- Jó napot, Úrnőm! Hoztam egy kis frissítőt -
nyitott be William Carina ajtaján, aki épp egy romantikus könyvet olvasott az
asztalánál. A nap besütött az ablakon, és a fény megcsillant a haján, amit
felfogott a tarkóján. Testhez feszülő, fekete, térd alá érő szoknyát, és kissé
kivágott nyakú blúzt viselt, fűzővel együtt a szokásos, halvány ruhái helyett.
- Alig ismerek Úrnőmre! - mérte végig felvont
szemöldökkel, és letette a tálcát a lány mellé.
- Ugye, milyen csinos vagyok? - nézett Carina
Williamre, aki elképedve konstatálta, hogy Úrnője még a szemét is kihúzta
fekete tussal. Kerek, mélykék szeme még sötétebbnek és hatalmasabbnak tűnt,
amúgy is hosszú szempillái pedig még hosszabbnak és göndörebbnek. A férfit leginkább
egy bogárra emlékeztette, de ehelyett így felelt:
- Kissé merészen néz ki, de igen, Úrnőm. Ön
roppantul csinos.
A lány elpirult a bóktól, és igazgatni kezdte a
haját.
- Igazán? - kérdezte kellemes hangon.
- Az úrfi biztosan el lesz ragadtatva öntől.
- Óh, igen! Daniel. Jön ma ebédre!
- Nehéz a választás, igaz? Az a sok, hozomá…
szerelemre váró, nemes úrfi! De mit fecsegek itt összevissza?
- Mit is akartál mondani eredetileg? - vonta
kérdőre összeszűkült szemmel komornyikját. - Nem jól értettem!
- Semmi, semmi… mondom, fecsegek itt
összevissza.
- Jól tudom, mire akartál célozni, ne játszd itt
az ostobát! Azonban engem a férfiak nem a hozományom, hanem a nagyszerű
személyiségem és elbűvölő kinézetem miatt kedvelnek!
William elnevette magát.
- Bocsánat, eszembejutott egy tréfás dolog.
- Nevess csak! - fonta keresztbe durcásan a
karját. - Daniel akkor is szerelmes belém! Mondjuk meg is értem. Ki ne lenne
szerelmes belém? - nézett bele a tükörbe, és elégedetten elmosolyodott.
- Ha jól tudom, az úrfit még csak egy napja
ismeri. Én az ön helyében nem mernék levonni ilyen messzemenő
következtetéseket. A szerelem kialakulásához idő kell.
- Mit tudsz te a szerelemről?
- Az igaziról? Őszintén szólva, semmit. De
szeretnék hinni benne.
- Nem is voltál szerelmes?
- Mit ért a kisasszony „szerelem” alatt? -
nézett William tűnődve, bujkáló mosollyal a lányra.
- Én csak azt tudom, hogy te lennél a legutolsó
ember, akibe beleszeretnék!
- Szó se volt rólam, Úrnőm - biccentett
udvariasan a férfi. - Nem is értem, hogy fordulhatott meg a fejében engem
felhozni példának. - William titokzatosan rámosolygott Carinára, aki elpirult.
- Apropó… nem szeretném, ha félreértene, de azt javaslom, ha jót akar magának,
így ne mutatkozzon nyilvánosan.
- Ezt csak azért mondod, mert féltékeny vagy
Danielre.
- Mégis, mi okom lenne rá? - vonta fel a
komornyik a szemöldökét csodálkozva. - Én csak egy egyszerű komornyik vagyok,
nem pedig az udvarlója. Ha szabad megjegyeznem, Úrnőm ma igazán furcsán
viselkedik!
- Nincs semmi furcsa a viselkedésemben! - mondta
Carina gőgösen. - Most távozz!
- Igenis, Úrnőm - hajolt meg a férfi, és kiment
a szobából.
Tíz perc múlva kopogtattak Carina ajtaján, amire
bosszúsan felsóhajtott.
- Mit akarsz már megint, William?! -
„Nem hagy élni ez a komornyik…” - csóválta a fejét.
- Édesapád vagyok. Bejöhetek?
- Igen. - Carina megkönnyebbült, hogy nem
William tért vissza. Amikor Mr. Gray meglátta lányát, összecsapta a kezét.
- Te szentséges atyaúristen! Hogy nézel ki, édes
lányom?! - mérte végig mélységes felháborodással.
- Ezt… ezt meg hogy érted, papa?
- Úgy festesz, akár egy közönséges szajha! És ez
a smink… Botrányos! Azonnal öltözz át, és mosd le az arcod! - tajtékzott.
- De… de… - dadogott a lány, és könnyek gyűltek
a szemébe. Azt hitte, hogy gyönyörű és ellenállhatatlan, erre meg az édesapja „leszajházza.” Pedig legalább húsz
percet szenvedett a sminkkel, hogy úgy nézzen ki, mint az egyik divatlapon lévő
modell.
- Ne kelljen kétszer mondanom! Most kimegyek,
hogy áthúzhasd a ruhádat, de ha tíz perc múlva is ebben vagy, szíjat hasítok a
hátadból! - forrongott a férfi, azzal rácsapta az ajtót szégyentől vörös arcú
lányára.
Nem telt bele fél perc, újra kopogtak - ezúttal
két komornája, Edith is Juliet jelent meg a küszöbön.
- Szomorúnak tűnik a kisasszony - állapította
meg Juliet.
- Édesapám azt mondta… azt mondta, úgy nézek ki,
akár egy szajha! - szipogott a lány. - És hogy szíjat hasít a hátamból, ha nem
öltözök át.
- Azért jöttünk, hogy ezt megakadályozzuk.
Kérem, engedje, hogy átöltöztessük. - Carinának nem volt ínyére, de hagyta,
hogy komornái levetkőztessék, majd belebújtassák egy halványrózsaszín ruhába.
Ahogy belenézett a hatalmas, cikornyás keretű tükörbe, életében először
elfintorodott a látványtól. Melle laposnak tűnt a ruhában, ami nem engedte
láttatni karcsú alakját és előnyös idomait. Különben is, unta már a világos
színeket. Vörösben, feketében, lilában akart pompázni, elvégre elmúlt már
tizenhét éves, nem volt gyerek. Bosszantotta, hogy nem húzhat fel olyan ruhát,
amilyet ő szeretne.
Miután komornái távoztak, lemosta a sminkjét,
bár a púdert magán hagyta a szeplői miatt, amik nem voltak ugyan feltűnőek, de
őt zavarta. Attól tartott, Daniel úrfinak sem tetszene.
Édesapja pontosan tíz perc múlva kopogtatott az
ajtaján.
- Szabad - sóhajtott fel csüggedten Carina.
- Szerencséd, hogy tetted, amire kértelek. Hogy
volt merszed fölvenni azt a botrányos ruhát?! Különben is, honnan szerezted?!
- Át… átalakítottam az egyik régi szoknyámat -
sütötte le a lány a szemét.
- De hát te nem is tudsz varrni! - fogta a fejét
Samuel.
- Meg… megpróbáltam.
- Gratulálok „remekművedhez”. Add ide! - tette
ki a kezét a férfi, és parancsolóan nézett lányára.
- Mit akarsz vele? - Carina megfogta a ruhát, és
védelmezőn magához szorította.
- Kidobni, természetesen! Mégis, mit gondoltál?!
- Nem!
- Mit mondtál? Ellenkezni mersz velem?!
- Nem adom! - makacskodott Carina, amire
édesapja kijött a béketűréséből, és egy jókora pofont kevert le neki. Döbbenten
az arcához kapott, és könnyes szemmel nézett a férfira.
- Tessék - hüppögte, és odanyújtotta neki a
ruhát, amit durván kitépett a kezéből.
- Szedd össze magad! Így nem mutatkozhatsz
Daniel úrfi és a családja előtt! - vetette oda lányának.
- Megérkeztek? - kérdezte Carina, és megtörölte
a szemét.
- Igen. Indulhatunk? - pillantott az ezüst karórájára
türelmetlenül, miután Carina lemosta az arcát, és abbahagyta a szipogást.
A lány belekarolt édesapjába, és magára
erőltetett egy kényszeredett mosolyt. Útközben csatlakozott hozzájuk Angela,
Samuel felesége. Amikor a lány meglátta Danielt, megdobbant a szíve. A fiú
legfeljebb néhány évvel lehetett idősebb nála. Elegáns, sötét inget és kék
frakkot viselt. Fekete haja vállára omlott, szeme barnán csillogott. Daniel
édesapja és édesanyja ott álltak fiuk mellett, közrefogva őt.
- Üdvözlöm önöket szerény hajlékunkban. Örülök,
hogy elfogadták a meghívást, és ezúton szeretném megköszönni a tegnapi,
felejthetetlen estét. Kérem, fáradjanak beljebb, az ebédet hamarosan tálalják -
invitálta be őket az ebédlőbe Samuel Gray.
A fehér abrosszal leterített tölgyfaasztal
szépen meg volt terítve. A falakon tájfestmények illetve portrék lógtak. A
mennyezetről egy kristálycsillár függött le. A gyertyák fényárban fürösztötték
a termet, ahol minden pedáns rendben állt. A szolgálók, köztük William, akire
Carina vetett egy futó pillantást, úgy álltak ott, akár a szobrok. Daniel
Carina mellett foglalt helyet, jobbján édesanyjával.
Miután Samuel Gray elmondta a pohárköszöntőt,
felszolgálták az ételeket. Különböző, ínycsiklandozóbbnál ínycsiklandozóbb
ételek, húsok, saláták, mártások, köretek roskadoztak az asztalon. Mindenki
azt, és annyit szedett, amennyit akart. Ez Carinánál egy fél csirkecombot,
amiből kiszedte az inakat-és némi salátát jelentett. Amit nem evett meg,
félrekotorta a tányérja szélére, holott édesapja direkt figyelmeztette, hogy
ilyet ne csináljon, mert illetlenség. Rettenetesen finnyás volt, alig evett meg
valamit a bonbonok és csokoládék kivételével - természetesen csak mértékkel,
mert vigyázott az alakjára.
- Hogy ízlett az ebéd, Daniel? - kérdezte a lány
csevegve.
- Finom - felelte a fiú szűkszavúan. Épp akkor
nyelte le az utolsó falatot a desszertből. Carina még csak a felénél tartott
annak a hatalmas szelet csokoládétortának, amit jobb híján ebéd helyett evett.
- Hogy tetszik itt nálunk? - próbálkozott a lány
tovább.
- Csodás. - Carina elhúzta a száját a minden
lelkesedést mellőző megállapítástól. Arra gondolt, hogy ha édesapja nem
cserélteti át vele azt a feszülős, kivágott ruhát, Daniel úrfi is másképp
viszonyulna hozzá, és nem felelgetne ilyen közönyösen.
„Bájos” - ezt mondták rá
mindig, sohasem azt, hogy „gyönyörű”,
vagy „lélegzetelállítóan szép.”
Zavarta, hogy mindenki serdülőlányként, nem pedig nőként kezeli. Pedig
igyekezett úgy viselkedni, akár az igazi úrihölgyek, bár érezte, hogy valamit
rosszul csinál. Hisz a legutóbb, amikor kellette magát Dominic úrfinak, meg
akarta a fiú becsteleníteni.
- Olyan jól áll neked ez a ruha! - szólalt meg
Carina hangosan, és Danielre pislogott szendén.
- Köszönöm, kisasszony - bólintott a fiú, kissé
feszélyezetten. A lány elégedetten elmosolyodott, amikor látta, hogy mindenki
rájuk figyel.
- Milyen finom anyagból készült! - futtatta
végig hosszú, törékeny ujjait Daniel karján.
- Carina! - szólt rá erélyesen édesapja.
- Igen? - kérdezett vissza bűbájosan.
- Elég ebből a viselkedésből!
- Igenis, papa - mondta a lány behízelgően, és a
szájába vette az utolsó falat süteményt.
Ebéd végeztével Carina és Daniel elmentek
sétálni a kastély parkjába. Előtte azonban William félrevonta Úrnőjét „egy kis
szóra”:
- Kérem, vigyázzon Daniel úrfival.
- Ezt meg hogy érted?
- Azt hiszem, nem kell emlékeztetnem Úrnőmet a
múltkori incidensre… Ha netalán gorombáskodna önnel a fiatalember, akkor csak
szóljon. De bízzunk benne, hogy nem fog erre sor kerülni.
- Chh…! Mi vagy te, a testőröm?!
- Ön az én Úrnőm, és kötelességem megvédeni.
- Rendben. Megengedem, hogy megvédj. De ha
meglátlak, hogy a nyomunkban settenkedsz, elárulom a papának, hogy
megcsókoltál! - szólt dölyfösen, és magára hagyta somolygó komornyikját.
Kint a nap ragyogóan sütött, csak a néha
elvonuló felhők takarták el röpke pillanatra. A park hatalmas volt, szökőkút,
és kisebbfajta erdő is tartozott hozzá. Carina dédapja szerette és gyűjtötte a
különleges, egzotikus növényeket, és egy botanikus kertet hozott létre belőlük,
ami ugyan a birtokhoz tartozott, de kerítés határolta el tőle. A legnevesebb
művészek szobrai voltak kiállítva benne, ám Carina tetszését nem nyerte el
egyik sem. Unalmasnak találta az összeeset, kivéve egy sárkányt mintázót.
Kiskorában mindig fölmászott a hátára, és azt képzelte, hogy egyszerre
megelevenedik alatta, és felszállnak az égbe. Most már persze nem hitte ezt, de
néha-néha eltűnődött azon, milyen érzés lehet repülni. Ez újból eszébe jutott,
amikor elmentek Daniellel a szobor előtt.
- Jó érzés lehet repülni. Nem?
- Bizonyára - vetette oda neki félvállról
Daniel. Fél perc hallgatás után a lány törte meg a csendet:
- Öhm… Mivel töltöd a szabadidődet?
- Vadászattal, lovaglással, illetve elmém
pallérozásával.
- Látszik is - bókolt a lány elismerően.
- Igazán hízelgő - felelte hűvösen.
- A komornyikom is rengeteget olvas, szolga
létére.
- Valóban? - vonta fel a fiú a szemöldökét. -
Mindazonáltal ez nem meglepő, hisz egy komornyiknak mindenhez kell értenie. Ó,
nézd! Egy mókus - mutatott fel Daniel egy diófára.
- Ó, de bájos! - kezdte el figyelni Carina a kis
állatot, aki épp rágcsált valamit. - William szerint roppantul intelligens
állatok. Papa azt mondta, fogok kapni egy cicát!
- Igazán? Ez nagyszerű.
- Papával már jártunk is egy díjnyertes
tenyésztőnél. Neked van macskád?
- Ki nem állhatom a macskákat - sóhajtott fel
Daniel bosszúsan, amire Carina elhúzta a száját.
- William szereti őket.
- Én inkább kutyapárti vagyok.
- Túl hangosak a kutyák.
- Nekünk összesen tíz vadászkopónk van, és mind
kitűnő nevelésben részesült.
- Olyan durva dolog a vadászat!
- Mégis megeszed az állatok húsát.
- Az más, mivel nem én ölöm meg őket.
- Közvetetten igen.
- Valamit William is magyarázott erről…
- Nagyszerű! - Danielen látszott, hogy kezd
kijönni a béketűréséből, de ezt Carina nem vette észre.
- Celestinának fogom hívni. Ugye milyen bájos
név?
- Rendkívül - mondta a fiú, és idegesen
rápillantott az órájára.
- Fehér színe lesz, és hosszú, selymes bundája,
amit lehet fésülni. Kap majd kis ruhácskát is, és rengeteg játékot.
- Ruhácskát!? - kérdezett vissza a fiú
megrökönyödötten.
- Ő lesz az én kis hercegnőm!
- Előre sajnálom… - morogta Daniel az orra
alatt, amit Carina nem értett jól.
- William azt mondta, a legjobban hozzám a
macskák illenek.
- A macskák sunyik, alattomosak és kétszínűek.
- Hogy mondod?! A macskák gyönyörű, intelligens
állatok, és William szerint…
- Na ebből most volt elegem! William, William,
William… Mégis ki ez a „William”, hogy ennyit emlegeted? Csak nem a kedvesed?!
Carina jó tíz másodpercig szóhoz sem jutott
döbbenetéből, csak tátogott, akár egy hal. Először elsápadt, aztán
pipacsszínűre gyúlt az arca.
- William a komornyikom, nem a kedvesem! -
toppantott dühösen a lábával. - Még a feltételezés is sértő! Azonnal vond
vissza!
- Nem szégyen az. Gyakran megesik az ilyen.
Adott egy csinos, magányos úrihölgy, és a fiatal, jóképű komornyikja…
- Én... én ezt nem hallgatom tovább! - Ám Daniel
folytatta:
- …az úrihölgy szerelmes lesz belé, de tagadja
még önmaga előtt is. Mert hát milyen fényt vetne rá, ha kiderülne, hogy egy
közönséges komornyikkal hancúrozna legszívesebben…?
- Soha... soha meg sem fordult még csak hasonló
gondolat a fejemben!
- Ó, én általánosságban beszéltem, de te
mindjárt magadra vetted. Ez azért elgondolkoztató, nemdebár…?
- Kiforgatod a szavaimat!
- Tagadd csak, kislány. De a lelked legmélyén
tudod jól az igazságot, és immár én is. Úrihölgy létedre képtelen vagy
elrejteni az érzéseidet, minden rád van írva.
- Hazugság! Arcátlan hazugság…! - fordult sarkon
Carina. Visszarohant a kastélyba, ahol mindjárt belefutott Williambe, aki épp
egy tortát vitt a kezében üvegtálcán.
- Mi a baj, kisasszony? Feldúltnak tűnik. Tán
csak nem Daniel úrfi?
- Semmi közöd hozzá!
- Gorombáskodott önnel?
- Törődj a magad dolgával! - Carina mérgében
kikapta a férfi kezéből a tortát, és teljes erőből a földhöz vágta. A tálca
összetörött, és a rózsaszínes-fehér krém szétplaccsant a vadonatúj, vagyonokat
érő perzsaszőnyegen.
- Megmondom papának, hogy leejtetted! - Ezzel
lesújtó pillantást vetett Williamre, ám nem ment rögtön árulkodni, a szobája
felé vette irányát. Különben is haragudott édesapjára, amiért felpofozta.
A szobája ajtaját gondosan bereteszelte, majd
rávetette magát az ágyára. Fel volt dúlva attól, amit Daniel mondott neki. Még
hogy szerelmes Williambe! Hogy is lehetne, mikor gyűlöli?! Különben is, egy
grófkisasszonynak rangján és méltóságán aluli vonzalmat éreznie a szolgálója
iránt. Ilyen nem történhet meg, és nem is fog soha!
Legalább húsz percen keresztül feküdhetett ott,
a plafont bámulva, amikor kopogtatás hangja ütötte meg a fülét.
- William?!
- Édesapád. Gyere a társalgóba, most fogják
felszolgálni a teát.
Daniel egy félreeső kanapén üldögélt, és
süteményt eszegetett. Amikor Carina belépett a terembe, biccentett neki.
- Menj oda Daniel úrfihoz.
Carinának nem fűlött foga hozzá, de tette
édesapja kérését. Gőgösen helyet foglalt a fiú mellett, rá se pillantva.
- Azt hittem, már vissza se jössz.
- Nem szerzem meg neked azt az örömöt.
- Milyen ellenséges!
- Talán nem kellett volna afféle valótlanságokat
állítani, hogy szerelmes vagyok Williambe!
- De hát, drága kisasszony, ez az igazság!
Különben miért lennél így feldúlva?
- Nem vagyok feldúlva!
- Hát persze - hagyta rá Daniel. - Akkor miért
remeg a hangod?
- Nem is remeg! Különben is, mire alapozod ezt a
szemenszedett hazugságot?!
- Feltűnően sokat beszélsz róla. William így,
William úgy… De a vágyakozó pillantásod is sokat elmond, miközben róla
beszélsz. Szüleid mit szólnak? Bár van egy olyan érzésem, hogy nem mondtad el
nekik. És vigyázz is, hogy meg ne tudják, kis
grófkisasszony, mert ha kiderül, nos… én nem lennék a helyedben.
- Természetesen semmi ilyesmiről nincs szó,
mivel nem vagyok szerelmes Williambe! - feszült ökölbe Carina keze.
- Ingerültnek tűnsz, pedig én nem vádollak.
- Érdekes, nekem úgy tűnt.
- Á, kitalálom, kicsoda ez a „William”. Csak nem
az a magas, fekete hajú fiatalember, aki épp most szolgálja fel a
mostohaanyádnak a teát? Igazán elragadó pár lennétek!
- Még egyszer mondom: nem vagyok szerelmes
Williambe! - emelte fel Carina a hangját, olyannyira, hogy mindenki
meghallotta. Befagyott a levegő, és a jelenlévők mind elképedve néztek
Carinára, aki elpirult szégyenében, és lesütötte a szemét. William keze megállt
a mozdulatban, és egyre csak töltötte a teát Angelának. A következő pillanatban
velőtrázó sikítás törte meg a dermedt csendet. William annyira megdöbbent, hogy
elfelejtette időben letenni a teáskannát, és leforrázta Carina mostohaanyjának
a kézfejét.
Az emberek felpattantak a helyükről. Carina a
szája elé kapta a kezét, és vádlón nézett Danielre:
- Ez mind a te hibád!
A fiú vissza akart szólni, ám Samuel Gray
megelőzte:
- Vége a teadélutánnak! Eric, kísérd ki a
vendégeket! - fordult az inas felé, aki
bólintott. - Carina és William, veletek még számolok! - nézett rájuk lesújtón,
azzal átkarolta jajgató feleségét, és elvezette.
- Nos... Elnézést a kellemetlenségért. További
szép napot! - köszönt el Daniel, majd hagyta, hogy Eric kivezesse őt és a
szüleit.
Carina és William kettesben maradtak.
- Ugye tudod, hogy ezért most elbocsátanak? -
villant meg Carina szeme kárörvendőn.
- Meglátjuk.
- Tudod, rengeteg, tőled képzettebb és
alkalmasabb ember van erre a posztra. Én a helyedben félteném az állásomat.
- Én pedig az ön helyében félteném a
megbecsülésemet.
- Hogyan?! Daniel úrfit okoljad, az ő fejéből
pattant ki az a légbőlkapott, minden realitást nélkülöző ötlet, hogy szerelmes
vagyok beléd!
- Minden bizonnyal - hajtott fejet William.
- Fogalmam sincs, hogy gondolhatott ilyen
képtelenséget! Hisz te csak egy egyszerű komornyik vagy! - Carina szava
elakadt, és egy pillanatra azt kívánta, bár ne lenne az.
- Valóban így gondolja…? Én úgy vélem, hogy a
rang nem befolyásolja az érzelmeket. - Carina döbbenten nézett rá, még senkit
nem hallott így vélekedni. A családja folyamatosan azt sulykolta belé, hogy a
rang mennyire fontos. A rosszabb helyzetben levőket lenézték, megvetették.
Carina még élénken emlékezett arra az esetre, amikor tizenhárom éves korában
virágot szedett az egyik jóképű inasának, és az édesapja ezért a férfit
elbocsátotta, őt pedig felpofozta.
- A rang igenis számít! Ki hallott már olyat,
hogy egy komornyik elvette az Úrnőjét?!
- Egy embert nem a társadalmi ranglétrán lévő
helye határoz meg, hanem a tettei. - Carina töprengve, összeráncolt
szemöldökkel bámult maga elé, láthatóan ellentmondásba keveredett önmagával.
Vacillált a két, teljesen különböző vélemény között, nem tudta, melyiknek
higgyen. William szemlélete jobban tetszett neki, és belegondolt abba, mi lenne
akkor, ha nem lennének ekkora tátongó szakadékok a társadalmi rétegek között.
Amíg Carina tűnődött, édesapja visszaérkezett.
- Carina Monica Gray! - szólt rá a férfi
határozottan. A lány nyelt egyet. Sohasem jelentett jót, ha az édesapja a
teljes nevén hívja. - Azonnal gyere velem! - mondta öblös hangon, azzal egy
félreeső szobába vezette lányát.
- Mostohaanyád megsérült miattad! - üvöltötte,
majd jól pofonvágta. Carina próbálta nem elsírni magát, már csak azért sem,
mert Daniel azzal vádolta, hogy nem tudja leplezni az érzéseit. Igazat kellett
adnia neki, mivel érezte, hogy legördül egy könnycsepp az arcán.
- Will... William töltötte a teát, nem én…
- Vele is még számolok, de most rólad van szó!
Mostanában egy kicsit túl sokat engedsz meg magadnak, nem gondolod?! Mi az oka
minősíthetetlen viselkedésednek?!
- Se… semmi - szipogta a lány, miközben a kezét
tördelte.
- Túlságosan is el lettél kényeztetve, ez itt a
gond! Egy napot se bírnál ki a kastélyon kívül! Hallgatnom kellett volna a
szüleimre, és beadni téged egy leánynevelő-intézetbe!
- Egy… egy leánynevelő-intézetbe? - Carina nem
bírta tovább tartani magát, kitört belőle a zokogás.
- De a legjobb lett volna, ha meg sem születsz!
- vágta hozzá a kemény szavakat lányához. Carina egy pillanatra megrökönyödve,
fájdalmas arccal nézett édesapjára, majd sarkon fordult, és sírva elszaladt.
Legalább egy órán át zokogott a szobájában, és
egyre csak édesapja szavai visszhangzottak a fejében. „A legjobb lett volna, ha meg sem születsz!” - ezt kezdte ő is így
gondolni. Hisz mi értelme az életének? Hamarosan édesapja kiválaszt számára egy
minden valószínűség szerint túlkoros, zsíros férjet, akivel le kell élnie élete
hátralevő részét. Ennél borzalmasabb sorsot el sem tudott képzelni. Irigykedve
gondolt a szegényebb sorban levőkre, akiknek ugyan nincs semmijük, de legalább
szabadok.
Rápislogott az órájára, és riadtan állapította
meg, hogy öt óra múlt tíz perccel. Mr. Garret, a tanára nem tolerálta a késést,
és mindig azt mondogatta neki, hogy a „pontosság
a királyok erénye.” Ezzel Carina is egyetértett, és amúgy sem mert vitába
szállni a férfival. Tőle még ő is tartott.
Megmosta hideg vízzel az arcát, de nem sokat ért
vele, látszott rajta, hogy sírt.
Amikor belépett a helyiségbe, legnagyobb
döbbenetére, Mr. Garret helyett William fogadta őt.
- Hát te meg…? Mit keresel itt? - mérte végig
komornyikját.
- Ó, nem említette édesapja…? Mr. Garret
megbetegedett, így én fogom tanítani önt, amíg meg nem gyógyul.
- Egy komornyik? Engem? Egy grófkisasszonyt?! Ez
megalázó!
- Megalázó, vagy sem, ez a helyzet.
- Én ezt nem értem. Hogy lehetsz még itt?
Hogyhogy nem rúgott ki édesapám?!
- Ha ez megnyugtatja önt, megkaptam a magam
büntetését. Azonban szükség van a szolgálataimra.
- Amit te örömmel elvégzel, igaz?!
- Nos, kisasszony, ez egy komornyik dolga. De
most nem, mint komornyik, hanem, mint tanító állok rendelkezésére.
- Chh…! - húzta fel az orrát Carina, de azért
leült.
- Nos, hol is tartottak…? - foglalt helyet
William a lány mellett, és kinyitotta az előtte lévő könyvet. - Á! A görög
drámáknál. Föl tudná sorolni, mik a műfaj sajátosságai?
- Te vagy a „tanár”, nem? Nem az én dolgom
felsorolni!
- Egy tanár kötelessége az is, hogy kikérdezze a
tanítványát. Én csupán meg akartam győződni arról, hogy tudja-e a tananyagot.
- Persze, hogy tudom! Miket feltételezel?!
- Szóval…? - dőlt hátra William a széken, és
egymásnak illesztette hosszú ujjait. Fejét oldalra biccentette, és várakozón
nézett Úrnőjére.
- A drámák… - kezdett bele Carina, ám elcsuklott
a hangja, amikor felpillantott a férfi mandulavágású szemébe. Feltűnt neki,
hogy milyen sűrűek a szempillái, és milyen határozott vonalú az orra. Még soha
nem figyelt meg senkit ilyen részletesen. Aprót sóhajtott.
- Hallgatom - biztatta a férfi a folytatásra.
Carina összerezzent, és enyhén elvörösödött.
- Szóval a drámák… - harapdálta az ajkát
zavartan. - Jellemző a drámákra a tömör nyelvezet, jelen idejű az előadás
módja, és mint műnemnek két műfaja van: a tragédia és komédia.
- Jól mondja, kisasszony. Tudja, mihez
kapcsolódik a dráma kialakulása?
- Valami ünnepséghez… Dionüszosz, ha jól tudom…?
- És azt tudja, hogy Dionüszosz minek az istene?
- A bornak…? - találgatott bizonytalanul.
- Ahogy mondja. Az eposzokat vették már?
- Még nem.
William kiselőadásba kezdett róluk. Carina
figyelme ellankadt, és kifelé pislogott az ablakon. Újból erőt vett rajta a
szomorúság, mivel eszébe jutottak édesapja durva szavai és Daniel élcelődése.
Szaggatottan felsóhajtott, és üveges tekintettel meredt maga elé. El sem
jutottak a tudatáig a férfi szavai.
- Minden rendben, Úrnőm? - érintette meg William
a lány vállát, amire összerezzent.
- Miért ne lenne?
- Olyan szomorúan néz a semmibe, és nem is
figyel arra, amit mondok.
- Csak… - hajtotta le Carina a fejét.
- Van valami, amit nem mondott el Daniel úrfival
kapcsolatban? Bocsánat, hogy így rákérdezek, de ugye nem erőszakoskodott önnel?
- Daniel gyűlöl engem! Ahogy édesapám is… -
Carina hangja elvékonyodott, nem bírta tovább. Átadta magát keserű érzéseinek,
és elsírta magát. Csak úgy rázta a vállát a panaszos zokogás.
- De Úrnőm… - ért hozzá a hátához a férfi.
A lány, mintha áram futott volna végig rajta,
felpattant, és komornyikja felé fordult:
- Ne érj hozzám! Tudom, hogy te is gyűlölsz!
Csak azért vagy mellettem, mert a papa ezt parancsolta! - vágta hozzá, azzal
elrohant.
~~*~~
- Kisasszony! Hoztam a kedvenc süteményéből -
kopogtatott be William úrnője ajtaján.
- Vidd innen! Látni se akarlak!
A férfi azonban ezúttal nem vette figyelembe
Carina parancsát, és benyitott az ajtón.
A lány neki háttal, az ablaknál állt,
lehorgasztott fejjel. Kezével a párkányon tenyerelt, kitámasztva magát.
- Meg… megmondtam, hogy menj innen!
- Úgy éreztem, hogy Úrnőmnek szüksége van
valakire, akire támaszkodhat - felelte, azzal, némi habozás után, átkarolta a
vállát.
Azt hitte, hogy Úrnője vissza fogja utasítani a
vigasztalására tett próbálkozását, ám legnagyobb döbbenetére, hevesen átölelte.
Érezte, hogy milyen görcsösen szorítja magához, mintha az élete múlna rajta.
Carina egész testében remegett, de William karjában megnyugvást talált.
- Édesapám gyűlöl. Le… leszajházott, és azt… azt
mondta, hogy jobb lett volna, ha leányiskolába küld, és, és… - sírta.
Komornyikja gyengéden simogatta a haját, hátát, és még erősebben szorította
magához.
- Ss… - csitította, de Carina folytatta:
- Fel… felpofozott. Azt mondta, bár meg sem
születtem volna… Tudom jól, hogy te is ezt gondolod.
- Ez
butaság. És biztos vagyok benne, hogy az édesapja sem gondolta komolyan.
Szereti önt.
- Nem! Nem szeret. Engem senki se szeret…
- Úrnőm… - suttogta William, és enyhén eltolta
magától a lányt. Megfogta az állát, és felbiccentette a fejét, hogy a szemébe
nézzen. - Ez nem igaz. Csak sok ember hajlamos a felszín alapján ítélni, és nem
azt nézni, ami legbelül van, ami igazán számít.
- Té-tényleg? - remegett meg Carina ajka.
- Valóban. Önben sokkal több van, mint amit a
felszínen mutat magából.
- Ezt… ezt csak azért mondod, mert félsz, hogyha
mást mondanál, kirúgatnálak…
- Akkor nem mondanék semmit. Komolyan gondolom.
- Ahogyan édesapám is…
- De ez még nem jelenti azt, hogy nem szereti
önt.
- Érdekes mutatja ki… - lépett el Carina a férfi
mellől, és rákönyökölt a párkányra.
- Ez nyilván családi vonás.
- Hogy mondtad?!
- Hozok Úrnőmnek teát a sütemény mellé.
- Nem kell.
- Hát mire vágyik?
Carina válaszra nyitotta a száját, ám valaki
kopogtatott az ajtón.
- Szabad!
Eric, az inas volt az.
- Önt keresem - fordult a férfi William felé. -
Elkélne némi segítség… Marie, a cseléd rosszul lett, és szalad a konyha.
- Máris. Úrnőm…! - hajolt meg William a lány
előtt, és biztatóan rámosolygott.
- De… - szólt utána Carina halkan. Leeresztett
karral, csalódottan állt ott, akár egy gyermek, akitől elvették a játékát.
Kattant az ajtó, és ő magára maradt, kavargó
gondolataival és érzelmeivel.
~~*~~
- Jó reggelt, Úrnőm! Meghoztam a reggelijét -
kopogtatott be William Carina ajtaján, azonban nem érkezett felelet. Először
arra gondolt, hogy biztosan alszik még, ám rossz előérzete támadt. Lenyomta a
kilincset, és belépett a kisasszony szobájába. Azonban Úrnőjét nem találta
sehol, szőrén-szálán eltűnt… Egy kis papír fecni hevert az ágyán, amin csupán
két szó állt: „Ég veletek.”
8 megjegyzés:
Szia!:)Hát, lehet , hogy Carina nem a legszerethetőbb jellem, de az apa viselkedését látva ez már nem is csoda! Én elismerem, hogy néha elcsattanhat egy pofon, de ez kicsit túlzás volt. Ez a "bár meg se születtél volna!!" Hát a kedves papa, mint apa mit ember megbukott! Most úgy érzem igazi törődő, szeretetet nem igazán kaphatott Carina. Bár nem igazán rokonszenves ez a lány, de azért remélem kétségbeesett, meggondolatlan lépése miatt nem kerül olyan helyzetbe ami tönkre teheti egész életére!
Hali :)
Igen, apuka is nagyban tehet arról, amiért Carina olyan lett, amilyen. Na igen, nem volt szép dolog, hogy másodszorra is felpofozta. És valóban, nem sok szeretet kapott Carina, ezért is akarja annyira, hogy valaki törődjön vele, és ezért hangoztatja, hogy őt mindenki szereti (miközben ez nincs így). De szeretne hinni benne, szinte görcsösen, viszont most rájött, hogy nincs minden úgy, mint ahogy elképzelte. Összedőlt a kis vár, amit építgetett... Köszönöm a kritikát :)
Szia!
Ah, nagyon jó kis rész lett, kivételesen (ha meg nem sértelek vele) még Carina is tűrhető volt. Nekem Wiliam az abszolút kedvenc.
Kíváncsi vagyok, Carina hova ment, legszívesebben most azonnal folytatnám. Egyébként a papát nagyon jól megírtad, tökéletesen utálható személyiség.
Esetleg ez a " De a legjobb lett volna, ha meg sem születsz!" valami kis családi titkot rejt? Remélem, mert imádom az ilyen kis titkokat!
Szia! :)
Igen, ebben a részben tényleg tűrhető(bb) volt Carina :) A papa pedig valóban nem egy szerethető karakter.
Hm, majd kiderül, mi lesz, már elkezdtem írni a folytatást! Remélem, az is ennyire fog tetszeni :)
Ebben a részben már-már megsajnáltam Carinát. De Williamet még mindig imádom :)
Jó volt, hogy ezt most egy kicsit hosszabbra eresztetted az eddigi szösszenetekhez képest. Várom a következőt!
Örülök, hogy imádod Willt :) Igen, ez most hosszabb lett, és remélhetőleg a következő rész is ilyen hosszú lesz. Már 6 oldal (füzetben) és csak az elején tartok ;-)
Szegény Carina :( Hogy képes egy apa meg ütni és ilyet mondani a gyerekének? :P
Amugy soha semmise hagynám ott Williamet :$ a félkarom odaadnám, ha engem ölelne át *---*
Imádom ahogy írsz, egyre jobb vagy <3
Ui:. az elöző (fekete-fehér) kép nagyon Willinás ;)
I love Willina *--* <3
Köszi a kritikát :) Igen, Carina édesapja eléggé kegyetlen... Szerintem a lányka is díjazta, hogy átölelte, pláne, hogy ő kezdeményezte.
Köszönöm a dicséretet, nagyon kedves vagy :)
Megjegyzés küldése