- Jól vagy, lányom? Olyan sápadtnak
tűnsz.
- Nekem... nekem most mennem kell –
közölte Carina, és meg se várva édesapja válaszát, felkelt az ágyból. Lábbelit
sem húzott, mezítláb, egy szál, halványlila selyem-hálóruhában kiszaladt. Csak
egy dolog járt a fejében: utol kell érnie Williamet!
Kint a hó nagy pelyhekben hullott,
de ő nem törődött vele. Sírva, lélekszakadva rohant, és amikor észrevette
Williamet a kocsifeljárón, kétségbeesetten utána kiáltott.
A férfi megtorpant, majd megfordult.
Nem szólt, nem csinált semmit, csak állt, és döbbenten nézett a lányra. Carina
majdhogynem ledöntötte a lábáról, olyan hévvel ölelte át. William
megtántorodott, majd a karjába zárta.
- Ne... ne hagyj el… Wi… William.
Sze… szeretlek. - Carina hevesen fújtatott, nem bírt beszélni, mert kifulladt a
rohanástól, és rázta a zokogás.
- Oh, kedvesem… - sóhajtott fel
William, és megcsókolta a lány feje búbját.
- Ne… ne menj el, én… én veled
akarok élni, ha… ha kell száműzöttként, engem nem érdekel, engem se… semmi nem…
nem érdekel. Csak te. – Ahogy ezt kimondta, még hevesebben felzokogott, és
belefúrta a fejét a férfi mellébe, eláztatva könnyeivel a kabátját.
- Oh, ha tudnád, mennyire szeretlek…!
Épp ezért nem kívánom ezt a sorsot neked.
- Nem érdekel, hogy komornyik vagy!
– jelentette ki Carina dacosan, és összeszorította az ajkát. William félrenézett,
és így szólt halkan:
- Ami azt illeti, nem vagyok az.
Kissé eltolta magától a lányt, aki
szinte kővé dermedt a kijelentésétől.
- Hogy…?
- Jöjjön, elmondok mindent –
terítette rá William a kabátját, majd felkapta a döbbent lányt, aki reflexszerűen
átkarolta a nyakát. Az utat a kastélyba egy szó, egy pisszenés nélkül tették
meg.