Carina és William a kunyhóban
üldögéltek, és kortyolták mentateájukat. Celestina a lány ölében dorombolt,
miközben a lány simogatta. Carina egész út alatt nyöszörgött, mennyire rémesen
érzi magát, és ezerszer is megfogadta, hogy soha többé nem iszik alkoholt.
- William!
- Igen, Úrnőm?
- Mondd el, mi történt este!
- Még mindig nem emlékszik?
- Sajnos nem…
- Őszinte leszek. Miután megnyerte
a versenyt, egy ifjú odahívott minket egy kis társasághoz. Meginvitálták
kegyedet két pohár borra, amit ön azon nyomban el is tüntetett.
- Hogy hagyhattad?!
- Való igaz, Úrnőm, nem lett volna
szabad hagynom, gyötör is a lelkiismeret. Mindazonáltal én szóltam önnek, de
nem törődött a figyelmeztetésemmel.
- És miért aludtunk egy ágyban? –
Carina csak most bírta rávenni magát arra, hogy rákérdezzen, és félt a
választól.
- Mert azt kérte, aludjak Úrnőmmel.
De még mielőtt bármi rosszra gondolna, biztosítom, nem történt semmi közöttünk.
- Én nem is gondoltam ilyenre! –
vörösödött el. – Ugyan, mik járnak a fejedben?
- Elnézést a feltételezésért.
Természetesen nem magamból indultam ki. Csupán ismerek olyanokat, akik…
kihasználják a helyzetet.
Ahogy ezt kimondta, megremegett egy
pillanatra az ajka.
- És te nem vagy olyan, igaz? Te
nem tennél ilyet. Ugye?
Carina olyan kétségbeesetten és
ijedten nézett Williamre hogy összeszorult a férfi szíve. Képtelen volt bevallani
Úrnőjének gyalázatos tettét, hogy megcsókolta. Elfordította a fejét, és így
szólt halkan:
- Nem.
Carina megkönnyebbülten
fellélegzett.
- Mert te úriember vagy? –
mosolyodott el incselkedve.
- Igyekszem úgy viselkedni.
- Ha… esetleg nemes lennél, és úgy
találkozunk, mint… mint egyenrangú felek, akkor…
A lány maga sem tudta, mire akar
kilyukadni, és elhallgatott mondat közben.
- Akkor hogy viszonyulnék Úrnőmhöz?
– fejezte be a lány kérdését mosolyogva. Carina bólintott.
- Ha egy bálon pillantom meg, valószínűleg
felkérem táncolni.
- Egy tánc, aztán elfelejtesz, és
sohasem látjuk egymást többé?
- Csalódott lenne?
- Én… én… hogy van merszed ilyet
kérdezni?!
- Ne feleljen, ha nem szeretne, és
elnézést, hogy így önnek szegeztem a kérdést. Csupán érdekel a felelete.
- Ugyan miért érdekel? – fonta
keresztbe a karját.
- Kíváncsi természetemből
fakadóan.
- Felelj te!
- Én bizony ugyancsak csalódott
lennék.
- Igazán? – Carina próbált
sértődött arcot vágni, de alig bírta elfojtani elégedett mosolyát.
- Az lennék. Hisz ön valójában
nagyon jó ember, bármit is mutat magából a felszínen. Ez az egyik oka annak,
amiért nem mondtam fel.
- Te… te fel akartál mondani?
- Bevallom, többször is
eljátszottam a gondolattal.
- De hát miért? Papa nem fizet meg
rendesen?
- Dehogyisnem, a kedves édesapja
nagyon is bőkezű. Engem különben sem a pénz motivál.
- Akkor miért? Talán… talán
miattam? – kérdezte Carina, és lelkiismeret-furdalás nyilallt szívébe.
- Hogyismondjam… Úrnőm szerette
éreztetni velem alárendelt helyzetemet.
- Én… én úgy szégyellem magam –
rogyott le Carina az egyik székre. Hirtelen az összes gonoszkodása a férfival
végigpergett előtte, de csak most eszmélt rá arra, hogy viselkedésével bizony
mennyire megbánthatta komornyikját.
William letérdelt elé, és megfogta
a kezét.
- Nem hibáztatom. Ön igen érzékeny
lány, és a viselkedése egyfajta védekezés volt, mert félt attól, hogy újra
csalódni fog.
- Ezért nem mondtál fel?
- Mint mondtam, Úrnőm jó ember, és
én ezt mindig is tudtam. Mérhetetlenül büszke vagyok önre, hogy végre levette
az álarcát, és megmutatta a valódi énjét.
- William, én úgy sajnálom…
- Nincs mit megbocsátanom –
mosolygott rá, és elengedte a kezét. Felállt, és kinézett az ablakon. – Pompás
időnk van! Mit szólna hozzá Úrnőm, ha elmennénk sétálni?
- Igen, igen, az nagyon jó le…
Akarom mondani, szívesen veled tartok.
Carina rájött arra, hogy kissé
elragadtatta magát. „Nem szabad, hogy
William lássa rajtam, mennyire vágyom a társaságára.”
A férfi ismét elmosolyodott, majd
így szólt:
- Készítek útravalót, addig
öltözzön át. – Ezzel bement a konyhába.
Carina elővette a szekrényből az
egyik mintás anyagból készült, fodrokkal díszített turnürös ruháját. Lábára
magasított sarkú lakkcipőt húzott. Nyaka köré fehér selyemszalagot tekert, amit
masnira kötött - William megmutatta neki, hogy kell. Haját szépen kifésülte,
szeme alatt pedig kihúzta világoskék szemceruzával. Arcára tett némi púdert, és
befújta magát a kedvenc, indiai parfümével. Épp, hogy végzett, amikor William
belépett a szobába. Carina elfordult a tükörtől, amiben csodálta magát, és
bájosan pislogott rá.
- Na? Hogy tetszem?
- Úrnőm, nagyon csinos, és…
- Folytasd!
- … és attól eltekintve, hogy ez az
öltözet nem épp a legmegfelelőbb az erdőbe, meg kell, hogy dicsérjem, amiért
ilyen szépen fel tudott öltözni egyedül.
- Mi nem megfelelő a ruhámban? - kérdezte a lány csalódottan. Direkt William
kedvéért húzta fel, mert le akarta nyűgözni.
- El fog esni ebben a cipőben és a
ruhában.
- Ha elesek, majd te elkapsz!
Induljunk! – szólt ellentmondást nem tűrően.
Több mint egy órája haladhattak
már, amikor is egy rétre értek.
- William, elfáradtam. Üljünk le.
- Természetesen – biccentett a
férfi, és előhúzott az oldaltáskájából egy sötétzöld pokrócot. Leterítette a
virágok közé, és helyet foglalt. Carina is így tett.
A lány kitámasztotta magát a háta
mögött a kezével, és felnézett az égre, ahol bárányfelhők vonultak át. A szellő
belekapott tincseikbe, és a nap fényében szinte sugárzott az arcuk.
A lány magán érezte William
tekintetét, ezért ránézett. Csakugyan, őt vizslatta tűnődve, és amikor
találkozott a pillantásuk, sem fordította el a fejét.
- Miért nézel?
- Csak gondolkoztam valamin –
közölte nyugodt hangon, és felnézett az égre. – Ó, az a felhő pont olyan, mint
a macskája – mosolyodott el.
- Melyik?
- Az ott, látja? – mutatott fel
William az égre.
- Nem látom – hajolt egészen közel
Carina a férfihoz. Vállaik összeértek, és csaknem a fejük is.
- Ott – fogta meg a lány kezét, és
újra megmutatta. Carina elpirult, majd derűs kifejezés jelent meg az arcán.
- Igen, igen, már látom! –
lelkendezett. – Tényleg olyan, mint Celestina!
A férfi elvette a kezét Úrnőjéről,
majd ő is kitámasztotta magát hátul.
Így voltak legalább tíz percen
keresztül, míg Carina törte meg a csendet.
- Mi a baj? – kérdezte, mert látta
a férfin, hogy őrli valami belülről.
- Hogy? – rezzent össze. – Olyan
csodás nap ez a mai! – közölte színtelen hangon.
- Ennyire még én sem vagyok ostoba!
Látom rajtad, hogy szomorú vagy!
- Bevallom, igen – sóhajtott fel
William.
- De miért? – nézett rá Carina
aggódva.
- Emlékszik arra a képre, ami ott
függ a kunyhóban, és egy kislányt ábrázol?
- Igen. Ki ő?
- A húgom. Meghalt.
Carina mélységesen megdöbbent és
elszomorodott a hír hallatán. A szája elé kapta a kezét, és szeme kikerekedett.
- Óh, ne! Én... én ezt nem tudtam.
Úgy sajnálom… De hát mi történt?
- Tudja, a szüleink építették ezt a
kis kunyhót nekünk, mert nagyon szerettünk az erdőben játszani. A húgom hitt a
tündérekben, és mindenáron be akarta bizonyítani nekem a létüket. Ő hat volt,
én tíz. Állította, hogy találkozott velük, de én nem hittem neki. Ó, bár hittem
volna…
William belemarkolt a hajába, és
szaggatottan felsóhajtott. Carina szívét átjárta a szomorúság, és óvatosan
megsimogatta a férfi hátát.
William összerezzent, és elvette a
kezét. Sötét szemében mély fájdalom ült, tekintete a távolba révedt.
- Hogy halt meg?
- Összevesztünk. Azt mondta,
bebizonyítja, hogy neki van igaza, és kiviharzott. Én nem mentem utána, mert
haragudtam rá, és arra gondoltam, úgyis visszatér hamarosan. Sohasem ment
messzire egyedül. De miután fél óra is eltelt, én kezdtem aggódni érte. A
nyomába eredtem a szüleinkkel, akiket természetesen értesítettem. Ők mindig ott
voltak a közelünkben, nem engedték, hogy egyedül játsszunk. Szólongattuk,
kerestük őt, de hiába.
- Mi történt vele? – kérdezte
Carina megrendülten.
- Édesapám talált rá. Húgom ott
hevert a patak partján vérző fejjel – valószínűleg elesett, és egy éles kő
okozta a halálát. Ezt szorongatta a kezében – nyúlt be a zsebébe, és elővett
egy háromszög alakú kövecskét. Megmutatta Carinának, majd eltette, és a kezébe
temette a fejét. Válla rázkódott a sírástól, de ajkát egy hang sem hagyta el –
némán peregtek a könnyei.
Carina még soha, senkit nem látott
sírni, és mélyen megütközött attól, amit William mondott neki.
- Oh, William… Ez… ez borzalmas… -
sírta el ő is magát, és átölelte a férfit.
Komornyikja átfonta őt a kezével,
és a mellére húzta a lány fejét. Szorosan a karjába zárta, és nyugtatóan
simogatta. Carina belegondolt abba, mi lenne, ha vele történne mindez. Átérezte
a férfi fájdalmát, és rájött arra, hogy másoknak sokkal nagyobb problémái
vannak. Hirtelen az összes gondja kicsinek tűnt Williaméhez képest. Több percig
így voltak, míg végül kezdtek megnyugodni.
- Sajnálom, én nem akartam
elszomorítani Úrnőmet… Nem kellett volna elmondanom.
- Ne beszélj badarságokat… -
suttogta Carina.
- Kérem, bocsásson meg. Egy
komornyik nem zokoghat az Úrnője előtt – fordította el a fejét.
- De egy férfi igen – fogta meg a
lány William arcát, és mélyen a szemébe nézett.
A férfi tekintetében egyszerre ült
meglepettség, szomorúság és elismerés.
- Én… én becsülöm, ha egy férfi
kimutatja az érzéseit – tette hozzá merészen. Maga sem értette, honnan vette a
bátorságot, de valahogy kicsúszott a száján. De nem hátrált meg, még csak a
fejét sem fordította el.
- Meghat, hogy így gondolja, és
hogy ennyire együttérez. Köszönöm. Ez… ez nagyon sokat jelent nekem – nézett
elködösült tekintettel a lányra, és óvatosan megcsókolta a feje búbját.
Carinának eszébe se jutott
tiltakozni, jólesett neki ez a gyengéd gesztus. Viszonozni akarta valahogy,
ezért végigsimított a férfi arcán, és letörölte a könnyeit.
William ajkán bánatos mosoly jelent
meg. Látszott rajta, milyen jólesik neki Úrnője kedveskedése.
- Nahát, Carina! Nem akarok
szentimentálisnak tűnni, de most nagyon meghatott.
A lány zavarba jött, és elhúzta a
kezét – nem tudta, mit tegyen vagy mondjon. Lesütötte a szemét, és tördelni
kezdte a kezét.
- E-elnézést, nem akartam
kellemetlen helyzetbe hozni a kijelentésemmel. Amennyiben ön is úgy gondolja,
folytathatjuk utunkat, vagy akár vissza is térhetünk.
- Inkább menjünk vissza.
- Igaza van, hamarosan sötétedik.
Miután William elpakolta a
pokrócot, Carina belekarolt, és útnak indultak.
A körülbelül egy órás távot a
kunyhóig csendben, a gondolataikba mélyedve tették meg. Mindkettejüket megrázta
a beszélgetés, és próbálták feldolgozni séta közben. Az erdő nyugalma – a fák
susogása, a madarak trillázása és a patakocska csobogása jótékonyan hatott
rájuk. Érezték, hogy enged a szorítás a mellükben.
- Mit szólna Úrnőm, ha tábortüzet
raknánk? – kérdezte William, miután megérkeztek. A nap kezdett lemenni, és a tó
túlsó partján lévő kastély ablakain megcsillant a fénye. Az ég karmazsin-és
bíbor színekben játszott.
- Igen, az jó lenne.
Carina leült egy farönkre, miközben
William elment gallyakat gyűjteni.
Merengve nézte a tükörsima vízen
tükröződő eget és a kastély elmosódott képét. Egész, eddigi élete olybá tűnt a
számára, mintha csak egy törékeny káprázat, egy illó kép lett volna. Felvett a
földről egy kis követ, és beledobta a tóba. A víz nyugodt harmóniáját
megzavarta, és kicsi, majd egyre nagyobb körök keletkeztek a becsapódás
következtében. A kastély eltűnt, a felszín zavarossá vált.
Carina rájött arra, hogy a
boldogság csak látszat, és addig lehet boldog az ember, ameddig meg nem
bolygatja valami a felszín állhatatos nyugalmát. A valóságról szőtt illúziói
egy csapásra szertefoszlottak, amint kitette a lábát a hajdan meleget és
biztonságot nyújtó otthonából.
Felnézett a kastélyra, ami büszkén
és kecsesen tört az ég felé, és a látványtól megelégedés töltötte el. Arra
gondolt, hogy mindenkinek kell, hogy legyen egy biztos pont az életében, mert
anélkül minden elveszne. Neki William volt az, és hirtelen hála öntötte el a
férfi iránt. Ha ő nem lenne, ha ő nem támogatná, nem tudna egyedül megállni a
lábán.
Ahogy ez megfogalmazódott benne,
egy kezet érzett meg a vállán. Összerezzent, de nem fordult meg, mert tudta,
hogy William áll mögötte.
- Gyönyörű és szívszorító – szólalt
meg a férfi halkan.
- Az – bólintott Carina. William
két, egyszerű szóban összesűrítette azokat az érzésfelhőket, amik benne
kavarogtak.
- Jöjjön a tűzhöz, bizonyára jól
esne önnek egy kis meleg.
Carina észre sem vette eddig, hogy
fázik, de csakugyan: keze jéghideg volt, és enyhén remegett.
Helyet foglalt William mellett a
zöld pokrócon, és a parázs fölé tette a kezét, hogy megmelengesse.
- Hisz reszket! Hozok ki még
pokrócot – állt fel, és elsietett.
- Tessék – terített a hátára egy
piros pokrócot, amit Carina összefogott elöl. Vacogva bebújt alá, és
átkulcsolta a térdét.
- Te nem fázol?
- Egy kissé igen, bevallom.
A lány ekkor közelebb húzódott
Williamhez, és ráterítette a pokróc felét.
- Úrnőm nagyon figyelmes, de ugye
jut önnek is?
- Persze, hogy jut!
- Akkor megnyugodtam. Köszönöm –
mosolygott rá barátságosan.
- Mesélj valamit!
- Mit meséljek?
- Bármit. Magadról.
- Attól tartok, nem vagyok túl
érdekes. Kérdezzen, amit csak szeretne!
- Mindig is foglalkoztatott, miért
lettél pont komornyik? Mi vonzott benne?
- Hogyismondjam… nem volt más
választásom.
- Ha újrakezdhetnéd, is komornyik
lennél?
- Én úgy gondolom, nincsenek
véletlenek. Ennek így kellett történnie. Ha létezik Sors, ami ezt az utat
jelölte ki a számomra, hát követem és nem térek le róla.
- Követed, mint egy jó szolga? –
kérdezte Carina kissé gúnyosan.
- Találó a párhuzam – biccentett
William.
- Ha herceg lennél egy napra, mit
csinálnál?
- Valószínűleg meglátogatnám a
királyi párt, és kienném a vagyonukból – nevetett fel. Carina kuncogott. –
Viccet félretéve, nos, azt, amit máskor, ha szabadnapot kapok.
- Akkor mit csinálsz?
- Sétálok, olvasok, esetleg
ellátogatok kávé-vagy teaházakba.
- Papa bezzeg engem sohasem enged…
- Ön még túl fiatal az ilyen
helyekhez. Valószínűleg félti önt, és ezért nem hibáztatom. Ha lenne lányom, én
sem engedném.
- Ugyan mitől félt?
- Ahogy én is észrevettem, és
nyilván a papája, is, hogy a férfiak nem éppen közömbösek az ön bájai iránt.
- Nos, ez érthető – kezdte el
igazgatni Carina a haját.
William halkan felnevetett.
- Mit találsz olyan mulatságosnak?
Talán nincs igazam? – nézett rá sértődötten.
- De, igaza van, ön nagyon bájos.
- Akkor?
- Csak azon nevettem, hogy kegyed
mennyire öhm… magabiztos.
- Van okom rá!
William elnézően megcsóválta a
fejét. Carina még közelebb csusszant a férfihoz, és így összeért a válluk és a
kezük. A lány lehunyta a szemét, és ujjaival gyengéden végigsimított
komornyikja kézfején egy pillanatra.
- Mesélj – suttogta, és szerelmesen
felsóhajtott.
És William mesélni kezdett.
Carinának fogalma sem volt, miről, egyetlen szó sem jutott el a tudatáig. Csak
nézett Williamre, hallgatta mély, kellemes hangját, és itta magába a férfi
látványát. A tűz fénye megvilágította határozott vonalú arcélét. Füle mögé tűrt
haja kissé kócosan állt, és azokba a fekete szemekbe teljesen beleveszett.
Figyelte a szája mozgását, ahogy formálja a szavakat, és azon tűnődött, milyen
érzés lehet megcsókolni. Végigfutott a fején, hogy a férfi esetleg visszautasítja,
de rögtön el is vetette a gondolatot. Hisz egy komornyik sohasem utasíthatja
vissza Úrnőjét, ez nem csak, hogy modortalan, hanem megalázó is lenne.
„Egy
szolga hatalmas megtiszteltetésnek veheti már csak azt is, hogy az Úrnője
egyáltalán ránéz. Nem utasíthat el, ez kizárt dolog! Most az egyszer azt fogom
tenni, amit a szívem diktál, és nem azt, amit elvárnak tőlem! Megcsókolom!”
– határozta el.
A férfi még mindig magyarázott,
látszólag nagyon belefeledkezett, ezért Carina gyengéden végigsimított a karján.
- Igen, Úrnőm? – fordult felé
William.
Carinát megbabonázta a férfi
látványa, és csak bámult rá szótlanul hosszú másodpercekig. Majd lehunyta a
szemét, és lassan elkezdte közelíteni a fejét. Amikor ajkaik csak centikre
lehettek egymástól, William megfogta a vállát, és óvatosan eltolta magától.
A lány kinyitotta a szemét, és
egyszerre döbbenten, egyszerre mélységes csalódottsággal nézett a férfira.
- Hogy… hogy mi? – suttogta maga
elé. Nem bírta felfogni, hogy William visszautasította, egyszerűen nem fért a
fejébe. Mikor tudatosodott benne a felismerés: William nem szereti őt, szinte
hallotta, ahogy a szíve meghasad, és apró darabokra törik. Olyan mérhetetlen
fájdalom és szomorúság öntötte el, amilyet még sohasem tapasztalt. Dühös volt,
kétségbeesett és megalázott.
- Én… én egy grófkisasszony…
összeszedtem a bátorságomat… fittyet hánytam a társadalmi elvárásokra és
rangokra… eldobtam minden önérzetemet, büszkeségemet és becsületemet… és te, a
komornyikom… te csak úgy egyszerűen ellöksz magadtól?! – nézett vádlón, könnyes
szemmel a férfira.
- Sa… sajnálom, Úrnőm, én… össze
vagyok zavarodva, és kínoz a lelkiismeret… - hebegett a férfi. A szokásosnál is
sápadtabbnak tűnt az arca, és olyan elgyötört képet vágott, hogy Carina majdnem
megsajnálta. De aztán eszébe jutott borzalmas megaláztatása, és akkora pofont
kevert le neki, amekkora csak erejéből kitellett.
- Gyűlöllek! – zokogott fel, azzal
beviharzott a kunyhóba, és ruhástul rávetette magát az ágyra.
William Úrnője után ment, és
rátette kezét a hátára.
- Ne érj hozzám! Gyűlöllek!
Takarodj a közelemből! – sírt szívszaggatóan. Arcát eltakarta a kezével, és
összekuporodott.
- Sajnálom... sajnálom, ami
történt. De tudnia kell, hogy nem azért toltam el magamtól, mert…
- Nem érdekel! Nem érdekel! Hagyj
békén! Látni sem akarlak! Soha többé!
- De Úrnőm, én…
- Haza akarok menni!
- Ezt biztos, hogy jól átgondolta?
- Haza akarok menni! – ismételte
még panaszosabb hangon.
- Ahogy óhajtja. Reggel indulunk.
- Már alig várom!
2 megjegyzés:
Szia!:) Ez a fejezet nagyon szép volt! Egyre jobban érdekel kis valójában Williem! Remélem Carina nem lesz újra egy elviselhetetlen gőgös liba? Mert most nagyot nőt a szememben! Csalódnék benne ha kirúgatná Williemet!
Szia :)
Köszönöm :) Carinát most vérig sértette William akaratán kívül, és ezért eléggé nehéz lesz vele most... De reméljük a legjobbakat ;-)
Megjegyzés küldése