8. Egyszer fent, egyszer lent

2013. március 19., kedd




Carina egy darabig üldögélt a Hyde parkban, de megunta, és kivett egy szobát egy elegáns szállodában, természetesen álnéven. Nem kockáztathatta, hogy felismerjék, mert attól tartott, hogy kerestetik őt a csendőrök. Erről nem volt meggyőződve, hisz azt mondta neki édesapja, hogy jobb lett volna, ha meg sem születik. Gyanította, hogy még örül is neki édesapja, hogy elszökött, és esze ágában sincs utánamenni. De ha mégis, abban biztos volt, hogy Williamet küldené érte, hisz a férfi amolyan „testőrként” szolgált mellette komornyiki feladatain túl, bár nem kapott érte külön pénzt.
Carina egy hatalmas, puccos szobát vett ki a harmadik emeleten, ahonnan kitűnő kilátás nyílt az erkélyről. A falakat halványrózsaszín drapériával borították, és az ágy olyan pihe-puha volt, hogy legalább fél órán át lustálkodott benne. Fürdőszoba is tartozott a szobához, ahol mindjárt megfürdött. Ez eltartott jó ideig, mivel otthon komornái mosdatták. Eleve tíz percébe telt, amíg megszabadította magát a ruháitól - harisnyáját sikeresen elszakította a művelet közben. Ezen bosszankodott, mert csak négy harisnyát vitt magával. De gondolta, majd úgyis vesz másikat.
Nyakig elmerült az orgonaillatú habfürdőben, és legalább negyedórán át áztatta magát benne. Gyűlölte, ha piszkos, és ezért sokszor napi kétszer is megfürdött. Ezt édesapja nem nézte jó szemmel, mert túlzásnak tartotta. Carina viszont szeretett ápolt és jó illatú lenni. Még parfümöt is használt, nem csak az estélyeken, hanem hétköznapokon. Természetesen magával vitte a kedvencét, amit egyenesen Indiából hozattak neki. Lágy, kellemes, fűszeres illata volt, egyszerre édes és fanyar. Amikor kiszállt a kádból, befújta magát vele. Újabb tíz percébe tellett felöltöznie, és közben átkozta magát, miért nem vitte magával valamelyik komornáját. Végül azért sikerült neki a művelet, bár olyan furcsán állt rajta a rózsaszín, szalagokkal díszített szoknyája. Megnézte magát a tükörben, és rájött, hogy fordítva vette fel. Megpróbált masnit kötni a ruhájára, de csomó lett belőle, amit nem tudott kibogozni. A fűzőjét se bírta egyedül beszorítani, ezért inkább egy egyszerű, szintén rózsaszín, csipkés blúzt vett fel. Egyenes haját kontyba akarta fogni, de nem járt sikerrel. Tincsei összegubancolódtak, és miután sikerült egy csomót kitépnie a hajából, komolyan fontolgatta, hogy levágja. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy milyen nevetséges, hogy még felöltözni se tud egyedül. Bezzeg erre senki nem tanította, de ostoba francia dalokat énekelni és piruettezni igen. Kezdett meggyőződni arról, hogy egész életében csupa olyan dolgot tanult, amiknek semmi értelmük, gyakorlati hasznát pedig végképp nem veszi, legfeljebb a táncnak. De jelen helyzetben nem sokra megy tánctudásával.
Carina akkor döbbent rá arra, hogy ő igazából semmihez sem ért. Talán az énekléshez… Mindenki azt mondta, milyen elbűvölő a hangja, nem győzték őt dicsérni az emberek. Gyakran járt hangversenyekre édesapjával és mostohaanyjával, és irigyelte azokat, akik tudnak hangszeren játszani. Ő zongorán pötyögött egy keveset, de a tanára azt mondta neki, hogy nincs érzéke hozzá. Így ő távolról élvezte a zenét, bár néha eljátszott a gondolattal, milyen jó lenne kiállni a színpadra, és énekelni. Amikor közölte tervét édesapjával, leszidta, és azt mondta neki, hogy nem méltó egy grófkisasszonynak holmi bárénekesnő módjára illegetnie magát.
Amikor kezdett megéhezni, lement az ebédlőbe. A magas mennyezetű, boltíves terem tele volt emeletnyi méretű, osztott ablakokkal, amiken át betűzött a nap. A székeket bársonnyal borították, az asztalokra hófehér, csipkés abroszt terítettek. A mennyezetről egy kristálycsillár függött le, ezernyi gyertyával. Rajta kívül úgy húszan lehettek a helyiségben. Ő egy félreeső asztalnál foglalt helyet, a lépcsővel szemközt. Miután kiválasztotta az ételeket, odaintett egy pincért.
- Jó napot, kisasszony! Mit parancsol? - Carina elmosolyodott, és sorolni kezdte:
- Kérnék egy gyümölcssalátát, körte nélkül, mogyorós csokoládét, meggyes bonbont, rizsfelfújtat vaníliás pudinggal, és desszertnek krémtortát. Ó, és gyömbéres teát. - Carina elképzelte maga elé édesapja arcát, ahogy leadja a rendelést. Ilyet nem mert volna tenni a jelenlétében, de most azt csinál és eszik, amit akar. Egyszer megengedheti magának, legfeljebb felszed pár kilót.
A pincér felvont szemöldökkel nézett a lányra.
- Amiket rendelt, mindegyik desszert. El fogja rontani a hasát, kisasszony!
- Kérdeztem a véleményét? - nézett rá megvetőn. - Tegye a dolgát, és hozza gyorsan, mert megbánja!
- Igenis - bólintott a férfi, és elsietett.
Carina türelmetlenül dobolt az asztalon, amíg meghozták az édességeket. Azon nyomban nekik esett, szinte habzsolt, persze betartva az asztali etikettet. De egyszerűen nem bírt ellenállni a sok finomságnak. Kezdte roppantul megkedvelni a szabad életet, élvezte, hogy kedvére dőzsölhet, és senki sem szól rá.
- Italt hozhatok még esetleg? - jelent meg a pincér, miután Carina „megebédelt.”
- Igen - villant meg a lány szeme. - Kérek egy üveggel a legjobb borukból!
- Bor? Ön hány éves? Nem túl fiatal ehhez?
- Semmi köze a koromhoz!
- Elnézését kérem, nem akartam megbántani. Máris hozom.
A férfi pár perc múlva visszatért, egy üveggel és kristálypohárral a kezében, amit a lány elé tett, és beleöntötte a vörös színű folyadékot.
- Parancsoljon.
- Köszönöm.
Carina óvatosan belekortyolt, és elfintorodott. Otthon édesapja csak kóstolóba adott neki alkoholt, és nem volt emiatt hozzászokva az ízéhez.
- Ez savanyú! - kiáltott fel undorodva.
A pincér odasietett hozzá.
- Azonnal vigye vissza, és hozzon valami édeset!
- Igenis, kisasszony - mosolyodott el a férfi.
Kis idő elteltével ismét megjelent, és egy barna folyadékkal teli bögrét tett le elé. A lány kétkedve beleszagolt, és miután az illatát kellemesnek találta, belekóstolt.
- De hisz ez forrócsokoládé!
- Ez az önnek való.
- Nem vagyok gyerek! - csapta le a bögrét az asztalra, aminek kiloccsant a tartalma, rá, a hófehér abroszra.
- Nem akartam megsérteni kegyedet, de a forrócsokoládé a legédesebb az itt található összes ital közül. De ha ragaszkodik a szeszes italokhoz, tudok ajánlani pár édes fajtát, mint például a csokoládélikőr.
- Az jó lesz - vágta rá.
Miután meghozta a pincér, és beleszagolt az italba, felhajtotta egy kortyra. Kirázta a hideg az alkohol jellegzetes ízétől, de lényegesen kellemesebbnek találta, mint a bort. Töltött még egy kis pohárkával, de többet nem bírt inni, mert hányinger tört rá, ezért felment a szobába, és leheveredett az ágyra félórácskára. Miután jobban lett, elindult városnéző körútra - megnézte London nevezetességeit, és vásárolt magának vagy egy tucat holmit – turnűrös szoknyákat, blúzokat, harisnyát és ékszereket.
Kissé fáradtan, de tömött táskával, és éhesen tért vissza a szállodába, ahol megvacsorázott, és szinte beleájult az ágyba. Utolsó gondolata az volt, hogy miért nem szökött el előbb, hisz nincs csodálatosabb a szabad életnél.
Miután reggel tíz órakor felkelt, tizenegyig lustálkodott az ágyban. Csak feküdt az oldalán, és a terveit szövögette, miket fog csinálni aznap. El akart menni ruhákat nézni, fotósorozatot csináltatni magáról, illetve meglátogatni egy elegáns koktélszalont este, ahol remélte, hogy megakad rajta egy jóképű fiú szeme. Ez volt a terve, arra azonban nem számított, hogy egészen másképp fognak alakulni a dolgok…
A reggeli, szokásos tusoló után felöltözött - ezúttal alig telt hat percébe, amire roppantul büszke volt - és lement a recepcióhoz.
- Jó reggelt! Miben segíthetek? - kérdezte a férfi.
- Jó reggelt! Megfelel a szállás, úgy döntöttem, maradok.
- Természetesen, tizenöt font lesz. Ehhez még hozzájön a tegnapi szállás, valamint az itt elköltött ebéd illetve vacsora. Az annyi, mint… - keresgélt a papírok között. - Á! Negyvenöt font, két shilling.
Carina szeme elkerekedett a csodálkozástól.
- Hogy mi?!
- Szeretné előre kifizetni esetleg…?
- De hát… De hát nekem csak negyvenöt fontom maradt!
- Hogy lássa nagylelkűségemet, elengedem a két shillinget. Azonban fel kell, hogy szólítsam a távozásra.
- De… De én grófkisasszony vagyok! Nem bánthatnak így egy nemes hölggyel! Csak egy éjszakára hadd maradjak még!
- Sajnálom.
Carina teljesen tanácstalan volt, nem tudta, mihez kezdjen egyedül, pénz nélkül a fővárosban. Azt hitte, hogy elegendő pénzt vitt magával, erre meg kiderül, hogy alig elég szállásra és ételre.
- Tessék. Fogja - nyomta a recepciós kezébe a negyvenöt fontot, miután felment a szobájába, és összeszedte a holmijait.
Amikor kilépett az utcára, erőt vett rajta a kétségbeesés. Minden olyan idegennek tűnt számára, elveszettnek és végtelenül magányosnak érezte magát. Beletúrt a zsebébe, és legnagyobb megkönnyebbülésére talált benne fél pennyt.  „Vajon mire elég?” - tűnődött. „Talán egy kis péksüteményre vagy kenyérre…” Arra gondolt, hogyha majd, ha nagyon éhes lesz, vesz magának némi élelmet, és kér szállást este valahol. Csak befogadják, hisz grófkisasszony, és ugyan ki merne ellentmondani egy úrihölgynek?
Egy óra bolyongás után kezdett rettenetesen unatkozni, ezért leült egy parkba, és jobb híján kacsanézéssel múlatta idejét. Ezt igen hamar elunta, ezért előszedett egy könyvet a táskájából, és olvasni kezdte. Charlotte Bronte Jane Eyre című művét vitte magával, ami nagyon tetszett neki. Kissé különösnek találta, hogy egy úr beleszeret a lánya nevelőnőjébe, és azon tűnődött, hogy ez vajon a valóságban lehetséges-e. Akaratlanul eszébe jutott William, de gyorsan elhessegette a gondolatot.
Teljesen beleélte magát a könyvbe, és jó párszor azon kapta magát, hogy Mr. Rochesterről ábrándozik. A könyv vége felé járt már, amikor kezdett megéhezni. Összepakolt, és útnak indult, hogy vegyen magának valami ehetőt. Hamarosan talált egy pékséget, ahová benyitott.
- Jó napot! Mit parancsol? - szólította meg a lányt a pult mögött álló, mogorva képű férfi.
- Jó napot! - köszönt. - Mit tud adni fél pennyért?
- Vajas kiflit.
- Kiflit?! Én egész nap nem ettem semmit, ön szerint jól fogok lakni egy vajas kiflivel?!
- Sajnálom.
- De hát én egy grófkisasszony vagyok! Hogy hagyhatja, hogy egy úrihölgy éhezzen?! Ez felháborító!
- Grófkisasszony?  - vonta fel a férfi a szemöldökét. Hangjában gúny bujkált. - És mégis mit keres egy grófkisasszony fél pennyvel a zsebében Londonban? Ez egy kicsit hihetetlen, nem gondolja?
- Engem a legkevésbé sem érdekel a véleménye! Tessék, itt a fél penny, maga zsugori! De az ön lelkén fog száradni, ha éhen halok!
A férfi megcsóválta a fejét, és Carina elé lökte a kiflit.
- Nesze!
A lány megfogta, és kiviharzott az üzletből. Az ajtót jól rávágta, és kint mérgében belerúgott egy kőbe. Ő egy grófkisasszony! Vele nem bánhatnak így! És ha éhen veszik?! Mi lesz így vele? Még arra sincs pénze, hogy hazamenjen… Ráadásul sötétedik.
Miután megette a soványka kiflit, csak még éhesebb lett, de legalább nem fájt már úgy a hasa.
Villám cikázott át az égen, amit hangos mennydörgés követett. Pár percre rá elkezdett szemerkélni az eső, amire majdnem elsírta magát. Tanácstalanul, csüggedten bolyongott az utcákon, és a jó meleg, puha ágyára gondolt. A levegő lehűlt, ezért magára húzott még egy felsőt, de nem sokat segített. Nem bírta tovább, bekopogott egy kissé ütött-kopott fogadóba.
- Jó estét! - köszönt bizonytalanul. A fogadós, egy ijesztő külsejű, nagydarab férfi összehúzott szemmel méregette.
- Mit akar?
- Egy… egy szobát szeretnék kivenni, de sajnos nincs pénzem…
- Akkor mit keres itt?! Nincs pénz, nincs szállás. De tudja, mit? - vigyorodott el kéjesen. - Tetszik nekem. Ha eltölt velem egy éjszakát, nem kell kifizetnie.
- Hogy beszélhet így egy grófkisasszonnyal?! Felfordult a gyomrom magától!
- Ha nem, hát nem. Alhat az utcán is. De vigyázzon, mert még a végén el találja metszeni valaki a csinos kis nyakát!
- Inkább, mint magával eltölteni az éjszakát! - viharzott ki Carina a fogadóból.
Kezdte visszasírni a kényelmes kastélyt, sőt, Williamet is… Ha ő ott lenne mellette, most nem kéne London sikátoraiban mászkálnia sötétedéskor. Valahol a közelben férfiak kurjongattak, nevetgéltek, ezért sietősre fogta a lépteit.
A gyér fény és eső miatt alig látott valamit, így megbotlott, és elesett. A tenyerét és térdét felhorzsolta, és piszkos lett a ruhája, de jelenleg ez izgatta a legkevésbé. Az már annál inkább, hogy majd’ megfagy, és nincs hová mennie. Befordult egy utcasarkon, és meglátott egy piros lámpával kivilágított épületet. Nem volt rajta cégér, de gondolta, fogadó lehet, így hát bekopogott.
Egy negyvenes évei elején járó, festett arcú nő nyitott ajtót neki. Magas volt és erős testalkatú. Fekete haját kontyba fogta, sötétbarna szemét erősen kihúzta fekete szemceruzával.
- Jó estét - köszönt Carina megszeppenten.
- Jöjjön, jöjjön csak beljebb, mi mindig szívesen fogadjuk az olyan csinos lánykákat, mint kegyed!
Carinának jól esett a bók és a szívélyes fogadtatás. Amikor belépett a helyiségbe, kellemes, édes illat csapta meg az orrát. A mennyezeten vörös burával fedett lámpa lógott, és díszes lépcső vezetett fel a felsőbb emeletekre.
- Hány éves?
- Tizennyolc leszek.
- Hm - mérte végig a nő tetőtől-talpig. - Forduljon meg!
- Miért? - vonta össze a szemöldökét a lány, de azért tette a kérést.
- Hm… - hümmögött tovább. - Köszönöm, visszafordulhat. Meg kell, hogy mondjam, kicsit lapos. Nem ártana felszedni pár kilót - állapította meg, majd hirtelen belemarkolt Carina mellébe. - A melle viszont feszes és kemény, ez szerencsés párosítás. A pofija is nagyon csinos, ahogy elnézem, ezek a szeplők egyszerűen elragadóak! - fogta meg az állát. - És ezek a hatalmas, mélykék szemek a seprűs szempillákkal! Ön kivételes szépség!
Carina teljesen elvörösödött, még soha életében nem érezte ekkora zavarban magát. Tiltakozni akart, kikérni magának, hogy ne fogdossa, hisz ő egy úrihölgy, de annyira megdöbbent, hogy nem bírt kinyögni egy szót sem.
- Hogy hívják?
- Monica.
- Monica! Milyen gyönyörű név! Illik önhöz. Az egyik lányom is Monica. De majd megismerkedik vele. Erre, erre! - mutatta neki az utat a nő, és ő ösztönszerűen követte. - Ők itt a lányaim - nyitott be egy ajtón.
Carina kis híján sokkot kapott a látványtól.
A szobában tömény, fülledt füstölőszag terjengett, és mindent selyemmel illetve színes, átlátszó anyaggal borítottak. A vörös kanapékon hiányos öltözetű, sőt, félmeztelen hölgyek és urak illetlen dolgokat műveltek egymással. Az egyik férfi épp partnere melléről nyalogatott valamiféle vörös folyadékot, a másik egy kigombolt szőrmeruhát viselő hölgy szoknyája alatt nyúlkált. Lágy zene szólt egy gramofonból, ami némileg elnyomta a kéjes nyögdécseléseket. Carina csak állt ott tátott szájjal, vörös fejjel, szóhoz sem jutott megrökönyödésében. Erre igazán nem volt felkészülve. A falakat aktképek borították, és a polcon meztelen női alakokat formázó szobrok sorakoztak. A hölgyek közül a legtöbben érdeklődve, de jó páran irigykedve, sőt, rosszallóan méregették, főleg a piszkos ruháját. A férfiak szinte levetkőztették a tekintetükkel, sőt, egy korosodó, bajszos férfi odament hozzá.
- Friss hús, Madam? - kérdezte, azzal elvigyorodott, és belemarkolt Carina fenekébe, és nekidörgölőzött. A lány érezte, milyen kemény a férfiassága.
- Hogy merészel megérinteni ilyen illetlen módon?! - kevert le neki egy hatalmas pofont. Kezdett magához térni első sokkjából.
- Velem te nem szórakozol, szajha! - ragadta meg a vállát, és nekipréselte a testével a falnak.
- Nem tűröm ezt a viselkedést! - rángatta le róla a Madam a felajzott férfit. - Ő még új, be kell vezetni a szakma rejtelmeibe. Jöjjön, kis drágám, körbevezetem önt, és elmondom a szabályokat - karolta át a nő a lány vállát. - Még mindig itt van?! - rivallt rá a férfira, aki szitkozódva elment.
- Eszem ágában sincs örömlánynak állni! Én egy grófkisasszony vagyok, és még sohasem érintett férfi!
- Óó, már értem - mosolyodott el sejtelmesen a nő. - Mért nem ezzel kezdte? Gondoltam is mindjárt, hogy nem dolgozni akar. Ön túl kifinomult hozzá. Hölgyet szeretne, igaz? Mi teljesítjük a kívánságát! - kacsintott rá, azzal intett a kezével.
Négy, kihívó öltözetű nő jelent meg előttük - az egyik csupán térd fölé érő szoknyát és sárga, átlátszó kendőt viselt a vállára terítve.
- Itt vannak a lányaim, ők teljesítenek bizonyos… különleges kívánságokat. Válasszon, de akár vihet egyszerre többet is… Ahogy óhajtja!
- Mégis mit képzelnek?! Én a férfiakat szeretem! - csattant fel Carina, azzal feltépte az ajtót, és elrohant.
Kint az eső még jobban zuhogott, mint előtte, de nem törődött vele, neki csak az számított, hogy kikerült arról a rémes helyről. Lélekszakadva rohant, amíg el nem hagyta az ereje. Egy parkban volt, ahol ráhuppant egy padra, és a kezébe temette az arcát. Kitört belőle a sírás, úgy zokogott, akár egy kisgyerek. Valami végérvényesen megtört benne. Ez túl sok volt a számára, nem egészen így képzelte a „szabad életet”.
Összekuporodott a padon, és felhajtotta a gallérját. Az otthonára gondolt, édesapjára, de az utolsó gondolata William volt, mielőtt álomba sírta magát. Nyugtalanul aludt - már ha azt annak lehet nevezni - mindenre felriadt, és egyszer le is esett a padról.
Williamről álmodott, hogy ott ül mellette, és finoman simogatja az arcát. Résnyire nyitotta a szemét, és rájött arra, hogy ez a valóság - William rátalált, és épp őt ébresztgeti! Boldogság és hihetetlen megkönnyebbülés járta át a szívét. Hajnal felé járt az idő - legalábbis a nap még nem kelt fel, de a madarak csicseregtek. Túl fáradt és kimerült volt ahhoz, hogy felkeljen. Halványan elmosolyodott, és rátette a kezét a férfi kézfejére.
- William… - suttogta a nevét erőtlenül.
- Jó reggelt, Úrnőm.
- Hát rám találtál…
- Nem volt könnyű. Bizonyára fázik, hoztam pokrócot - szedett elő a férfi a bőröndjéből egy sötétszürke pokrócot, és a lányra terítette. Carina nyakig betakarózott vele.
- Hajtsa a fejét a térdemre.
Carina nem tiltakozott, szó nélkül tette a férfi kérését. Fájt a nyaka a kemény padtól, bár William térde se volt sokkal puhább.
- Simogasd a hajam… - suttogta Carina kábán az álmosságtól.
William gyengéd mosolyra húzta a száját, és tette úrnője utasítását. Carina elégedetten felsóhajtott, és lehunyta a szemét. Iszonyú jól esett neki, és határtalanul boldog volt, hogy William rátalált. Hisz ki tudja, mi lett volna vele nélküle… 


2 megjegyzés:

Katalin írta...

Szia!:)Ugye Carina nem álmodik megint, már mit Williamet illetően? Ha igen, remélem azért a lányból nem lesz szajha! Azért valahogy, én szeretném, ha Carina nem kullogna vissza most az apjához. Én nem azt mondom, hogy majd ne térjen, haza, de bizonyítsa előbb,hogy mennyit ér valójában.

Arlene C. Dall írta...

Hali :) Nem, ez nem álom, William tényleg rátalált :) Nem lett Carinából örömlány, mint kiderült a fejezetből, szerintem egy életre elment a kedve a "kurválkodástól". Nem fog mindjárt hazamenni ;-) Teszek ki még szerintem ma egy kis részletet az új fejezetből ;-) Köszönöm a véleményt!

Megjegyzés küldése

Blog contents © Igenis, Úrnőm! 2010. Blogger Theme by Nymphont.