15. Otthon

2013. október 15., kedd

Carina másnap rosszkedvűen és fájó szívvel ébredt. William ott ült az asztalnál, és üveges tekintettel, szomorúan nézett maga elé.
- Jó reggelt! – köszöntötte a lányt halkan.
- Összepakoltál? – kérdezte Carina számonkérőn.
- Össze, de Úrnőm, biztos, hogy ez olyan jó ötlet?
- Te csak egy komornyik vagy. Nem kérdőjelezheted meg a döntésemet!
- Szeretném, ha megbeszélnénk a tegnap este történteket.
- Én meg nem szeretném!
- De Úrnőm, én nem akartam visszautasítani. Eszem ágában sem volt, csak…
- Ne magyarázkodj! Hagyj békén!
- De… – kezdett bele William csalódottan, de Carina ismét ráförmedt:
- Megtiltom, hogy szóba hozd! Nem akarok több szót hallani erről!
A lány úgy érezte, belehalna abba, ha kiderülne, hogy William nem szereti. Nem akarta hallani a férfi szájából. A puszta közelsége is fájt neki, mert minduntalan eszébe jutottak az együtt töltött, boldog napok. Visszasírta őket, mert az volt élete legönfeledtebb időszaka. Most azonban mindent sötéten látott, és úgy érezte, nincs semmi értelme és célja az életének. Remélte, hogy édesapja visszafogadja, de már ez sem érdekelte.
Az utat a kastélyba egy szó nélkül, feszült csendben tették meg. Lovaskocsival utaztak, és Carina konokul, vérig sértetten bámult ki az ablakon. Azon törte a fejét, mit mondjon édesapjának. Az első gondolata az volt, hogy azt hazudja neki, William megszöktette őt, mert akkor a férfit biztos, hogy elbocsájtja. Egyre erősebbé vált az elhatározása, ahogy közeledtek. Látni se akarta többé komornyikját.
Amikor feltűnt gyönyörű, emeletes kastélyuk a fák ölelésében, összeszorult a szíve, mert valahogy olyan idegennek tetszett számára.
„Az az otthonom, ahol szeretnek. Ó, milyen bolond voltam, amikor elhittem, William viszontszeret! Úgy éreztem, vele képes lennék eléldegélni abban a kis kunyhóban, annak ellenére, hogy én pompához és kényelemhez vagyok szokva. Csak az számított, hogy William ott van velem. De ez a hamis illúzió most szertefoszlott. William mindent tönkretett; egy mozdulattal lerántotta a szemem elől a rózsaszín ködfátylat.”
Carina a férfira se nézve kiszállt a lovakocsiból, miután megérkeztek a kastélyuk elé. William kifizette a kocsist, és az sebesen elhajtott.
- Mielőtt becsöngetne, hadd mondjam el, hogy végtelenül sajnálom. Nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok.
- Már késő – szólt a lány jegesen, és kopogtatott. Fél perc múlva a cselédjük, Marie nyitott ajtót nekik.
- Te szentséges…! – kapta a szája elé a kezét döbbenten. – Úrnőm, és Mr. Cuttleberry! Hát visszatértek!
- Jó napot, hölgyem – köszönt a férfi udvariasan.
- Ó, de örülök önöknek! Már azt hittük… - harapta el a mondatát.
- Minden a legnagyobb rendben – közölte William nyugodt hangon.
Carina elfintorodott, de nem szólalt meg, hogy szerinte nincs minden a legnagyobb rendben.
- Hát ő? – kérdezte Marie a macskára utalva, aki keservesen nyávogott egy dobozkában. William eszkábálta össze neki, mert tartott attól, Celestina nem bírna ki egy ilyen hosszú utat nyugodtan.
- Ő Celestina! Találtam. Vidd a szobámba, és engedd szabadon! – adta ki az utasítást Carina, amire William átnyújtotta a cselédnek a dobozt. Marie meghajolt, majd így szólt:
- Máris, kisasszony, máris! Utána azonnal értesítem az édesapját, hogy visszatértek! – szaladt el, és kis idő elteltével Mr. Gray sietett eléjük. Arcán – Carina legnagyobb döbbenetére – boldog mosoly ült; egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki haragszik. Megállt előttük, és egy hosszú pillanatig csak nézett a lányára megkövülten, mint aki nem hiszi el, hogy ez a valóság. A lány nem tudta mire vélni édesapja tétovázását, ezért reszketeg hangon megszólalt:
- Nos… visszatértem. - Ahogy ezt kijelentette, a férfi szeme könnybe lábadt, és szélesre tárta a karját.
- Drága lányom! – ölelte magához Carinát, akiben kavarogtak az érzelmek. Édesapja még soha nem ölelte át, és ezért meg volt illetődve és hatva. Ahogy a férfi karjai átfonták, rájött arra, hogy igazából szereti édesapját, és örül annak, hogy viszontlátja. Túlcsordultak benne az érzések, és elsírta magát. Ott zokogtak egymás vállán, ki tudja, mennyi ideig.
- Bocsáss meg nekem, lányom… Kérlek, bocsáss meg. Nem gondoltam komolyan a szavaimat – tolta el magától Carinát Mr. Gray, és könnyes szemmel nézett rá.
- Tudom, papa. Tudom… - suttogta elhalón, és abban a pillanatban megbocsátott az édesapjának, mert látta rajta, hogy igazak a szavai.
- Mondd, mégis hol jártál?
- Londonban. William talált rám, és hazahozott.
Azt akarta mondani, hogy William megszöktette, de valami miatt képtelen volt hazudni.
- Ez igaz? William, te vigyáztál a lányomra? – fordult a férfi felé elismerően.
- Igyekeztem – biccentett szerényen.
- Hálásan köszönöm, nélküled a lányommal ki tudja, miféle szörnyűségek történtek volna. Ilyen egy igazi úriember, és ha rangban méltó lennél a lányomhoz, és megkérnéd a kezét, én boldogan hozzád adnám! Sőt, más szóba se jöhetne!
- Papa! – szólt rá Carina mérgesen. Ökölbe feszült a keze, annyira mérges és csalódott volt. Azt akarta, hogy az édesapja elbocsássa Williamet, ehelyett az egekig magasztalja! Beléhasított, ha William nemes lenne, eszébe se jutna elvenni őt. A gondolattól hirtelen nagyon szerencsétlennek és szánalmasnak érezte magát.
- Ez… ez igazán nagy elismerés, és köszönöm, de nem vagyok méltó a lánya kezére.
Carina legszívesebben arcul csapta volna komornyikját. Undorította a férfi émelyítő hazugsága, és alig bírta türtőztetni magát.
- Mi a baj, lányom?
-  Csak… Semmi.
Édesapja felvonta a szemöldökét egy pillanatra.
- Most gyanítom, azt hiszitek, teljesen ostoba vagyok. De ne higgyétek, hogy hozzám nem jutottak el a pletykák!
Carina és William összenézett röpke pillanatra.
Mr. Gray beljebb tessékelte őket, majd leültek a szalonba egy kis kerek kávézóasztal köré.
- Tudjátok, hallottam egyet-s, mást.
- Megkérdezhetem, miféle dolgokat hallott? – érdeklődött William udvariasan, ám kissé nyugtalanul.
- Hogy elszöktetted a lányomat, mert beleszerettetek egymásba. Hát nem nevetséges? – kacagott fel, és megpödörte őszes-barna bajszát.
- De, az – nevetett kényszeredetten a férfi.
- Természeten nem feltételezek ilyet se a lányomról, se rólad. Bölcsebbek és okosabbak vagytok annál, hogy kockáztassátok a haragomat. Márpedig a haragomat ne kívánja senki… Ugye megértettük egymást? – nézett jéghideg mosollyal Carinára és Williamre.
- Természetesen, Uram, de biztosíthatom, hogy a pletykáknak nincs semmilyen alapjuk.
- Ahogy William mondja – fűzte hozzá Carina, miközben nyelte a könnyeit. Tudta, hogy William akkor is ezt mondaná, ha történetesen tényleg elszöktette volna, és szeretők lennének, de mégis fájt a szájából hallani az igazságot.
„A pletykáknak nincs semmilyen alapjuk.”
Carina azt kívánta, bár lenne, bár William is úgy érezne felőle, mint ő felé… Jelen pillanatban azonban gyűlölte őt, de a legjobban azt, hogy a férfi visszautasította. Ezt sohasem fogja megbocsátani neki.
Samuel Gray még egyszer, utoljára szigorúan végigmérte Williamet, majd így szólt:
- Most távozhatsz. Megbeszélnivalóm van a kisasszonnyal.
Carina nyelt egy nagyot, és amint a férfi elhagyta a termet, belekezdett:
- Én… - sütötte le a szemét, és úgy tördelte a kezét, mint kislánykorában, amikor rossz fát tett a tűzre. De édesapja belevágott a szavába:
- Ne magyarázkodj! Az egész az én hibám. Amint kimondtam azokat a rettenetes szavakat, nyomban megbántam őket. A legrosszabb félelmem vált valóra, amikor megszöktél. Ha tudnád, mit éltem át…! Édesanyád és drága volt feleségem halálát nem tudtam azóta sem feldolgozni, és belehalnék abba, ha téged is elveszítenélek. Szeretlek, lányom! – nézett elérzékenyülten Carinára, aki ismét elsírta magát. Sohasem mondta neki édesapja, hogy szereti, de látta az őszinteséget és megbánást azokban a mélybarna, szomorú szemekben.
- Én is… én is, papa – szorította meg a kezét, amire a férfi átölelte.
- Ígérem, ezentúl több időt fogok szakítani rád! Már csak te maradtál nekem.
- Hol van Angela?
Samuel Gray tekintete megvillant, majd keserűen felsóhajtott.
- Elváltunk.
- Hogy mi…?
- Rájöttem, csak a pénzem kell neki, és hogy már hónapok óta titokban találkozgat egy londoni galériatulajdonossal.
- Papa, én úgy sa…
- Elég! – szólt rá erélyesen majd szelídebben folytatta: - Elég. Nem akarok több szót hallani erről. Inkább azt mondd meg, hová szeretnél menni?
- Ezt hogy érted?
- Elviszlek téged oda, ahová csak szeretnél! Mire vágysz, drága gyermekem?
„Arra, hogy William szeressen.”
- Nem akarok semmit.
- Az meg hogy lehet?
- Én csak nyugalmat szeretnék.
- Pihend ki magad, bizonyára elfáradtál. Küldessek fel valamit Marie-vel?
- Nincs szükségem semmire!
„Csak Williamre.”
- Minden rendben, lányom? Olyan különösen viselkedsz.
- Igen, minden rendben! Most megyek pihenni – kelt fel az asztaltól, és a szobájába sietett. Baldachinos ágya be volt vetve, és minden a helyén állt, precíz rendben. Odament az ablakhoz, kinyitotta, és rákönyökölt a párkányra. Szeme érzékelte az elé táruló látványt – a gondosan nyírt, zöld pázsitot, a frissen metszett fákat, és a borostyánnal befutott szökőkutat, de gondolatban egészen máshol járt. Felidézte azt az éjszakát, amikor lemászott William mellé a matracra. A férfi átölelte őt, és cirógatta a haját, arcát. Meg akarta csókolni, és már el is kezdte közelíteni a fejét, de egy lövés hasított az éjszakai csendbe. Különös, de akkor úgy érezte, ha megteszi, William viszonozni fogja. Biztos volt benne, hogy komornyikja nem utasítja vissza. És mégis. És mégis…
Halk kopogtatás hallatszott, amire összerezzent.
- Szabad - szólt ki. Azt hitte, a cselédje lesz az, Marie, de legnagyobb döbbenetére, William állt előtte. Egy süteményekkel és édességekkel megrakott tálcát tartott a kezében, és félszegen mosolygott a lányra.
- Ezt önnek hoztam.
- Vidd vissza! Nem kell.
- De…
- Takarodj! – mutatott az ajtóra Carina dühösen. De William ekkor letette a tálcát a lány éjjeliszekrényére, és Úrnője elé állt.
- Hogy mersz szembeszegülni a parancsommal?!
- Másképp nem tudom elmondani azt, amit szeretnék.
- Nem érdekel!
- Úrnőm, én… - kezdett bele William, de a lány ismét belevágott a szavába:
- Hallgass!
- Most az egyszer kérem, tegye azt, amit én mondok, és hallgasson meg!
- Nem tudsz semmi olyat mondani, ami érdekel!
- És ha azt mondom, szeretem?
Carina szeme kikerekedett, és teste megdermedt. Ránézett a férfira, akinek olyan komoly volt az arca, amilyennek még sohasem látta. De nem hitt neki. Többé nem.
- Hazudsz! – kevert le a férfinak egy jókora pofont. William láthatóan meghökkent, és az arcához kapott. Sebzetten nézett a lányra, szemében fájdalom ült.
- Én… én sohasem…
- Hazudsz! Hazudsz! Nem szeretsz, csak azért mondod az ellenkezőjét, mert lelkiismeret-furdalásod van! Hát tudd meg, hogy gyűlöllek!  - kezdte el püfölni a férfi mellét zokogva. – Gyűlöllek, gyűlöllek, gyű…
- Elég! – fogta le komornyikja a kezét, és kissé komoran nézett Úrnőjére. – Tudom, hogy hibát követtem el. Sajnálom. De kérem, értse meg, hogy…
- Nem érdekel a magyarázkodásod! Látni sem akarlak többé! Ha még egyszer be mered tenni a lábad a szobámba, én elintézem, hogy a papa kirúgjon! Most pedig távozz!
- Úrnőm… - kezdett bele a férfi kétségbeesetten. Szemében könnyek ültek.
- Takarodj, megértetted?! – ordított Carina hisztérikusan.
William meghajolt, és, vissza se nézve elhagyta Úrnője szobáját. Az ajtót a kelleténél kissé hangosabban tette be.
Carina elterült az ágyán, és kitört belőle a szívtépő zokogás. 

4 megjegyzés:

Katalin írta...

Szia!:) Békítsd ki őket, kérlek!:) Azt hiszem William a józanabb, mert ha szereti is a lányt, de tudja hogy Carina még nem érett meg egy ilyen kapcsolatra, és nem bírná el ennek következményeit! Nem tudhatnánk meg végre valamit Willamról? Nem hiszem el, hogy mindig szolga volt.

Arlene C. Dall írta...

Szia! :) Williamről hamarosan többet is megtudhatunk ;-) Írtam vele egy kis E/1es jelenetet, amiben betekintést nyerhetünk az érzéseibe. Ki is teszem :)

L. Béla Tóth írta...

Ójaj :D most jöttem rá, hogy ezt elfelejtettem olvasni, két fejezetet olvastam el, és még mindig nem bánom. Nagyon jól írsz, Carina, hát ő Carina, William meg hozza a formáját. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből :)

Arlene C. Dall írta...

Köszönöm, és örülök, hogy még mindig így leköt a történetem :) S hogy mi lesz ebből? Közhelyes, de majd kiderül ;-)

Megjegyzés küldése

Blog contents © Igenis, Úrnőm! 2010. Blogger Theme by Nymphont.