ez a mocsok…!
- Nekem sincs ínyemre, és teljes mértékben megértem önt, hisz nincs ehhez szokva. De siránkozás helyett akár csinálhatnánk azt is, amiért eredetileg idejöttünk: alhatunk - mondta William, és elkezdte kigombolni az ingjét, ami alatt csak egy fehér trikót viselt.
- Nem alhatsz így - mérte végig Carina a férfit. Tekintete el-elidőzött az izmos felsőtesten. Hozzá akart érni.
- De kisasszony, össze fogom gyűrni az ingemet. Mint azt ön korábban említette, egy komornyik legyen mindig ápolt, tiszta, és rendezett.
- Kellett mondanom - dörmögte a lány az orra alatt. - És én miben aludjak?
- Jogos kérdés, egy báli ruha nem épp a legmegfelelőbb viselet éjszakára. Egy pillanat, intézkedek ez ügyben. - William fölhúzta magára az inget, és elsietett. Negyedóra múlva visszatért egy egyszerű, fehér ruhával.
- A fogadós feleségéé, el kellett menni hozzájuk. Elnézést a késedelemért.
Carina felült az ágyon, ahová ruhástul befeküdt, és kezébe vette a könnyű anyagot.
- Ez kétszer akkora rám! - mérte magához. - És hol a csipke?!
- Nem lehet mindenki olyan sudár és karcsú, mint kegyed. - A férfi bókja hízelgett neki, és kissé elpirult.
- Fordulj el, amíg fölveszem!
- Igenis, Úrnőm - tette a parancsát engedelmesen.
Carinának beletelt egy kis idejébe, amíg lerángatta magáról a szoknyáját és a harisnyáját. Otthon a komornái öltöztették. A hálóruha nagy volt rá, főleg derékban és mellben, az ujja viszont csupán az alkarja feléig ért. Elképzelni sem merte, milyen testalkata lehet a fogadós nejének. Ő egész magasnak és vékonynak számított, és büszke volt az adottságaira.
- Fölhúztam. Javaslom, te is öltözz át - parancsolta, ám nem bírta visszafojtani a mosolyát, ahogy hiányos öltözetű komornyikjára gondolt. Illően elfordította a fejét, de lopva Williamre sandított, aki épp az ingjét gombolta. Kissé csalódottan vette tudomásul, hogy a nadrágját magán hagyta.
- Jó éjt, Úrnőm - köszönt el, és betakarta Carinát. Ő azonban nem feküdt le, csak leült az ágy szélére.
- Te nem alszol?
- Majd később. Most még nem tudnék.
- Akkor foglald el magad, bánom is én. Csinálj, amit akarsz - vonta meg a lány a vállát könnyedén. Mélyen belül egy kissé bánta, de ezt még magának sem akarta beismerni.
- Köszönöm a lehetőséget. Láttam lent egy bájos hölgyet, majd elszórakoztatom - vigyorodott el.
- Ha valami igazán bájost akarsz látni, nézhetsz, ahogy alszom. Megengedem.
- Ez felettébb kecsegtető ajánlat, minden vágyam önt nézni alvás közben. Jóllehet azt mondta, csináljak azt, amit akarok.
- Úgy értettem, hogy itt, ebben a szobában - pontosított pökhendin Carina.
- Akkor felhozom ide a hölgyet - felelte szenvtelen arccal komornyikja.
- Ki ne menjek esetleg, amíg ti hancúroztok?! - háborodott fel. Kezdett ugyancsak kijönni a béketűréséből.
- Nem szükséges. Végig is nézheti. Megengedem - közölte sunyi mosollyal, kihangsúlyozva az utolsó szót, majd elfeküdt az ágyon.
- Még mit nem! - pattant ki a lány mellőle, és magukra zárta az ajtót. A kulcsot a melle fölötti zsebbe csúsztatta. - Jó éjt! - vetette oda komornyikjának zordul, majd bebújt az ágyba mellé, és magára húzta a takarót, egészen az orra hegyéig. Oldalt feküdt, a férfival szemben. Annyira elterpeszkedett, hogy elfoglalta az ágy háromnegyedét, de ez sem volt elég neki.
- Menj arrébb!
- Ha ennél arrébb megyek, leesem az ágyról. De alhatok akár a földön is, ha úgy kívánja Úrnőm.
- Ne! - vágta rá Carina hevesen. - Vagyis… megparancsolom, hogy aludj itt az ágyon! Még összeszedsz valami kórságot, és akkor nem fogsz tudni kiszolgálni engem!
- Milyen megható, hogy így törődik az egészségemmel - felelte alázatosan, azzal elfújta a gyertyát.
Hosszú csend állt be, ami Carinát feszélyezte. Még sohasem aludt egy ágyban férfival, és zavarban érezte magát, annyira, hogy meg sem mert moccanni. Szíve hevesen vert William közelségétől, akitől csak centik választották el. Hozzá akart bújni, meg akarta érinteni, de nem volt bátorsága hozzá.
Hallgatta a férfi egyenletes, halk szuszogását, és érezte a belőle áradó, kellemes, fűszeres, ugyanakkor édes illatot. Meglepődött, hogy egy komornyik használ parfümöt. Méghozzá igen minőségi és finom parfümöt!
Nem bírta tovább.
- Ölelj át - suttogta olyan halkan, hogy még ő sem hallotta, és nagyon remélte, hogy komornyikja sem. Csak úgy kicsúszott a száján.
- Pardon? - kérdezett vissza William. A lány észbe kapott, és fülig elpirult. Elszégyellte magát, amiért ilyenekről fantáziál.
- Hangosan lélegzel, próbálj meg halkabban! Nem tudok tőled aludni. De a legjobb, ha levegőt sem veszel.
- Az sajnos nem fog menni - fordult a férfi a hátára. - Szép álmokat!
Carina nem felelt semmit. Vagy húsz percen keresztül hevert az ágyon mozdulatlanul, és próbálta türtőztetni magát, de nem ment neki.
Félredobta minden gátlását, majd közelebb húzódott Williamhez, és ráhajtotta a fejét a mellére. Jóleső érzés futott végig rajta, és alig hallhatóan felsóhajtott. Hihetetlenül izgalmasnak találta a helyzetet, és minden porcikája beleremegett. Ilyet eddig még nem tapasztalt. Abban a pillanatban nem érdekelte, hogy William egy egyszerű komornyik, míg ő grófkisasszony, elfelejtkezett a társadalmi elvárásokról. Immár semmi sem számított neki. Őrült ötlete támadt.
- Alszol? - suttogta a férfi fülébe. Komornyikja nem reagált, ebből arra következtetett, hogy igen. Ez fölbátorította.
Lehunyta a szemét, majd óvatosan elkezdte közelíteni a fejét Williaméhez. Egy pillanatra megfordult az agyában, hogy mi van, ha csak színleli az alvást, de még ez sem tántorította el tervétől. Majd kimagyarázza magát…
Egy aprót sóhajtott, és lágy csókot lehelt komornyikja puha ajkára. Beleborzongott abba a futó érintésbe, és érezte, hogy szinte lángol az arca. Ám abban a pillanatban, ahogy megtette, szörnyű szégyen fogta el, azonban képtelen volt elhúzódni a közeléből. Visszahajtotta a fejét a férfi mellére, és hallgatta szíve egyenletes dobolását, amíg álomba nem szenderült. 

4. A bál


Carina a tükör előtt állt, és elégedett mosollyal méregette magát benne. Halványlila, csipkékkel és szalagokkal díszített, könnyű anyagból szőtt ruhát viselt. Egyenes szálú, hosszú haját ezúttal nem göndörítette be, hagyta, hogy a tincsei szabadon lógjanak. Szeplőit eltüntette halvány púderral, mivel szégyellte őket. Édesapja hiába mondta, hogy bájosan néz ki velük, ő nem hitt neki.
- Ön igazán elragadó - libbent mellé William, amire Carina összerezzent.
- Hányszor mondjam, hogy ne lopózz így a hátam mögé?! - fordult vele szembe. Komornyikja ugyanúgy nézett ki, mint szokott, azt leszámítva, hogy a haját összefogta hátul, legalábbis pár tincset, mert a többi nem volt elég hosszú.
- És mi ez a rettenetes frizura?! - vonta föl Carina szép ívű szemöldökét.
- Azt mondta Úrnőm, kezdjek valamit a hajammal.
- Nem egészen erre gondoltam.
- Sajnálom, hogy csalódást okoztam - oldotta ki William a fekete szalagot a hajából. - Így megfelel?
Carina elfintorodott, majd fölpipiskedett, és összekócolta a férfi ében tincseit.
- Így már igen - kacagott.
- Attól tartok, ez nem a legmegfelelőbb viselet egy bálra. De ha ezt óhajtja Úrnőm… Mindazonáltal szeretném fölhívni a figyelmét arra, hogy ha így mutatkozok mások előtt, az rossz fényt vethet önre is.
Carina elgondolkozott, és belátta a szavait.
- Legyen hát - egyezett bele kelletlenül, mintha a fogát húznák. Gyűlölte, ha nem neki van igaza.
- Bölcs döntés - simította le William a tincseit, és ismét összefogta. - Ne aggódjon, gyorsan nő a hajam.
- Még csak az kéne, hogy megnöveszd!
- Nem szeretnék gorombának tűnni, de miért foglalkozik ennyit a külsőmmel?
- Mert… - pirult el a lány. - Egy komornyik nézzen ki mindig kifogástalanul! - vágta ki magát.
- Mélységesen egyetértek önnel, és törekszem rá. A vonásaimat azonban nem tudom megváltoztatni, bármennyire is visszataszítónak találja.
Carina nem találta annak, de ezt a világért sem akarta bevallani a férfinak. Sokszor eltűnődött, hogy egy egyszerű közembernek hogy lehetnek ilyen arisztokratikus vonásai? William sokkal inkább emlékeztette őt nemesre, mint komornyikra. És nem csak a megjelenése, hanem a modora, hangsúlya, és kimért mozdulatai, gesztusai miatt.
- Megérkezett a hintó - szólt a férfi, miután kinézett az ablakon.
- Csakhogy.

~~*~~

A járműben William a lány mellett foglalt helyet. Feszélyezte komornyikja közelsége, akihez időről időre nekilökődött a zötykölődés következtében. Édesapja és mostohaanyja ott ültek velük szemben, de nem figyeltek oda rájuk, egymással beszélgettek. Carina ezt kihasználva jól belecsípett párszor komornyikjába, csak hogy bosszantsa. William egy szót sem szólt, rezzenéstelen arccal ült. A lány csak vigyorgott, élvezte a szenvedését. De egy idő után megunta, és az elsuhanó házakat, járműveket kezdte el bámulni. Ősz közepe felé járt, így a táj sárgába-vörösbe és narancsszínbe öltözött. Carina szerette az őszt, bár a hideget kevésbé. Kisebb korában gyakran elvitték a szülei kirándulni, de ezek az idők elmúltak édesanyja halálával. Édesapja újranősült, de Carina sehogy sem tudta megszeretni mostohaanyját. Azt viszont élvezte, ha körülrajongják, sőt, elvárta, hogy mindenki szeresse.
- Megérkeztünk - szólt édesapja, miután megállt a hintó.
A bált egy hatalmas kastélyban tartották, ami méretében vetekedett az övékével. Egy lugas és szökőkút is tartozott a birtokhoz, ami fényárban úszott. Az épület a fehérre meszelt falaival és tornyaival meseszerű hatást keltett. A kerti tóban hattyúk úszkáltak, és a teraszon egy jól megtermett macska üldögélt.
Miután bejelentették őket a szolgák, elvegyültek a tömegben. Carina ügyesen elszökött komornyikja elől, de azt nem tudhatta, hogy végig őt figyeli. Mr. Gray parancsba adta neki, hogy tartsa rajta a szemét. Ismerte a lányát, és tudta róla, hogy mennyire szereti, ha a férfiak csapják neki a szelet. És valóban, nem tellett bele negyedóra, Carina körül máris egy korabeli ifjú, vendéglátójuk fia legyeskedett, akinek lelkesen magyarázott:
- Mrs. Clark nagyszerű tanár, azt mondta, kivételes a zenei hallásom, és ilyen gyönyörű hangot még életében nem hallott - dicsekedett angyali mosollyal.
- Ez nagyszerű! És még miben vagy kivételesen tehetséges, kedvesem? - kérdezte a szőke hajú, Carinánál egy-két évvel idősebb fiú. Tekintetével szinte fölfalta a lányt, olyan mohón bámulta.
- Szépen tudok felolvasni, és kitűnően tudok lovagolni. Számtalan díjat nyertem már.
- Szóval szeretsz lovagolni - mosolyodott el kajánul a fiú, és átkarolta Carina vállát. - Milyen sok közös vonásunk van! Én is szeretek.
- Tényleg? - kérdezte tettetett döbbenettel.
- Ugye, milyen hihetetlen, drága - hogy is hívnak?
- Carina.
- Carina! Milyen gyönyörű név! Az enyém Dominic.
- Köszönöm a bókot, Dominic - sütötte le kislányosan a szemét.
- Egy ilyen bájos hölgynek természetes, hogy ilyen bájos neve legyen.
Carina elpirult, amire a fiú még szélesebb mosolyra húzta a száját.
- Szeretnéd megnézni a díjaimat?
- Mindennél jobban - rebegtette meg a szempilláit.
A fiú belekarolt a lányba, és elindultak föl a csigalépcsőn, hátrahagyva a zajos forgatagot.
- Itt is volnánk - nyitott be a fiú egy díszes faajtón. A szoba közepén egy hatalmas, kétszemélyes ágy állt. A fal mentén szekrény, polc és üvegüvegszekrény sorakozott, amihez Carina mindjárt odalibbent.
- Ó, ez lenyűgöző! - szólt elragadtatottan, miután szemrevételezte a sok díjat és kitüntetést.
- Ugye? - kérdezte a fiú, és gyengéden átkarolta hátulról a lányt, aki ismét elvörösödött, de nem húzódott el.
- Tudod, kedvesem, ezekért keményen megdolgoztam- simult a hátához, majd félretűrte a haját, és csókot lehelt a nyakára.
- Mi-mit csinálsz? - kérdezte Carina kissé rémülten, és szembefordult a fiúval, akinek kék szeme égett a vágytól.
- Gyere, üljünk le - ragadta meg a kezét, és helyet foglaltak mindketten az ágyon.
- Gyönyörű vagy - szólalt meg Dominic. - Még életemben nem találkoztam hozzád hasonló szépséggel.
- Ez… ez igazán kedves, de nekem most mennem kell - húzta el Carina a kezét, de a fiú ismét megfogta.
- Kérlek, maradj még! Az én kedvemért. Ne félj, nem foglak bántani - fonta át a derekát erős karjával, majd enyhén eldöntötte az ágyon.
 Carina annyira megdöbbent, hogy még a szája is elnyílt - Dominic ezt kihasználva szenvedélyesen megcsókolta. Ez volt a lány élete első csókja, és korántsem így képzelte el. Egyáltalán nem találta romantikusnak, mint a könyvekben, sőt, szabályosan undorodott és a hideg rázta. Egy pillanat alatt kiábrándult. Bármennyire is tetszett neki a fiú elsőre, most viszolygott tőle, és szabadulni akart.
- Engedj el… - nyögte ki, de Dominic mintha meg sem hallotta volna. Vágyakozva felsóhajtott, majd eldöntötte az ágyon, és ránehezedett egész testsúlyával. Carina érezte, ahogy valami kemény nekinyomódik a combjának. Most esett pánikba csak igazán.
- Azonnal szá… - kezdett bele, de nem tudta folytatni, mert a fiú beléfojtotta a szót egy újabb csókkal.
Eközben a keze a mellére siklott, amibe belemarkolt. Nem bírta türtőztetni magát, megragadta a lány blúzát, és egy mozdulattal föltépte a gombok mentén. Carinának eleredtek a könnyei, és kétségbeesetten ütlegelte Dominic hátát. Olyan erősen tapasztotta a fiú az ajkát az ajkára, hogy nem bírt sikítani sem.
Görcsbe feszült a teste, amikor a fiú a kezét harisnyába bújtatott lábára csúsztatta. Egyre följebb és följebb vándorolt vele, mohó ujjai belső combját simogatták… Carinát a hányinger kerülgette, és egész testében remegett.
Ekkor kivágódott az ajtó, és William jelent meg a küszöbön. Máskor oly nyugodt arca most valósággal rángott a dühtől, és sötét szeme szikrázott az indulatoktól. Carina még sohasem örült ennyire komornyikjának, aki mindjárt lerángatta róla Dominickot, és a falnak vágta. A fiú nagyot nyekkent, és össze is csuklott volna, ha William meg nem ragadja a gallérjánál fogva.
- Hogy van merszed bemocskolni Úrnőmet?! - sziszegte fojtott hangon, azzal belemarkolt a fiú szőke tincseibe, és húzni kezdte maga után.
- Ne mozduljon - pillantott Carinára, és rácsukta az ajtót.
A lány kellőképp meg volt rémülve ahhoz, hogy bármit is tegyen. Hasra fordult az ágyon, és kitört belőle a zokogás. Megalázottnak, mocskosnak és ostobának érezte magát. Édesapja hiába figyelmeztette, hogy ez lesz előbb vagy utóbb, ha minden jöttmenttel szóba áll, de nem hallgatott rá. Meg sem fordult a fejében, hogy valaki meg akarja becsteleníteni. Hisz ő grófkisasszony, és ki lenne képes bántani egy nemes hölgyet?
- Carina - szólt hozzá egy bársonyos hang, majd érezte, hogy valaki megérinti a hátát. Megremegett.
- Azonnal vedd le rólam a kezedet!
- Ne féljen. Most már biztonságban van. Dominic úrfi soha többé nem fogja zaklatni önt.
- Meg akart becsteleníteni! - ült föl Carina az ágyon. Törékeny kezével maga elé fogta szakadt ruháját, hogy komornyikja ne lássa fedetlen kebleit.
- Mit művelsz?! - kérdezte riadtan, miután William elkezdte kigombolni az öltönyét.
- Így nem mutatkozhat - felelte, azzal ráterítette a felsőrészt. Carina megkönnyebbülten felsóhajtott, már azt hitte, William is meg akarja rontatni. Ezek után bármit kinézett a férfiakból.
- Haza akarok menni.
- De kisasszony, a bál…
- Nem érdekel a bál! Megparancsolom, hogy vigyél haza!
- Ahogy óhajtja.
- Ha szólni mersz valakinek arról, ami történt, én… én…
- Nem hagyom, hogy folt essen a becsületén. Várjon itt, én mindent elrendezek.
William tartotta magát a szavához, és tíz perc múlva visszatért.
- Azt mondtam, hogy a kisasszony rosszul érzi magát. Jöjjön, már elő is készítették a hintót.
- És Dominic?
- Gondoskodtam róla, hogy ne járjon el a szája - mosolyodott el ártatlanul.
- Mit tettél vele?
- Semmi különöset. Most induljunk.
Szerencsére mindenki a tánccal volt elfoglalva, így nem vették észre, hogy távoznak. Amikor beszálltak a hintóba, az rögtön elindult velük.
- Állj, állj! - szólt ki Carina az ablakon az inasnak. - Meg kell várni édesapámat!
- Attól tartok, az édesapja nem jön.
Carina úgy nézett komornyikjára, akár egy félnótásra.
- Hogy… micsoda?!
- Azt mondta, sürgős és halaszthatatlan megbeszélnivalója van a ház urával.
Carina William kijelentésére elsírta magát.
- Gyűlöl… gyűlöl engem - hüppögte.
- Ne mondjon ilyet. Az édesapja nagyon is szereti önt.
- Fontosabb neki egy ostoba tárgyalás, mint a tulajdon lánya egészsége… Gyűlöl. És ha nem avatkozol közbe, akkor én már… én már… - csuklott el a hangja, nem bírta tovább folytatni. Görcsösen belekapaszkodott a férfi ingjébe, és ráhajtotta a fejét a mellére. William nyugtatóan simogatta a haját, hátát, de Carina egyre szívtépőbben sírt.
- Azt… azt mondta, megmutatja a díjait.
- Még hogy díjak… - horkantott fel William. - Ha meg nem sértem, ön roppantul hiszékeny, amiért bedőlt ennek a régi és olcsó trükknek.
- Meg... megcsókolt.. Rám feküdt, és nem akart elengedni.
- Nem kell elmondania, mi történt.
- Te vagy… az egyetlen, akinek beszélhetek erről - nézett bele Carina William sötéten parázsló szemébe. Elakadt a lélegzete. - Én… gyűlöllek. - A lány körmei belevájtak komornyikja bőrébe.
- Újabban miért is? - kérdezte a férfi nyájasan, nem törődve a fájdalommal.
- Mert senki sincs rajtad kívül, aki meghallgatna!
- Erről igazán nem én tehetek.
- Azt akarod mondani, hogy én vagyok a hibás?! - tajtékzott Carina, majd egy hatalmas pofont kevert le Williamnek. A férfi arcán egy pillanatra csodálkozás suhant át, és tekintete elsötétült.
- Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, de biztosíthatom afelől, hogy nem állt szándékomban semmi ilyesmire  utalni. - Hangja tökéletesen nyugodt volt, arca rezzenéstelen.
- Hazudsz! Gyűlöllek! - kezdte el püfölni a férfi mellét. - Gyűlöllek, gyűlöllek, gyű… - de nem tudta folytatni, mert William lefogta a kezét, magához vonta, és egy csókot lehelt az ajkára. Ezen Carina annyira meghökkent, hogy elszállt azon nyomban a haragja. A szíve kihagyott egy ütemet, de amikor ráébredt arra, mi történt, olyan hevesen kezdett el verni, hogy attól tartott, kiesik a helyéről. Arca vörös színben pompázott, és kicsit meg is szédült. Teljesen más volt William csókja, mint Dominické, és különös módon, nem találta undorítónak. Sőt…
- Te… te megcsókoltál - motyogta kábán, és hozzáért a csók helyére.
- Egek, egek…- csóválta meg William a fejét. - Miket kell megtennem némi nyugalomért.
- Ezért… ezért tetted?
- Arra gondoltam, hogy ön ezen annyira meg fog lepődni, hogy abbahagyja az ütlegelésemet.
- Nos, el kell, hogy ismerjem, igazán… egyedi módon fogtad be a számat. Mindazonáltal ugye tudod, hogy ezért kirúgathatlak? - mosolyodott el gonoszul. Hát mégis sikerült fogást találnia komornyikján!
- Megteheti - ismerte el William, és bólintott. - Amennyiben viseli a következményeket.
- Miféle következményeket?
- Ha elmondja, hogy megcsókoltam, megeshet, hogy megered a nyelvem… és talán én is mesélek ezt-azt a mai estéről. Gondoljon bele, milyen fényt vetne önre, ha kiderülne, hogy megbecstelenítették?
- Most fenyegetsz?! Tudod jól, hogy ez nem igaz!
- Én igen, de mások viszont nem tudják. Azt hitetek el velük, amit csak akarok.
- Te tényleg a velejéig romlott vagy. - Carina szeméből csak úgy sütött a gyűlölet.
- Kaptam már szebb bókot is, de köszönöm - biccentett mosolyogva.
- De ha elmondom édesapámnak, mit tettél, és ő elbocsát, végre megszabadulhatunk egymástól. Miért akarsz ennyire maradni?!
- Megvan a magam oka… Jöjjön, megérkeztünk - szállt ki William a hintóból, és Úrnője felé nyújtotta a kezét. 

3. Az új komornyik



Carina Gray duzzogva ült a szobájában, és nézett kifelé az ablakon. Új komornyikot fogadott föl az édesapja William helyett, akinek távoznia kellett bizonytalan időre. Carina magának sem akarta bevallani, de hiányzott neki a férfi, bármennyire is gyűlölte.
Kopogott valaki az ajtaján, amire bosszúsan felmordult.
- Szabad.
Édesapja lépett be az ajtón, oldalán egy férfival. „Bizonyára az új komornyik” - állapította meg Carina. Az alak ugyanazt a fekete öltönyt viselte, mint William, de jóval magasabb és izmosabb volt nála. Hosszú, ezüstszőke haja lágyan omlott a felsőtestére, kék szeme pedig olyan jegesen csillogott, hogy beleborzongott a pillantásába.
- Szeretném bemutatni az új komornyikot, Zorack du Pasquiet urat - szólalt meg Carina édesapja.
- Üdv - köszönt a lány félszegen.
- Örvendek - biccentett a férfi kimérten. Carinát a hideg rázta ki tőle, de nem úgy, mint Williamtől.
- Szép napot! - köszönt el tőlük Samuel Gray.
Amikor rájuk zárta az ajtót, fél perc csend nehezedett a szobára.
- Mit állsz ott? Tedd a dolgod! - szólalt meg Carina végül, és megvetően végigmérte Zorackot, aki csak somolygott. Nem tetszett ez neki.
- Tudod, kedvesem, én nem vagyok komornyik - közölte a férfi csendesen, és elkezdett a rémült lány felé közelíteni.
- Hozzám ne érj! Sikítani fogok!
- Azt kétlem - vigyorodott el Zorack gonoszul, azzal a falhoz vágta, és befogta a lány száját és orrát egy kloroformmal átitatott ronggyal. Carina előtt elsötétült a világ, majd élettelenül terült el a padlón.
Arra ébredt, hogy egy sötét, kivilágítatlan szobában fekszik. Föl akart kelni, ám rémülten konstatálta, hogy ki van kötözve a lábánál és kezénél fogva.
- Segítség! Segítség! William! - kiáltozott kétségbeesetten, és eleredtek a könnyei. Ekkor egy mézesmázos, hátborzongató hang így szólt hozzá:
- Milyen megható. Mindazonáltal hiába hívod szeretett komornyikodat, nem fog segíteni. - Fény gyúlt, így láthatóvá vált fogva tartója halottsápadt bőre és ijesztő kék szeme, ami eszelősen csillogott.
- Zorack! Miért raboltál el? Mi-mit akarsz tőlem?!
- Igazán semmi különöset- paskolta meg a férfi az arcát.
- Ne bánts, kérlek, ne bánts! - könyörgött Carina sírva. - Megteszek bármit, annyi pénzt kapsz, amennyit akarsz, csak engedj el!
- Nincs szükségem a mocskos pénzedre. Én egészen mást szeretnék - villant meg a szeme, és óvatos mozdulattal elkezdte kigombolni a lány blúzát. Amikor az utolsó gombhoz ért, és feltárult előtte Carina sovány felsőteste, tekintete egy pillanatra elidőzött rajta.
Carina lehunyta sötétkék szemét borzalmában, már moccanni sem mert.
- Meg… meg fogsz becsteleníteni? - kérdezte remegő hangon, a legrosszabb sejtése vált valóra. Még sohasem volt férfival, és azt mondták, az első alkalom amúgy sem kellemes…
Legnagyobb meglepetésére a férfi nem csinált semmit, csak kárörvendően nevetett.
- Ó, én úriember vagyok, én soha nem becstelenítenék meg egy hölgyet. Különben sincs gusztusom hozzád - mérte végig undorodva.
- Akkor mit akarsz? - Carina némileg megkönnyebbült, de előre rettegett a férfi válaszától.
- Már mondtam… Semmi különöset - mosolygott rá Zorack elbűvölően, azzal előhúzott a zsebéből egy csontmarkolatú, hegyes tőrt. Carina felsikoltott, amikor meglátta, de a férfit nem hatotta meg, gyengéden végighúzta a pengét a lány fedetlen felsőtestén. Nem ejtett rajta sebet, Carina mégis úgy ordított, mintha legalábbis nyúznák.
- Hagyd abba, hagyd abba, hagyd abba! - bömbölt.
- Én csak tréfálok, drágám. Hát nem élvezed, ahogy a hűs penge végigsiklik a testeden?
- Kérlek, ne bánts! - rimánkodott.
- Bántás? - kérdezte Zorack meglepetten. - Ki akar itt bántani? Én csupán cirógatlak. De néha tudod… - pöckölte föl az állát a késsel, majd egy hirtelen mozdulattal erősen végigszántott Carinán. -… megszalad a kezem.
A lány ordított kínjában, és érezte, ahogy a vére kiserken. A félelem és a fájdalom átjárta minden porcikáját.
- Áááá, ez fáj! Mért csinálod ezt?! Mivel érdemeltem ezt ki?!
- Tudod, kedvesem, a csinos pofi sok embert megtéveszt, de engem nem. Te csak egy elkényeztetett, gőgös, felfuvalkodott csitri vagy, aki olyan ostoba és naiv, hogy azt hiszi, mindenki imádja és a lába előtt hever.
- Nem…nem…ez nem igaz! Hazudsz!!
- Ez az igazság, édesem! Fáj hallani? - kérdezte, azzal ismét lesújtott a tőrrel. Carina nem bírta tovább - elájult.
Arra ébredt, hogy valaki hideg vizes kendővel borogatja a homlokát. Kinyitotta a szemét, és amikor meglátta Williamet, akkora kő esett le a szívéről, hogy elsírta magát, és hevesen átölelte. A férfi meglepődött a lány gesztusán, de azért tartózkodva a karjába zárta.
- Mi a baj, Úrnőm? - kérdezte végül, és eltolta magától.
- Meg… meg akart ölni. Az új komornyik…
- Félrebeszél. Semmilyen új komornyik nincs.
- De én láttam! Itt a vágás a felsőtestemen! - húzta föl Carina a köldökéig a csipkés hálóruháját, de nyoma sem volt sebnek. Ezt enyhén szólva furcsának találta. - De hiszen… - dadogott.
- Csak egy álom. Végig itt voltam ön mellett, és ápoltam.
- Egy… egy álom? - kérdezte a lány kábán. - Miért te ápolsz?
- Egy komornyiknak mindenhez kell értenie. Amíg nem jön az orvos, addig be kell érnie az én módszereimmel.
- Inkább a halál.
- Ha nem hagyja, hogy kezeljem, ez hamarosan be fog következni. Negyven fokos láza van, nem csoda, hogy képzelődik. Most pedig próbáljon meg pihenni - kelt föl William Carina mellől, azaz, csak akart, mert a lány a keze után nyúlt, és erőtlenül megszorította.
- Maradj - nyöszörgött.
- Csupán a lázmérőt akartam idehozni, de kérése számomra parancs - felelte udvariasan, és helyet foglalt a lány ágya szélén.
- Kést szegezett nekem… Azt mondta, ostoba és elkényeztetett vagyok, és hogy mindenki gyűlöl. Miért hagytál ott?! Azt ígérted, mellettem leszel! Gyűlöllek!!
- Összevissza beszél. Kérem, nyugodjon meg. Most pihenésre van szüksége.
De hiába a nyugtató szavak, Carina ismét elsírta magát.
- Mit tehetnék Úrnőmért?
- Maradj itt... maradj itt velem - sóhajtotta, és lehunyta a szemét.
- Igenis, Úrnőm - biccentett William, és kisimított egy tincset a lány homlokából.


Blog contents © Igenis, Úrnőm! 2010. Blogger Theme by Nymphont.