Utolsó fejezetből részlet :)

2013. november 13., szerda

Itt van az utolsó fejezet elejéből egy rövid kis részlet :) 


- Jól vagy, lányom? Olyan sápadtnak tűnsz.
- Nekem... nekem most mennem kell – közölte Carina, és meg se várva édesapja válaszát, felkelt az ágyból. Lábbelit sem húzott, mezítláb, egy szál, halványlila selyem-hálóruhában kiszaladt. Csak egy dolog járt a fejében: utol kell érnie Williamet!
Kint a hó nagy pelyhekben hullott, de ő nem törődött vele. Sírva, lélekszakadva rohant, és amikor észrevette Williamet a kocsifeljárón, kétségbeesetten utána kiáltott.
A férfi megtorpant, majd megfordult. Nem szólt, nem csinált semmit, csak állt, és döbbenten nézett a lányra. Carina majdhogynem ledöntötte a lábáról, olyan hévvel ölelte át. William megtántorodott, majd a karjába zárta.
- Ne... ne hagyj el… Wi… William. Sze… szeretlek. - Carina hevesen fújtatott, nem bírt beszélni, mert kifulladt a rohanástól, és rázta a zokogás.
- Oh, kedvesem… - sóhajtott fel William, és megcsókolta a lány feje búbját.
- Ne… ne menj el, én… én veled akarok élni, ha… ha kell száműzöttként, engem nem érdekel, engem se… semmi nem… nem érdekel. Csak te. – Ahogy ezt kimondta, még hevesebben felzokogott, és belefúrta a fejét a férfi mellébe, eláztatva könnyeivel a kabátját.
- Oh, ha tudnád, mennyire szeretlek…! Épp ezért nem kívánom ezt a sorsot neked.
- Nem érdekel, hogy komornyik vagy! – jelentette ki Carina dacosan, és összeszorította az ajkát. William félrenézett, és így szólt halkan:
- Ami azt illeti, nem vagyok az.
Kissé eltolta magától a lányt, aki szinte kővé dermedt a kijelentésétől.
- Hogy…?
- Jöjjön, elmondok mindent – terítette rá William a kabátját, majd felkapta a döbbent lányt, aki reflexszerűen átkarolta a nyakát. Az utat a kastélyba egy szó, egy pisszenés nélkül tették meg.

17. A lépcsőforduló

2013. november 9., szombat


  Ez az utolsó előtti fejezet :)



Carina napjai egyhangúan teltek a bál óta. Már hetek óta sírni se bírt – csak ült a szobájában, és némán bámult kifelé az ablakon, nézve a szállingózó hópelyheket.  Gyengének és betegnek érezte magát, és édesapja orvost hívatott hozzá, de kiderült, hogy fizikálisan minden rendben vele, azt leszámítva, hogy vesztett a súlyából. Ezért lélekgyógyászt akart hívatni, de Carina felháborodottan közölte, hogy vele márpedig minden rendben, és elviharzott.
Carina épp készülődött a színházba, Londonba, és ezúttal édesapja megengedte neki, hogy vörös estélyit öltsön magára. Kezdte megutálni a kislányos, fodros, rózsaszín ruhákat, pedig előtte úgy odavolt értük. De nem illeszkedtek a komor hangulatához, a sötét színek sokkal inkább kifejezték a lelkivilágát.
Amikor odaértek a színházba, édesapját rögtön elözönlötték az emberei – ismerősei, barátai. Carina egy darabig álldogált, és hallgatta az üres dicséreteket a bájos küllemére vonatkozólag, de megunta a hajbókolást, és otthagyta őket mondvacsinált ürüggyel. Ahogy ment keresztül az előhelyiségen, veszekedés hangja ütötte meg a fülét. Többen is döbbenten néztek a párosra – egy vele egykorú lányra és egy jólöltözött, jóképű fiatalemberre.
- …és az együtt töltött idő?! Az nem számít? Minden csak hazugság volt?!
- De én teljes szívemből szeretlek! Csak téged!
- És még van képed ezek után azt mondani, hogy szeretsz?!
- De én… - A fiatalemberen látszott, hogy mindjárt elsírja magát. Carina hirtelen megsajnálta, mert eszébe jutott róla William. Ő is pont ugyanígy, ugyanilyen megtörten állt előtte, amikor összetépte a levelet.
- Te nem szeretsz engem! Soha nem is szerettél!  - hepciáskodott magából kikelve. Elsírta magát, és zokogva otthagyta a kétségbeesett úriembert. Valamiért, maga sem értette miért, de a lány után ment. Egy néptelen folyosóra viharzott, és ott sírt a széles ablakpárkányon.
- Szabad? – kérdezte Carina kedvesen.
- Hagyj békén! – szipogta a lány.
- Ne beszélj így velem! Én csak…
- Mit nem értesz azon, hogy hagyj békén?! – nézett rá a lány ingerülten. Carina rögtön megállapította róla, hogy csodaszép – hosszú, hollófekete, egyenes szálú haja a derekáig ért, nagy, szintén fekete szeme csillogott a könnyektől.
Carina azonban leült mellé, és így szólt:
- Hallottam, ahogy veszekedtek, és…
- Semmi közöd hozzá!
- Nincs, csak… Azt akartam mondani, hogy átérzem a helyzetedet.
- Hogy is éreznéd át….? Talán a te szerelmedről is kiderült, hogy eljegyzett már valakit…?
- Eljegyzett?
- Azt mondta, csak engem szeret, a tenyerén hordozott, mindent megadott nekem! És most, itt, a színházban találkozott egy hölggyel, akiről kiderült, hogy a jegyese!
- De ha téged szeret, miért vett el mást…? – csodálkozott Carina naivan.
- Azt… azt állította, érdekházasság, és csak engem szeret! De sajnos nem lehet felbontani az egyezséget, és el kell vennie! Helyettem! Egy hercegkisasszony helyett! – temette az arcát a tenyerébe. Carina rátette a kezét a hátára.
- Ő nem herceg?
- Ő csak egy gróf, és örülhetne, hogy egyáltalán szóba állok vele!
- Oh… ismerős…
Kíséretiesen hasonlónak érezte az ő esetüket. Csak ő grófkisasszony, míg William komornyik…
- Hogy mondod…? – nézett fel rá a lány.
- Velem is ez a helyzet.
- Valóban?
- Igen… sajnos. Beleszerettem a komornyikomba grófkisasszony létemre, de ő visszautasított!
- Egy komornyik?! – húzta fel az orrát.
- Ha úgy vesszük, egy hercegkisasszonyhoz egy gróf is méltatlan…
- Ez igaz. – Látszott a lányon, hogy megenyhül. – Azt mondta, titokban találkozhatunk. Titokban! De nem leszek egy gróf szajhája!
- Ezt… biztos nem úgy értette – vörösödött el Carina.
- Hogy máshogy értette volna?! Ó, és én ostoba, odaadtam magam neki… De ő csak kihasznált! Azt hittem, elvesz… Azt hittem, szeret… - zokogott fel újra.
Carina átölelte, nem igazán tudta, mitévő legyen. Kezdett ráébredni arra, hogy ostobán viselkedett Williammel, és hogy talán mégiscsak szereti őt… De félt attól, hogy már késő, hogy már nem lehet ezt sehogyan sem helyrehozni.
- Szeret. Biztosan szeret – próbálta nyugtatni.
- Gondolod…?
- Én úgy láttam. Beszéljétek meg a dolgot. Most pedig menj!
- És mi lesz veletek…?
- Majd… majd hozzámegyek egy rangban hozzám méltóhoz.
Carina előre rettegett a perctől, minden porcikája tiltakozott a házasság ellen olyannal, akit nem szeret. Márpedig ő úgy érezte, nem lesz képes soha más iránt gyengéd érzelmeket táplálni. Még mindig szerette Williamet, és azt kívánta, bár olvasta volna el a levelet. A báli incidenst azóta is rettenetesen szégyellte, ráadásul Jonathan úrfi folyamatosan ajándékokat küldözgetett neki szerelmes levelek kíséretében, és találkozni akart vele. Szegényt nem akarta áltatni, ezért megírta neki, hogy hagyja őt békén, az ő szíve már másé. Azóta nem érkezett újabb ajándék.
- Sok sikert! Én… én elmegyek mosdóba, és rendbe szedem magam. Beszélek vele, igazad van!
- Remélem, minden jóra fordul!
- Örülök, hogy találkoztunk, csak azt sajnálom, hogy ilyen körülmények között.
Miután távozott a lány, Carina felkereste édesapját, aki továbbra is az ismerőseivel társalgott. Valószínűleg észre sem vette a távozását, annyira belefeledkezett a beszélgetésbe. Épp egy viccet mesélt egy bajszos férfi hadonászva, nagy hangon.
- Papa, hamarosan kezdődik az előadás – súgta oda neki Carina. Igazából fogalma sem volt, mikor kezdődik, de kezdett elege lenni a harsány társaságból.
- Ó, tényleg, már ennyi az idő…? – nézett rá a karórájára Mr. Gray.
Elköszöntek az emberektől, és elfoglalták helyüket az egyik első emeleti páholyban. A székeket és falakat vörös drapériával vonták be, ami remekül harmonizált Carina ruhájával.
Hamarosan elsötétült a terem, és felvonták a függönyt a színpadon.
A Szentivánéji álmot adták elő remek szereposztásban, és a színdarab végén sokan – köztük ők is – felállva tapsoltak. Carinát teljesen elbűvölte az előadás, és a hatása alá került. A hazafelé tartó úton végig ábrándozott, és a tündéreken tűnődött. A tündérekről viszont eszébe jutott William kishúga, és összeszorult a szíve.
- Mi a baj, lányom?
- Csak… eszembe jutott William – csúszott ki a száján. – Mesélt egy szomorú történetet – fűzte hozzá, nehogy gyanút fogjon édesapja.
- Értem. Erről jut eszembe, ma járt nálam William.
- Milyen ügyben? – riadt meg Carina.
- Megkért rá, hogy ne mondjam el neked.
- De papa, kérlek, mondd el!
- Nem tehetem. Megígértem. És egy úriember midig betartja a szavát.
- De ő csak egy komornyik!
- Egy komornyik is ember.
Ezzel Carina nem tudott vitába szállni. Az utat csendben tették meg, a gondolataikba temetkezve. Carina egyenesen a szobájába indult. Már éjfél is elmúlt, de két inas fogadta őket.
A lány viszont nem kért a társaságukból, közölte, hogy egyedül is a szobájába talál, és eszébe ne jusson felküldetni hozzá a komornáit. Ahogy haladt felfelé a csigalépcsőn, különös érzése támadt. Egy lépcsőfordulóban volt egy kis míves ablak, amin kinézett. A gázlámpák tompa fényében látta, hogy szállingózik a hó. Megállt, és csak bámult kifelé. Hirtelen léptek hangja ütötte meg a fülét. Összerezzent, és elrebbent az ablaktól. William tartott felé, és amikor észrevette úrnőjét, megszólította:
- Szép estét, Úrnőm!
- Szép estét, William – mérte végig megbántottan, gőgösen, és el akart menni, de a férfi utána szólt:
- Beszélnünk kell.
Komoran, kissé jegesen közölte, és arca olyan szigorú volt, amilyennek a lány még sohasem látta. Carina most vette észre, hogy nem csak ő, hanem a komornyikja is fogyott, bár nem annyit, mint ő.
- Nincs mit megbeszélnünk.
- Hallgasson meg!
- Nem foglak!
- De, igen. Végighallgat – mondta ellentmondást nem tűrően, szokatlanul komolyan. Tett néhány lépést Carina felé, aki kissé megijedt, és a zöld drapériához hátrált. William ekkor megfogta a vállát, és mélyen a szemébe nézett. Alig lehettek tíz centire egymástól, és a lányt feszélyezte komornyikja közelsége. Elveszett a férfi szomorú, de kőkemény tekintetében, és enyhén elnyílt az ajka.
- El kell mondanom valamit Londonnal kapcsolatban. Szörnyen röstellem, de tettem valamit, amit nem lett volna szabad.
William szemében furcsa fény csillant, ahogy ezt kijelentette.
- Mit…? – szorult össze Carina szíve, és a legrosszabbra is fel volt készülve. A férfinak ekkor megvillant a tekintete, és így szólt suttogva:
- Ezt.
Egyik kezével szenvedélyesen megragadta a lány derekát, és magához vonta. Másikkal megfogta a tarkóját, majd közelebb húzta a fejét, és lehunyta a szemét. Carinának ellenkezni se maradt ideje, csak azt érezte, hogy William forró ajka rátapad az övére. A szíve kihagyott egy ütemet, és szinte kővé dermedt. De amint ráeszmélt arra, hogy William épp őt csókolja, elöntötték az érzések. Vágyott rá, és testén villámcsapásszerű érzés futott át, kizökkentve őt abból a fagyott állapotból. Ugyanakkor nagyon meglepődött, és nem tudta mire vélni a helyzetet. Bármennyire is jól esett neki, ellökte magától komornyikját.
- Mégis mit képzelsz?! – ütötte pofon.
A férfi valószínűleg számított erre, mert nem úgy tűnt, mint aki megdöbben a reakciótól. Valószínűleg fel volt készülve rá, hogy úrnője nem fogja tolerálni a viselkedését, de tekintete arról árulkodott, hogy ő mindenre elszánt, és többé semmi sem érdekli.
- Sajnálom… Tudom, hogy nem lett volna szabad… De nem tudtam ellenállni önnek. Ahogy most sem – fűzte hozzá halkabban, és újra elkezdett közelíteni a fejével a lány felé. Carina kis kezeivel ütlegelte a férfi mellét, amire enyhén lefogta őket.
- Ez hazugság! Te nem szeretsz! Miért kínzol?! Eressz! – próbálta kiszabadítani magát komornyikja szorításából, de túl erőtlennek bizonyult. Tehetetlenségében elsírta magát.
- Téved. Szeretem.
William odaszorította a kezét a csuklójánál fogva a falhoz, hogy ne kezdje el újra ütlegelni, majd nekifeszült a testével. Carina így teljesen a falhoz kényszerült.  A férfi ekkor újra megcsókolta, de jóval hosszabb ideig, és jóval hevesebben. A lány ajka elnyílt, beengedve a férfi nyelvét, aki szenvedélyesen körözött vele a szájában. Ahogy csókolta, hirtelen eszébe jutott minden… A tánc, a vallomása, és ahogy William maga alá gördíti az ágyon…
Azon kapta magát, hogy patakokban folynak a könnyei. Minden felszakadt benne, akár egy régi seb; megtört William csókjai alatt. Nem tudott többé ellenállni neki, és nem is akart. A maszkot, amit újra felvett magára, a férfi ajkának érintésével megsemmisített.
- William, én… én emlékszem – nézett fel rá.
Komornyikja arca felragyogott, és könnyek gyűltek a szemébe a lány kijelentésétől. Egy csepp kis is buggyant, és legördült az arcán, egészen az álláig.
- Hát emlékszik…? – kérdezte fojtott hangon a meghatottságtól.
- Igen. És komolyan gondoltam. Szeretlek.
William megcsóválta a fejét, és örömében elnevette magát.
- Én is. Én is szeretem önt, kedvesem – vonta újra magához. Ismét megcsókolta, de most rettentően lágyan és olyan érzékien, hogy Carinának majdnem kicsúszott a lába alól a talaj. Megroggyantak a térdei, és elsöprő érzés hullámzott végig a testén. Ilyet még soha nem tapasztalt. Hihetetlen öröm járta át egész lényét, a lábujja hegyétől egészen a feje búbjáig. Egyre csak a férfi vallomása visszhangzott a fejében. „Szeret, szeret, szeret…!” Madarat lehetett volna vele fogatni. A férfi elengedte a kezét, és szorosan átölelte. Carina átfonta a derekát a karjával, és lázasan visszacsókolta. Teste meg-megremegett, arca kipirult, és alig hallhatóan felnyögött. Amikor ajkaik elváltak egymástól, a férfi a homlokát a lány fejének biccentette, és így szólt halkan:
- Hiányzott, Carina – mondta elérzékenyülten.
- Te is nekem, William.
A lány arcán kövér könnycsepp gördült végig, amit komornyikja lágyan letörölt az ujjaival.
- Úrnőm, én… - kezdett bele, de Carina belevágott a szavába:
- Nem vagyok többé az Úrnőd – jelentette ki egyszerűen. Ezt magától értetődőnek találta ezek után. – És azt hiszem, itt az ideje, hogy tegezz – kuncogott pirulva.
- Na, de Carina…! Ez nem helyes – mosolygott rá William.
- Tudom – vigyorodott el a lány.
A férfi gyengéden megcirógatta az arcát a kézfejével, amit Carina lehunyt szemmel tűrt, majd elégedetten felsóhajtott, és ráhajtotta a fejét a mellére.
- Ne engedj el… Ne engedj el soha többé… - szorította magához erősen, úgy, hogy ujjai elfehéredtek.
- Oh, drága, kicsi Carina...! Bár ilyen egyszerű lenne… - sóhajtott fel bánatosan, majd finoman eltolta magától.
- Mi… mi az? – nézett rá megütközve a lány.
- Csak… – hajtotta le a fejét. – Tettem valamit, amit örök életemben bánni fogok. Kérem… kérlek, bocsáss meg.
- De mit? – riadt meg. – Mit tettél, William?!
A férfi szeme elfelhősödött, és végtelen fájdalom jelent meg a tekintetében. A lány várta, hogy szóljon valamit, de nem bírt, a könnyek fojtogatták. Válasz helyett megszorította Carina kezét, és csókot nyomott a homlokára. Sarkon fordult, és sietve távozott.
A lány még sokáig állt a lépcsőfordulóban, a történteken merengve. Vegyes érzések kavarogtak benne. A mennyországban érezte magát a csókoktól, és hogy William viszontszereti, de nem tudott szabadulni balsejtelmétől. Aggasztotta a férfi titkolózása, de igyekezett nem törődni vele.
Egész éjszaka nem bírt elaludni, mert egyre csak az járt a fejében, hogy William szereti őt, és csakis őt. Újra és újra beleborzongott a csókok emlékébe, ahogy felidézte őket szinte percenként. Szíve hevesen zakatolt, és egész testében remegett. Összevissza ölelgette a kispárnáját, és amiután hajnali háromkor sem jött álom a szemére, kénytelen-kelletlen elővette a Laudanumot a fiókjából. Hármat szippantott belőle, és szinte azon nyomban beleájult a baldachinos ágyába.
Reggel kipihenten és frissen ébredt – hosszú hetek óta először. Az oldalára fordult, és egy kis, háromszög alakú követ vett észre a párnája mellett. A kezébe vette, és megdobbant a szíve.
- De hisz ezt William hagyta itt…! – suttogta maga elé. Rossz sejtése támadt. Csengetett, és komornája, Edith jelent meg.
- Hívd ide a papát! Sürgős!
A lány meghajolt, és pár perc múlva belépett édesapja a szobájába elegáns öltönyben.
- Jó reggelt, lányom! Miért hívattál? Történt valami? - nézett rá aggódva.
- Hol van William? – szegezte neki a kérdést.
- Most már bevallhatom, miért járt tegnap nálam…
- Miért? – szorította meg Carina az ágya szélét, és nagyot nyelt.
- Nos, William azért járt nálam, hogy beadja a felmondását.
- És… és te… elfogadtad? – kérdezte a lány elhűlve, és érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. A legrosszabb félelme vált valóra, és szinte lebénult.
- Igen. Épp az imént távozott.
Ahogy ezt kijelentette, Carinát elhagyta minden ereje. Csak ült megdermedve, és nem akarta elhinni édesapja szavait. 

16. Bál és levél

2013. november 1., péntek



Sziasztok! Kész az új fejezet, remélem, tetszeni fog :) Ez valószínűleg az utolsó előtti előtti fejezet, szóval hamarosan vége a történetnek. Örülnék, ha megtisztelnétek a véleményetekkel :) És köszönöm mindenkinek az eddigi támogatást, rengeteget jelentenek nekem a kritikáitok, ezek adnak erőt és lendületet a folytatáshoz :)

Másfél hét telt el Carina hazatérte óta. William betartotta Úrnője kívánságát, és nem mutatkozott előtte. Csupán egyszer futottak össze a folyosón. William a kezén egyensúlyozott egy tálcán egy kristálypohár-készletet. Carina véletlennek álcázva nekiment, amire a poharak hangosan csörömpölve összetörtek. A lány csak ennyit mondott megvetően: „Te szerencsétlen! Le lesz vonva a béredből!”
Carina meg volt győződve róla, hogy William csak azért vallott szerelmet neki, mert félti az állását, és nem akarja, hogy kirúgja az édesapja. Azt akarta, hogy William is szenvedjen, mint ő.
Édesapja bált szervezett hazatértének tiszteletére, amire lánya külön kérésére Neridát is meghívta a családjával együtt. Amikor említette neki a nevét, a férfinak felderült az arca, és közölte, hogy természetesen ismeri őt, mert Nerida édesapjával régebben gyakran járt el vadászni. „Kiváló alkalom felfrissíteni a barátságot” – közölte vidáman. Mostanában feltűnően az volt valamiért. Amióta elvált Angelától, és lánya visszatért, mintha kicserélték volna. Lányát majdnem mindennap meglepte valamilyen ajándékkal, és a teadélutánokat kettesben, egymással beszélgetve töltötték el. Carina nem is hitte volna, hogy ilyen sok közös témája akad édesapjával. Könyvekről, művészetekről, sőt, divatról társalogtak. Carina csak egy hét után mert előhozakodni azzal, hogy talált egy cicát, aki a szobájában lakik, de legnagyobb döbbenetére édesapja kedvezően fogadta a hírt. Sőt, készíttetett neki egy alvókosárkát.
- Papa, melyik ruhámat húzzam fel? – kérdezte Carina édesapjától a bál napján.
- Van egy kis meglepetésem a számodra. Rendeltem neked egy ruhát, egyenesen Párizsból! Szeretnéd megnézni?
A lány tekintete felcsillant.
- Igen, igen, nagyon szeretném! – lelkesedett fel.
Édesapja belékarolt, és az egyik szobácskába vezette. Ott lógott az új báliruhája egy fogasra felakasztva. Carinának elállt a lélegzete. A ruhakölteményt drága, kék-és halványsárga atlaszselyemből szőtték, és megannyi fodor, csipke és szalag díszítette. Végighúzta rajta az ujjait, és körbejárta.
- Nahát, papa! Ez gyönyörű!
- Ebben a ruhában te leszel a legszebb! Ragyogni fogsz, drága lányom!
- Köszönöm szépen, papa! – lépett oda Carina édesapjához, és átölelte.
- Ez csak természetes, a lányomnak mindenből a legjobb jár!
- Úgy szeretném felhúzni!
- De hisz még csak két óra! A bál pedig hétkor kezdődik.
- Kérlek szépen, papa! Annyira szeretném! – pislogott rá bájosan. A férfi elnézően megcsóválta a fejét.
- Nos, rendben. De ha elszakítod, vagy összekoszolod…
- Nem fogom, ígérem! – ölelte át futólag, és puszit adott édesapja arcára.
- Felküldetek szobalányokért, hogy segítsenek átöltözni.
- Nincs szükségem rájuk. Egyedül is fel tudom húzni!
- Valóban…? – nézett rá meglepetten Mr. Gray. – Ahogy látom, jó hatással volt rád az önállóság. De ez a ruha túl drága ahhoz, hogy tönkretedd – ment ki a szobából, és pár perc múlva két komornája, Juliet és Edith jelent meg. Tűrte, hogy felhúzzák rá a ruhakölteményt, mégis, ahogy belenézett a tükörbe, nem az a látvány fogadta, amit várt. A ruha kissé bő és széles volt rá, és nem azért, mert a szabó nem találta el a méretét. Hisz a szökése előtt két héttel vettek róla méretet. Fogyott, méghozzá nem is keveset, pedig előtte sem számított testesnek. Még az arca is beesett kissé. Ez most tűnt fel neki, az új báliruhájában. Rémülten megtapogatta az arcát, majd kiengedte kontyba fogott haját.
- Mi a baj, kisasszony? – kérdezte Edith.
- Semmi, semmi… Szólj a papának, hogy kész vagyok.
Komornái illedelmesen meghajoltak, és hamarosan Mr. Gray lépett be a szobába.
- Nahát, lányom! Úgy nézel ki ebben a ruhában, akár egy igazi hercegnő! – mérte végig ragyogó mosollyal. – Bár attól tartok, hízhatnál egy kicsit. Igencsak lefogytál. Nem eszel rendesen?
- De, papa – hazudott lesütött szemmel. Igazság szerint azóta, amióta William visszautasította, alig bírt legyűrni egy-két falatot. Jóformán csak folyadékot vitt be a szervezetébe. Még olyan is előfordult, hogy az ételét egész egyszerűen kidobta, vagy Celestinának adta. A macskája ebből kifolyólag jelentős súlygyarapodáson ment keresztül, de szerencsére nem az egészsége rovására, sőt, jót tett neki, mert előtte meglehetősen sovány volt.
- Egyél is, mert így nem fogsz tetszeni a hódolóidnak! Apropó, hódolók… Ezt a minap valaki névtelenül küldte neked – lépett oda az íróasztalhoz, és a fiókjából előhúzott egy drágakő-berakásos, rózsadíszes nyakláncot. Szakasztott mását annak, amit Carina Williammel együtt kinézett magának. A lány hirtelen megkövült, és lehervadt a mosoly az ajkáról. Ezt édesapja is észrevette, és szóvá tette:
- Mi a baj, drágám? Talán nem tetszik?
- Hódolóm…?
- Mi ebben olyan meglepő, édes lányom...? Máskor is kaptál ajándékokat a hódolóidtól, és mindig örültél neki.
- Örülök – nyögte ki Carina nagy nehezen, és tűrte, hogy édesapja feltegye rá. Szinte fojtogatta a nyaklánc, le akarta tépni a nyakáról, de tudta, azzal elárulná magát. Végzetes lenne, ha kiderülne, hogy Williamtől kapta az ékszert, aki iránt gyengéd érzelmeket táplál. Meg volt győződve róla, hogy ő küldte neki, hisz vele együtt nézegette az ékszeresboltban. Egy pillanatra elbizonytalanodott. „Mi van, ha mégis szeret? Hisz ez a nyaklánc vagyonokat ér… Egyáltalán honnan volt rá pénze?” De aztán megjelent benne a dac. „Nem, engem nem fog egy nyaklánccal levenni a lábamról! Én ennél sokkal többet tettem érte. Eldobtam a rangomat, becsületemet, mindenemet, egyetlen csókjáért! De neki nem kellettem. Hát szenvedjen ő is, úgy, ahogyan én! Ha pedig tényleg szerelmes belém, az csak még jobb. Megtapasztalja, milyen érzés visszautasítottnak lenni!”
- Most… most megyek készülődni – libbent el Carina. Amint benyitott a szobájába, legnagyobb megrökönyödésére Williamet találta bent. Valamit szorongatott a kezében, amit készült letenni a lány éjjeliszekrényére. De Carina kizökkentette, és fölegyenesedett.
- Nahát, Úrnőm, én... – kezdett bele, de a lány ráförmedt:
- Mégis mit keresel a szobámban?! Honnan vetted a bátorságot, hogy csak úgy betörj ide?!
- Én csak… Elnézését kérem.
- Mi az ott a kezedben?
- Egy levél. Kérem, olvassa el, minden egyes szó igaz, és tiszta szívből remélem, hogy meg fog bocsátani nekem – adta át a lánynak a borítékot. Carina szinte kitépte a kezéből, majd dühösen megvillant a szeme.
- Soha nem bocsátok meg! – közölte, azzal kis darabokra tépte a levelet.
A férfi megtörve, szomorú tekintettel nézte, ahogy a fecnik a földre hullnak.
Carina, amint megtette, rájött, hogy valószínűleg hibát követett el, de már nem volt visszaút. A szakadék szélén táncolt, és most belesett, magával rántva Williamet. Komornyikja csak állt előtte, és kétségbeesetten nézett Úrnőjére. Megdermedt a pillanat, mintha megállt volna az idő. Carinát belül mardosta a lelkiismeret, úgy érezte, mintha valami fojtogatná belülről. Nem bírta tovább. Meg kellett szólalnia, tennie kellett valamit.
- Én… - kezdett bele, és tett egy lépést komornyikja felé. Azonban a férfi tekintete megvillant, bár nem dühösen, mint Carinának előtte. Valami egészen mélyről jövő, és végtelenül fájdalmas ült a pillantásában. Még néhány másodpercig nézte őt, majd szó nélkül sarkon fordult, és faképnél hagyta Úrnőjét. A lányt elöntötte a harag, majd egy mozdulattal leszedte a nyakláncát, és a távozó férfi után kiáltott:
- Nem kell az ostoba ajándékod!
William hátra se nézett, még akkor sem, amikor Úrnője teljes erőből, dühösen a földhöz vágta az ékszert, ami darabokra törött… Carina lelkével együtt.

Majdnem három órán keresztül zokogott a szobájában, és közben lázasan írt – úgy érezte, papírra kell vetnie az érzéseit, különben megbolondul. Remegett a keze írás közben, így tele lettek a lapok tintapacákkal.
„William levelet írt nekem, de én összetéptem. Bár ne tettem volna! De dühös voltam rá, végtelenül dühös. Visszautasított engem, ENGEM, az Úrnőjét! Pedig ő csak egy egyszerű komornyik, aki még azért is hálás lehetne, hogy egyáltalán ránézek! Valaha szerettem őt, és képes lettem volna miatta eldobni az egész, eddigi életemet. És ez a hála! Gyűlölöm őt, gyűlölöm! Nem fogok neki soha megbocsátani, szenvedjen úgy, ahogyan én, azt akarom, hogy ő is tapasztalja meg, mit éltem át akkor, amikor visszautasított! Most én utasítottam vissza őt, és most megtudja, milyen is ez!
De miért szeretem még mindig ennyire? Miért nem tudom kiverni a fejemből? Miért kísért állandóan?! Csak ő jár a gondolataimban, róla álmodok, ő az első, aki eszembe jut reggel, és hiányzik, borzasztóan hiányzik…”
Ahogy ezt papírra vetette, meg sem várta, hogy megszáradjon a tinta, galacsinba gyűrte, és a falhoz vágta. Az asztalra borult, és egészen addig bőgött, amíg bele nem fájdult a feje, és el nem kezdett szédülni. Eszébe jutott, hogy hamarosan kezdődik a bál, amit ráadásul az ő tiszteletére szerveztek. Minden egyes porcikája tiltakozott ellene, de muszáj volt részt vennie rajta. Eszébe jutott, hogy van egy kis Laudanum a fiókjában. Rácsepegtetett egy keveset egy zsebkendőre, majd mélyen beszívta a szagát. Érezte, hogy kezd lenyugodni, azonban az elméje nem tisztult ki, sőt, furcsa bódultság vett erőt rajta. Eszébe jutott édesapja figyelmeztetése: „Kis adagban nyugtató, nagyban pedig altató.” Ő nem akart elaludni, ezért megmosta az arcát hideg vízzel, hogy egy kicsit felfrissüljön. Ahogy belenézett a tükörbe, megállapította, hogy rémesen néz ki. A haja zilált, a szemei vörösek és kisírtak, az arca ugyan kerek, de enyhén beesett… Tudta, hogy valamit kéne kezdenie magával, de elhagyta minden ereje. Így csengetett a komornájának, és megparancsolta neki, hogy tegye elfogadhatóbbá a külsejét. Azt az elején kikötötte neki, amikor a lány belépett a szobájába, hogy ne kérdezősködjön. Komornája csendben, egy szó nélkül tette a dolgát. A lány, miután szolgája kicsinosította, újra belenézett a tükörbe. A haja gyönyörű, bonyolult kontyba volt fogva, és kis, csillogó gyöngyök díszítették. Fülében gyémántfülbevaló tündökölt, és arcán egy foltot, egy szeplőt se lehetett látni – komornája eltüntette őket púderral mind egy szálig. Mégis, a tekintete ugyanolyan maradt, ugyanolyan bánatos és megtört. Próbált mosolyt erőltetni magára, de meglehetősen kényszeredettre sikeredett. Elfordult a tükörtől, és megfeszült idegekkel várta a bált.

~~*~~

- Szabad egy táncra, hölgyem? – szólította meg egy megnyerő külsejű fiatalember. Carina fásultan bólintott, miután vetett rá egy felszínes pillantást. A bál még csak egy órája tartott, de neki annyi kérője akadt, hogy szusszanni se bírt. Rengetegen eljöttek az estélyre, ennyi embert még életében nem látott a kastélyukban. A legtöbbjüket nem is ismerte. Elhatározta, hogy a tánc után megszökik valahogy. Látta Neridát, aki büszkén táncolt egy magas, jóképű fiatalemberrel. „Bizonyára a kedvese, Gabriel úrfi.” Kicsit irigyelte őket, de közben dühös is volt rájuk, ahogy minden párocskára a teremben, mintha ők tehetnének arról, hogy William visszautasította.
- Beszélnünk kell – súgta oda Carina Neridának, amikor egymás mellé kerültek tánc közben. A lány bólintott, majd újból ráemelte szerelmes, csillogó tekintetét kedvesére.
A tánc után Carina keresett egy néptelen sarkot, és odaintette barátnőjét. A lány szintén kék báliruhát viselt, mint ő, ami kitűnően illet a szeme színéhez.
- Drágám! – borult a nyakába Nerida. – Hadd nézzelek! – tolta el kissé magától, és végigmérte. – Hogy te milyen gyönyörű vagy! Örülök, hogy újra látlak.
- Én is nagyon örülök, és te is igazán csinosan nézel ki.
- Jajj, te – kuncogott a lány. – Képzeld, nagyszerű hírem van!
- Mondd, mi történt?
- Papa megengedte, hogy elvegyen Gabriel úrfi!
- Nahát! Ez tényleg nagyszerű hír.
- Ugye, milyen csodálatos? Az esküvő időpontja még nincs kitűzve, de én azt szeretném, ha te lennél a koszorúslány! Persze, csak ha nincs ellenedre.
- Az… nagyon jó lenne.
Carinának összeszorult a szíve, és fojtogatta a sírás. Arra gondolt, hogy ő sohasem lesz boldog, mert nem lehet együtt azzal, akit szeret. Azaz szeretett…
- Oh, mi a baj, kedvesem? Miért lettél ilyen szomorú hirtelen?
- William – foglalta össze röviden, tömören.
- De hát mi történt? Nem kelhettek egybe? Édesapád megtiltotta?
- Bár megtiltotta volna… Mert az azt jelenti, hogy Williamnek szándékában áll elvenni.
- Biztos csak nincs bátorsága megkérni a kezedet.
- Visszautasított – mondta a lány hűvösen. Valószínűleg a Laudanum hatása miatt tudta ezt sírás nélkül kijelenteni. Nerida döbbenten nézett barátnőjére.
- Vissza… utasított? Pont téged? Az Úrnőjét?
- Tettem, amit mondtál… Meg akartam csókolni, de ő eltolt magától.
Nerida a szája elé kapta a kezét.
- Ó, te szegény… - ölelte át. – Sajnálom, annyira sajnálom! És én itt fecsegek összevissza Gabriel úrfiról…
- Ugyan, én örülök nektek. De én sajnos nem vagyok olyan szerencsés, mint ti. Engem sajnos nehéz szeretni…
- Jaj, szívem, hogy mondhatsz ilyet? Te egy igazán melegszívű, kedves lány vagy, és William ostoba, hogy nem veszi észre! Nem érdemel meg téged! Ne is keseregj miatta, majd találsz valakit, aki elfogad téged úgy, ahogy vagy, és elismer, akárcsak Gabriel úrfi engem! Ő… ő olyan kedves, és jóképű, és szórakoztató… - Nerida szeme csillogott, ahogy róla beszélt. – Oh, bocsánat – rázta meg a fejét.
- Nem fogok mást találni… És nem is akarok.
- Szereted őt még mindig, igaz?
- Gyűlölöm! – jelentette ki hevesen.
- Ha gyűlölnéd, nem beszélnél róla ilyen szenvedélyesen. Csak azt lehet gyűlölni, akit valaha szerettünk. De ne valld be nekem, elég, ha te belül tudod az igazat. Egyébként ő is itt van a teremben?
- Gondolom én… Komornyik, így jelen kell lennie, és a vendégek kívánságait lesnie.
- Persze. Hogy is néz ki? Lehet, láttam.
- Magas, fekete, hátrafésült hajú, és egy kissé sápadt. A húszas éveiben jár.
Nerida szeme kikerekedett.
- Csak nem…?
- Mi az? Mi történt?
- Semmi, semmi… Bizonyára csak összetévesztettem valaki mással. Csak emlékeztet valakire.
- Kire?
- Nem számít… Még a nevük sem egyezik. Egyébként láttam őt, és egy hölggyel beszélgetett épp.
- Hogy… hogy micsoda?! – feszült ökölbe Carina keze.
- Feltűnően jóképű ez a te komornyikod. Azt hitted, hogy másoknak elkerüli a figyelmét?
- Kirúgatom! Ki fogom rúgatni!
- A grófkisasszonyok és dámák legnagyobb örömére, akik kapva kapnának utána. Ezt akarod?
- Soha! – viharzott el Carina. Nerida utána kiáltott valamit, de nem érdekelte. Annyira dühös lett, hogy már semmi sem számított neki. A terem túlsó végén meglátta Williamet, aki egy magas, nádszálkarcsú, fekete hajú hölggyel beszélgetett. Egy felszolgáló haladt el mellette, aki vörösbort kínálgatott körbe.
- Kisasszony? – fordult felé mosolyogva a férfi.
- Köszönöm – vett le egy kristálypoharat, és gonoszul megvillant a szeme.
A csinos hölgy elköszönt komornyikjától, és elindult, pont Carina felé. Amikor el akart menni mellette, a lány véletlennek álcázva nekiesett. A vörösbor ráömlött a hófehér ruhájára, amire dühösen toppantott egyet.
- Most nézd meg, mit csináltál!
- Oh, pardon, mademoiselle – mondta Carina ártatlanul, de alig bírta visszafojtani gúnyos mosolyát. A körülötte állók közül jó néhányan kinevették, de egy ifjú odalépett a hölgyhöz, és eltámogatta.
- Jöjjön, kedvesem - karolta át a derekát.
Amint hátat fordítottak neki, nem bírta tovább – elnevette magát. Ekkor hozzá is odalépett egy ifjú, aki így szólt hozzá mosolyogva:
- Jól elintézte Eleonor hercegkisasszonyt!
- Én csak véletlen…
- Hát persze, hát persze! De ne bánkódjon, hát, ha valaki, ő megérdemelte. Ilyen felfuvalkodott és gőgös teremtés kevés akad! De mily’ modortalan vagyok! Hadd mutatkozzam be! A nevem Jonathan Herbert. Kegyed pedig, ha nem tévedek, Carina Gray kisasszony, akinek a tiszteletére lett szervezve eme kitűnő bál.
- Igen, én vagyok – sütötte le a szemét, amikor a fiú kezet csókolt neki. Igazán jóképű és elegáns volt a szőke, rövid hajával, zöld szemével és sötétkék frakkjával. William ott állt nem messze tőlük a falnál, és Carina látta, hogy őket nézi.
- Oh, kegyed olyan bájos!
- Ön pedig jóképű – kuncogott, és közelebb lépett hozzá. Megrebbentette a szempilláit, hogy még jobban elbűvölje. Bevált a terve: az úrfi elpirult, és csak dadogott.
Carina megeresztett még egy kis kuncogást, majd enyhén beleharapott az ajkába. Élvezte ezt a kis játékot, de szíve olyan fagyos volt, akár a jég. Semmit sem érzett iránta, azt akarta, hogy Williamnek fájjon. Lelke mélyén tudta, hogy ez önző és kegyetlen dolog, és már majdnem visszafordult, amikor Jonathan úrfi újra magához vonta, és megcsókolta. Carina le sem hunyta a szemét, és kirázta a hideg – de nem az a jóleső hideg, amit Williamnél tapasztalt mindig. Undor fogta el, de azért erőt vett magán, és futólag visszacsókolta. A fiút sikerült teljesen levennie a lábáról – rajongó tekintettel nézett rá, és arca teljesen kipirult. Carina most látta, hogy valószínűleg még nála is fiatalabb – úgy tizenöt év körülinek becsülte. Elszégyellte magát hirtelen.
- Bo… bocsánat, ki… kisasszony, én… Csak teljesen magával ragadott az ön szépsége…
- Miket nem képzelsz, hogy csak úgy megcsókolsz?!
- Rettentően sajnálom, kisasszony… Hozhatok valamit, kisasszony? – hebegte zavartan.
- Igen. Kérek egy kis vörösbort. Azt hiszem, az most rám férne… - fűzte hozzá halkan.
- Máris – sietett el lelkesen a fiú.
Carina Williamet kereste a tekintetével, de nem látta sehol. „Biztos féltékeny lett, és elvonult!” – gondolta fölényesen, de belül rettenetesen érezte magát.
- Kisasszony, meghoztam a vörösbort!  - nyújtott felé Jonathan úrfi egy poharat.
- Hagyj békén – hárította el Carina rá se nézve, és kiment a teremből. Elhatározta, hogy megkeresi Williamet, de sehol sem találta. Csalódottan indult vissza a bálterembe, nyelve a könnyeit. De végig tartotta magát, azonban az est végén, miután mindenki hazament, és átöltözött hálóruhába, kitört belőle a zokogás. 

Rajz :)

2013. október 31., csütörtök

Kaptam egy új rajzot Willről és Carináról, szerintem irtó édes *-* :$ Holnap pedig hozom az új fejezetet :)




William naplója

2013. október 18., péntek

Ez csak úgy kipattant a fejemből. William ezt írta volna a naplójába azután, miután távozott Úrnőjétől, ha írna naplót (ezt még nem döntöttem el, de akár :) )

Amikor távoztam Úrnőmtől, erőt vett rajtam a mindent elemésztő kétségbeesés. De próbáltam tartani magam legalább a szobámba vezető útig. Nem engedhettem szabadjára az érzelmeimet, mert félő volt, hogy valamelyik alkalmazott, vagy esetleg maga a ház ura meglát engem. De amint átléptem szobám küszöbét, és gondosan elreteszeltem az ajtót, eluralkodott rajtam a fájdalom. Dühös voltam magamra, végtelenül dühös. Ez az egész az én hibám, és ha nem utasítom vissza Úrnőmet, most a karjaimban tarthatnám. Milyen ostoba voltam!
Leroskadtam az ágyamra, és a kezembe temettem a fejem. Éreztem, ahogy a könnyeim kifolynak az ujjaim között. Nem szokásom sírni, egyáltalán nem, de ez túl sok volt most nekem. Úrnőm hallani se akar rólam, látni se kíván engem, mindezt azért, mert eltoltam magamtól. Végzetes hibát követtem el, és sincs szó rá, mennyire bánom. Ó, bár jóvátehetném...!
De amint Úrnőm elkezdte közelíteni a fejét, bevillant az előző éjszaka emléke, amikor oly rútul kihasználtam. Hirtelen nagyon elszégyelltem magam, és kínzott a lelkiismeretem. Noha mindennél jobban vágytam a csókjára, a szégyen és a józan eszem felülkerekedett. Bár azt tettem volna, amit a szívem diktál! De én makacsul, hidegfejjel cselekedtem, és most Carina gyűlöl. Nem hibáztatom. Én is gyűlölöm magamat. Tudom jól, hogy Úrnőmnek mekkora hihetetlen bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy megtegye ezt a lépést. Még mindig kísértenek a szavai, amiket akkor mondott nekem. Eldobta az önbecsülését, büszkeségét, mindenét, és én csak úgy eltaszítottam magamtól. De legjobban nem is a szavai, hanem a végtelenül szomorú, csalódott arca fájt nekem. Az én szívem is majd’ megszakadt, de Úrnőm valószínűleg még nagyobb fájdalmat élt át.
Most én is megtapasztaltam, amit ő akkor, és összetörtem szavainak súlya alatt.
Látom lelki szemeim előtt, ahogy ott áll, kétségbeesetten, és vádlón néz rám azokkal a gyönyörű, mélykék szemeivel. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, és addig mondogattam volna neki, hogy szeretem, amíg el nem hiszi.
Mert szeretem őt, igazán, tiszta szívemből, úgy, ahogyan még soha, senkit nem szerettem. El sem hittem volna előtte, hogy létezik effajta elemi, mindent elsöprő érzés. Csak könyvekben olvastam róla, de úgy véltem, a könyvek túloznak. De rá kellett, hogy jöjjek, a valóság még a képzeletet is felülmúlja!
Mindig is, a kezdetektől fogva hittem – legalábbis akartam hinni abban, hogy Úrnőm belül jó ember. Komornyiki pályafutásom első pár hónapjában meginogni látszott első benyomásomból adódó, optimista következtetésem. Úrnőm kiállhatatlanul viselkedett velem, nem vett emberszámba. Állandó megaláztatásai egyre inkább kedvemet szegték, de próbáltam nem mutatni csalódottságomat. De néha, olykor levette az álarcát, és megmutatta, milyen belül – egy kedves, érzékeny lány, tele bánattal és keserűséggel. Szinte már-már görcsösen vágyott a szeretetre, amit senkitől sem kapott meg. Ezért nem tudta, hogyan kezelje az érzéseit. Gyanítom, én már azelőtt tudtam, mit érez irántam, mielőtt bevallotta volna magának. Láttam rajta, mennyire szenved és őrlődik. A társadalmi elvárások a neveltetéséből adódóan fontos szerepet töltöttek be az életében. A nemesek kötött szabályok szerint élnek, és ha valaki áthágja ezeket a kimondatlan szabályokat, súlyos szankciókra számíthat. Hatalmas botrány lenne abból, ha kiderülne, hogy ő, egy vagyonos grófkisasszony titokban gyengéd érzelmeket táplál a komornyikja iránt.
Amikor elszökött, és én utánamentem, az a fal, ami kettőnk között húzódott a társadalmi pozíciónkból adódóan, szép lassan leomlott. A gőgből készült maszkot, amit viselt, elkezdte levenni magáról, és így fokozatosan egyre több és több részletet láthattam meg az igazi arcából. És amikor ott állt előttem, a csúfító maszk nélkül, én menthetetlenül beleszerettem.
Most pedig önkéntelen, egy mozdulatommal elrontottam mindent… Úrnőm újra magára húzta az álarcot, és erről én tehetek… egyedül én.

15. Otthon

2013. október 15., kedd

Carina másnap rosszkedvűen és fájó szívvel ébredt. William ott ült az asztalnál, és üveges tekintettel, szomorúan nézett maga elé.
- Jó reggelt! – köszöntötte a lányt halkan.
- Összepakoltál? – kérdezte Carina számonkérőn.
- Össze, de Úrnőm, biztos, hogy ez olyan jó ötlet?
- Te csak egy komornyik vagy. Nem kérdőjelezheted meg a döntésemet!
- Szeretném, ha megbeszélnénk a tegnap este történteket.
- Én meg nem szeretném!
- De Úrnőm, én nem akartam visszautasítani. Eszem ágában sem volt, csak…
- Ne magyarázkodj! Hagyj békén!
- De… – kezdett bele William csalódottan, de Carina ismét ráförmedt:
- Megtiltom, hogy szóba hozd! Nem akarok több szót hallani erről!
A lány úgy érezte, belehalna abba, ha kiderülne, hogy William nem szereti. Nem akarta hallani a férfi szájából. A puszta közelsége is fájt neki, mert minduntalan eszébe jutottak az együtt töltött, boldog napok. Visszasírta őket, mert az volt élete legönfeledtebb időszaka. Most azonban mindent sötéten látott, és úgy érezte, nincs semmi értelme és célja az életének. Remélte, hogy édesapja visszafogadja, de már ez sem érdekelte.
Az utat a kastélyba egy szó nélkül, feszült csendben tették meg. Lovaskocsival utaztak, és Carina konokul, vérig sértetten bámult ki az ablakon. Azon törte a fejét, mit mondjon édesapjának. Az első gondolata az volt, hogy azt hazudja neki, William megszöktette őt, mert akkor a férfit biztos, hogy elbocsájtja. Egyre erősebbé vált az elhatározása, ahogy közeledtek. Látni se akarta többé komornyikját.
Amikor feltűnt gyönyörű, emeletes kastélyuk a fák ölelésében, összeszorult a szíve, mert valahogy olyan idegennek tetszett számára.
„Az az otthonom, ahol szeretnek. Ó, milyen bolond voltam, amikor elhittem, William viszontszeret! Úgy éreztem, vele képes lennék eléldegélni abban a kis kunyhóban, annak ellenére, hogy én pompához és kényelemhez vagyok szokva. Csak az számított, hogy William ott van velem. De ez a hamis illúzió most szertefoszlott. William mindent tönkretett; egy mozdulattal lerántotta a szemem elől a rózsaszín ködfátylat.”
Carina a férfira se nézve kiszállt a lovakocsiból, miután megérkeztek a kastélyuk elé. William kifizette a kocsist, és az sebesen elhajtott.
- Mielőtt becsöngetne, hadd mondjam el, hogy végtelenül sajnálom. Nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok.
- Már késő – szólt a lány jegesen, és kopogtatott. Fél perc múlva a cselédjük, Marie nyitott ajtót nekik.
- Te szentséges…! – kapta a szája elé a kezét döbbenten. – Úrnőm, és Mr. Cuttleberry! Hát visszatértek!
- Jó napot, hölgyem – köszönt a férfi udvariasan.
- Ó, de örülök önöknek! Már azt hittük… - harapta el a mondatát.
- Minden a legnagyobb rendben – közölte William nyugodt hangon.
Carina elfintorodott, de nem szólalt meg, hogy szerinte nincs minden a legnagyobb rendben.
- Hát ő? – kérdezte Marie a macskára utalva, aki keservesen nyávogott egy dobozkában. William eszkábálta össze neki, mert tartott attól, Celestina nem bírna ki egy ilyen hosszú utat nyugodtan.
- Ő Celestina! Találtam. Vidd a szobámba, és engedd szabadon! – adta ki az utasítást Carina, amire William átnyújtotta a cselédnek a dobozt. Marie meghajolt, majd így szólt:
- Máris, kisasszony, máris! Utána azonnal értesítem az édesapját, hogy visszatértek! – szaladt el, és kis idő elteltével Mr. Gray sietett eléjük. Arcán – Carina legnagyobb döbbenetére – boldog mosoly ült; egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki haragszik. Megállt előttük, és egy hosszú pillanatig csak nézett a lányára megkövülten, mint aki nem hiszi el, hogy ez a valóság. A lány nem tudta mire vélni édesapja tétovázását, ezért reszketeg hangon megszólalt:
- Nos… visszatértem. - Ahogy ezt kijelentette, a férfi szeme könnybe lábadt, és szélesre tárta a karját.
- Drága lányom! – ölelte magához Carinát, akiben kavarogtak az érzelmek. Édesapja még soha nem ölelte át, és ezért meg volt illetődve és hatva. Ahogy a férfi karjai átfonták, rájött arra, hogy igazából szereti édesapját, és örül annak, hogy viszontlátja. Túlcsordultak benne az érzések, és elsírta magát. Ott zokogtak egymás vállán, ki tudja, mennyi ideig.
- Bocsáss meg nekem, lányom… Kérlek, bocsáss meg. Nem gondoltam komolyan a szavaimat – tolta el magától Carinát Mr. Gray, és könnyes szemmel nézett rá.
- Tudom, papa. Tudom… - suttogta elhalón, és abban a pillanatban megbocsátott az édesapjának, mert látta rajta, hogy igazak a szavai.
- Mondd, mégis hol jártál?
- Londonban. William talált rám, és hazahozott.
Azt akarta mondani, hogy William megszöktette, de valami miatt képtelen volt hazudni.
- Ez igaz? William, te vigyáztál a lányomra? – fordult a férfi felé elismerően.
- Igyekeztem – biccentett szerényen.
- Hálásan köszönöm, nélküled a lányommal ki tudja, miféle szörnyűségek történtek volna. Ilyen egy igazi úriember, és ha rangban méltó lennél a lányomhoz, és megkérnéd a kezét, én boldogan hozzád adnám! Sőt, más szóba se jöhetne!
- Papa! – szólt rá Carina mérgesen. Ökölbe feszült a keze, annyira mérges és csalódott volt. Azt akarta, hogy az édesapja elbocsássa Williamet, ehelyett az egekig magasztalja! Beléhasított, ha William nemes lenne, eszébe se jutna elvenni őt. A gondolattól hirtelen nagyon szerencsétlennek és szánalmasnak érezte magát.
- Ez… ez igazán nagy elismerés, és köszönöm, de nem vagyok méltó a lánya kezére.
Carina legszívesebben arcul csapta volna komornyikját. Undorította a férfi émelyítő hazugsága, és alig bírta türtőztetni magát.
- Mi a baj, lányom?
-  Csak… Semmi.
Édesapja felvonta a szemöldökét egy pillanatra.
- Most gyanítom, azt hiszitek, teljesen ostoba vagyok. De ne higgyétek, hogy hozzám nem jutottak el a pletykák!
Carina és William összenézett röpke pillanatra.
Mr. Gray beljebb tessékelte őket, majd leültek a szalonba egy kis kerek kávézóasztal köré.
- Tudjátok, hallottam egyet-s, mást.
- Megkérdezhetem, miféle dolgokat hallott? – érdeklődött William udvariasan, ám kissé nyugtalanul.
- Hogy elszöktetted a lányomat, mert beleszerettetek egymásba. Hát nem nevetséges? – kacagott fel, és megpödörte őszes-barna bajszát.
- De, az – nevetett kényszeredetten a férfi.
- Természeten nem feltételezek ilyet se a lányomról, se rólad. Bölcsebbek és okosabbak vagytok annál, hogy kockáztassátok a haragomat. Márpedig a haragomat ne kívánja senki… Ugye megértettük egymást? – nézett jéghideg mosollyal Carinára és Williamre.
- Természetesen, Uram, de biztosíthatom, hogy a pletykáknak nincs semmilyen alapjuk.
- Ahogy William mondja – fűzte hozzá Carina, miközben nyelte a könnyeit. Tudta, hogy William akkor is ezt mondaná, ha történetesen tényleg elszöktette volna, és szeretők lennének, de mégis fájt a szájából hallani az igazságot.
„A pletykáknak nincs semmilyen alapjuk.”
Carina azt kívánta, bár lenne, bár William is úgy érezne felőle, mint ő felé… Jelen pillanatban azonban gyűlölte őt, de a legjobban azt, hogy a férfi visszautasította. Ezt sohasem fogja megbocsátani neki.
Samuel Gray még egyszer, utoljára szigorúan végigmérte Williamet, majd így szólt:
- Most távozhatsz. Megbeszélnivalóm van a kisasszonnyal.
Carina nyelt egy nagyot, és amint a férfi elhagyta a termet, belekezdett:
- Én… - sütötte le a szemét, és úgy tördelte a kezét, mint kislánykorában, amikor rossz fát tett a tűzre. De édesapja belevágott a szavába:
- Ne magyarázkodj! Az egész az én hibám. Amint kimondtam azokat a rettenetes szavakat, nyomban megbántam őket. A legrosszabb félelmem vált valóra, amikor megszöktél. Ha tudnád, mit éltem át…! Édesanyád és drága volt feleségem halálát nem tudtam azóta sem feldolgozni, és belehalnék abba, ha téged is elveszítenélek. Szeretlek, lányom! – nézett elérzékenyülten Carinára, aki ismét elsírta magát. Sohasem mondta neki édesapja, hogy szereti, de látta az őszinteséget és megbánást azokban a mélybarna, szomorú szemekben.
- Én is… én is, papa – szorította meg a kezét, amire a férfi átölelte.
- Ígérem, ezentúl több időt fogok szakítani rád! Már csak te maradtál nekem.
- Hol van Angela?
Samuel Gray tekintete megvillant, majd keserűen felsóhajtott.
- Elváltunk.
- Hogy mi…?
- Rájöttem, csak a pénzem kell neki, és hogy már hónapok óta titokban találkozgat egy londoni galériatulajdonossal.
- Papa, én úgy sa…
- Elég! – szólt rá erélyesen majd szelídebben folytatta: - Elég. Nem akarok több szót hallani erről. Inkább azt mondd meg, hová szeretnél menni?
- Ezt hogy érted?
- Elviszlek téged oda, ahová csak szeretnél! Mire vágysz, drága gyermekem?
„Arra, hogy William szeressen.”
- Nem akarok semmit.
- Az meg hogy lehet?
- Én csak nyugalmat szeretnék.
- Pihend ki magad, bizonyára elfáradtál. Küldessek fel valamit Marie-vel?
- Nincs szükségem semmire!
„Csak Williamre.”
- Minden rendben, lányom? Olyan különösen viselkedsz.
- Igen, minden rendben! Most megyek pihenni – kelt fel az asztaltól, és a szobájába sietett. Baldachinos ágya be volt vetve, és minden a helyén állt, precíz rendben. Odament az ablakhoz, kinyitotta, és rákönyökölt a párkányra. Szeme érzékelte az elé táruló látványt – a gondosan nyírt, zöld pázsitot, a frissen metszett fákat, és a borostyánnal befutott szökőkutat, de gondolatban egészen máshol járt. Felidézte azt az éjszakát, amikor lemászott William mellé a matracra. A férfi átölelte őt, és cirógatta a haját, arcát. Meg akarta csókolni, és már el is kezdte közelíteni a fejét, de egy lövés hasított az éjszakai csendbe. Különös, de akkor úgy érezte, ha megteszi, William viszonozni fogja. Biztos volt benne, hogy komornyikja nem utasítja vissza. És mégis. És mégis…
Halk kopogtatás hallatszott, amire összerezzent.
- Szabad - szólt ki. Azt hitte, a cselédje lesz az, Marie, de legnagyobb döbbenetére, William állt előtte. Egy süteményekkel és édességekkel megrakott tálcát tartott a kezében, és félszegen mosolygott a lányra.
- Ezt önnek hoztam.
- Vidd vissza! Nem kell.
- De…
- Takarodj! – mutatott az ajtóra Carina dühösen. De William ekkor letette a tálcát a lány éjjeliszekrényére, és Úrnője elé állt.
- Hogy mersz szembeszegülni a parancsommal?!
- Másképp nem tudom elmondani azt, amit szeretnék.
- Nem érdekel!
- Úrnőm, én… - kezdett bele William, de a lány ismét belevágott a szavába:
- Hallgass!
- Most az egyszer kérem, tegye azt, amit én mondok, és hallgasson meg!
- Nem tudsz semmi olyat mondani, ami érdekel!
- És ha azt mondom, szeretem?
Carina szeme kikerekedett, és teste megdermedt. Ránézett a férfira, akinek olyan komoly volt az arca, amilyennek még sohasem látta. De nem hitt neki. Többé nem.
- Hazudsz! – kevert le a férfinak egy jókora pofont. William láthatóan meghökkent, és az arcához kapott. Sebzetten nézett a lányra, szemében fájdalom ült.
- Én… én sohasem…
- Hazudsz! Hazudsz! Nem szeretsz, csak azért mondod az ellenkezőjét, mert lelkiismeret-furdalásod van! Hát tudd meg, hogy gyűlöllek!  - kezdte el püfölni a férfi mellét zokogva. – Gyűlöllek, gyűlöllek, gyű…
- Elég! – fogta le komornyikja a kezét, és kissé komoran nézett Úrnőjére. – Tudom, hogy hibát követtem el. Sajnálom. De kérem, értse meg, hogy…
- Nem érdekel a magyarázkodásod! Látni sem akarlak többé! Ha még egyszer be mered tenni a lábad a szobámba, én elintézem, hogy a papa kirúgjon! Most pedig távozz!
- Úrnőm… - kezdett bele a férfi kétségbeesetten. Szemében könnyek ültek.
- Takarodj, megértetted?! – ordított Carina hisztérikusan.
William meghajolt, és, vissza se nézve elhagyta Úrnője szobáját. Az ajtót a kelleténél kissé hangosabban tette be.
Carina elterült az ágyán, és kitört belőle a szívtépő zokogás. 

Blog contents © Igenis, Úrnőm! 2010. Blogger Theme by Nymphont.