7. Szökésben

2013. március 6., szerda



Egy kis kitérő az új, hosszabb lélegzetvételű fejezet előtt :) Vendégszerepel benne egy szereplőm, Alice egy másik regényemből (A karmazsin égbolt alatt)

Carina hajnalban szökött el, amikor még mindenki aludt. Utazótáskájába becsomagolt mindent, amire úgy gondolta, szüksége lehet, bár a varrókészlet, amit minap az egyik cselédtől csent el ruhája átalakítására, nem fért bele, sem a nyolc pár kedvenc cipője. Amikor édesapja azt mondta neki, hogy „egy napot se bírnál ki a kastélyon kívül!” - kihívásnak vette. Be akarta bizonyítani neki, de legfőképp magának, hogy meg tud állni a saját lábán. De a fő ok, amiért elszökött, az az volt, hogy rádöbbent arra: senki sem szereti, és az egyetlen ember, aki szóba áll vele, a komornyikja. Szomorúság nyilallt szívébe, amikor megjelent előtte William arca. A maga módján ragaszkodott hozzá, elvégre mindig mellette állt a nehéz helyzetekben, noha csak kötelességből. Carina kíváncsi volt arra, vajon akkor is törődne vele, ha nem fizetnék érte…? Ebben erősen kételkedett. Hisz William rá, mint a felettesére, munkaadójára tekint, nem, mint egyenrangú partnerre. És ez így is van rendjén, ez a dolgok menete. Épp ezért nem értette, miért zakatol úgy a szíve, ahányszor eszébe jut a férfi, és miért fojtogatja a sírás a gondolatra, hogy valószínűleg sohasem látja viszont. Csak elindult bele, a vakvilágba, nem volt terve, mihez fog kezdeni.
Magával vitte az összes megtakarított pénzét, bár nem igazán tudta, mi mennyibe kerül. Ő otthon mindent készen kapott a kezébe, nem járt el vásárolgatni. Azért remélte, hogy szállásra fogja futni.
Hozzászokott az úri élethez, és még sohasem járt Londonnál távolabb. Mivel ősz volt, így magára húzta a hosszú, bélelt szövetkabátját és a bordó, félrecsapott sapkáját. Így indult útnak, hátán a táskával, amit alig bírt el. Le kellett állnia pihennie.
Egy földesúton ment keresztül, amit bokrok és mezők szegélyeztek.  Még egy nyulat is látott, amitől megijedt, mert pont előtte szökellt át. Olyan elhagyatottnak és magányosnak érezte magát, mint még soha életében. Elbizonytalanodott a jövőjével kapcsolatban, minden olyan kilátástalannak tűnt a számára. Már-már ott tartott, hogy visszafordul, amikor egy szekér állt meg előtte. Egy nála valamivel fiatalabb fiú ült a bakon.
- Jó reggelt, kisasszony! Hová-hová ilyen korán? - szólította meg.
- Jó reggelt. Én csak... - töprengett el Carina. Igazából fogalma sem volt, hová megy „ő csak.”
- Szálljon fel hátra, elviszem! Én Oulbury-ba igyekszem.
Carina nem tudta, hol lehet az az Oulbury, de neki csak az számított, hogy minél távolabb kerüljön az otthonától. De ahogy ránézett a szekérre, azon nyomban elment a kedve. Ülőhely gyanánt léc szolgált, és sehol egy párna. Méltatlannak érezte, hogy ő, egy grófkisasszony, aki mindenből a legjobbat kapja, egy ilyen rozoga, koszos tákolmányon utazzon. De a táska nehéz volt, ő pedig mindenáron el akart szökni. Magában tartotta a véleményét, mivel édesapja mindig mondta, hogy ne álljon szóba idegenekkel, és ne fecserésszen nála „alacsonyabb” rendűekkel. Azt viszont nem bírta megállni, hogy el ne fintorodjon. Helyet foglalt a kemény lécen, majd érezte, hogy a szekér megindul alatta. 
- A nevem Joe. És kegyed? - Carina majdnem bemutatkozott, de még időben észbekapott. Mivel nem jutott eszébe hirtelen semmilyen álnév, ezért a második nevét mondta:
- Monica.
- Monica! Ó, az bájos. Bár ismertem egy Monicát, ő nem volt az. Rajtakapott, miközben cseresznyét eszegettem a fárul’, és megkergetett sodrófával!
- Meg is érdemelted! Én még a kutyákat is rád eresztettem volna, ha tőlünk lopsz!
- Jajj, a kutyák, kisasszony, jajj a kutyák! Ne is említse! Minap úgy megharapott egy, pedig csak meg akartam simogatni! Aztán még meg is kergetett!
- Biztos megérezte, hogy rosszban sántikálsz.
- Ó, én nem sántikálok, jó a lábam! De eccer’ eltörtem, mer’ az egyik malac az ólban…
- Mennyit kérsz, hogy elhallgass végre?! - csattant fel Carina.
- Bocsásson meg naccságos’ asszony, egy szót se többet! Idesanyám is azt mondta, hogy túl sokat fecsegek összevissza! Idesanyám derék asszony, tudja, olyan jó tenyeres-talpas, és…
- Elhallgatnál végre?! - vesztette el a türelmét a lány. - Széthasad a fejem tőled!
- Bocsánat, bocsánat, most már tényleg abbahagyom!
- Na végre! - sóhajtott fel megkönnyebbülten.
Az út, amin mentek, igen göröngyös volt, és amikor belefutottak egy kátyúba, nagyot zökkentek. Carina erősen kapaszkodott a szekérbe, hogy ki ne essen. Félóra után kezdte meglehetősen rosszul érezni magát.
- Messze vagyunk még?
- Félóra és odaérünk!
- Félóra?! - hüledezett a lány. - Én nem bírok ki még ennyi időt! Tegyél ki, most rögön!
- De kisasszony, egy mező kellős közepén vagyunk! Engedje meg, hogy legalább elvigyem a legközelebbi kisvárosba! Csak tíz perc!
- Csak?!
- Jó lesz itt a mezőn?
- Nem… Inkább mégsem.
Amikor Joe tíz perc múlva kitette a kisváros határánál, Carinának le kellett ülnie. Émelygett a rázós úttól, szüksége volt egy kis időre, amíg rendbe jön. Felkelt a padról, és elindult körbejárni a várost. Megdöbbent, hogy az emberek milyen szegényes, divatjamúlt ruhákban járnak, és nem értette, rá miért néznek olyan furcsán. Ő az ő öltözetüket találta különösnek. Lerítt róluk, hogy nem nemesek. Egy korabeli fiú utána fordult, és így szólt:
- Milyen gyönyörű teremtés!
Carina kihúzta magát a bóktól, és elmosolyodott. Bezzeg itt „gyönyörűnek” tartják. Miért is nem szökött el előbb…? Kezdte egy kicsit visszanyerni az önbizalmát, amit Daniel és az édesapja előző nap a földbe tiport. Egészen tegnapig azt hitte, mindenki imádja őt, de rá kellett döbbennie, hogy ez koránt sincs így. Őt igazából senki sem szereti, és William is csak azért udvarias vele, mert ez a dolga. Édesapja gyűlöli őt, barátai nincsenek, kérője egy-két vén, pénzes férfin kívül nem akad… Görcsbe feszült a gyomra, ahogy ez eszébe jutott.
Magára maradt, távol az otthonától, egy ismeretlen kisvárosban, ahol mindenki úgy néz rá, mintha idegen lenne…
Az emberek összesúgtak mögötte, és a legtöbben kíváncsian, de páran kifejezetten ellenségesen bámultak rá. Ez nagyon nem tetszett neki, és megrémült. Sietősre fogta a lépteit, és befordult egy kis utcácskába, amin végigrohant.
Egy folyónál ért ki, aminek a partján ki volt építve kavicsokból egy kis utacska, bokrokkal és padokkal. Azon nyomban lehuppant az egyikre, és a kezébe temette az arcát. Érezte, hogy elerednek a könnyei.
Valaki hirtelen megérintette a vállát, amire megremegett. Egy pillanatra, de csak egy egészen rövid pillanatra átfutott a fején, hogy William az, és reménység öntötte el. Ám csalódnia kellett, amikor felpillantott. Egy vele egykorú, göndör, vörös hajú lány volt az. Szeplők tarkították az arcát, akárcsak neki, de jóval több és élénkebb. Nagy, kék szeme vidáman csillogott. Ruhája egy sárga kabátból és zöld nadrágból állt. Carina felvonta a szemöldökét. Egy lány nadrágban?
- Miért sírsz? - szólította meg.
- Én csak… - törölgette a szemét. - Nem akarok beszélni róla.
- Oh… Rendben. Ugye nem gond, hogy ideültem melléd? A nevem Alice.
- Az enyém Ca… Monica.
- Tessék - nyújtott át neki Alice egy kockás zsebkendőt. Carina átvette tőle, és megtörölte az arcát.
- Mi szél hozott erre? Nem tűnsz idevalósinak… Téged is mindenki megbámult?
- Igen. Ezek szerint te sem itt élsz?
- Itt is, ott is - vonta meg a lány a vállát. - Utazgatok.
- Merrefelé?
- Ó, számtalan helyen jártam már, nem is emlékszem pontosan… Minden egybefolyik. Tudod, elszöktem otthonról.
- Én is - vallotta be Carina, és érdeklődve nézett Alice-re. Életében először érzett közösséget valakivel, holott a lányt csak akkor ismerte meg.
- Tényleg? - kérdezte Alice. Őszinte döbbenet ült az arcán. - De hát hogyhogy? Ez a ruha gyönyörű! Biztos, hogy jó sorod lehetett, mi okod volt elszökni?
- Ez csak a látszat… Édesapám gyűlöl, Daniel úrfi, aki nálunk ebédelt a szüleivel, pedig hozzámvágta, hogy gyengéd érzelmeket táplálok William iránt!
- Ki az a William?
- A komornyikom! Én egy grófkisasszony vagyok, ki hallott már olyat, hogy egy nemes hölgy beleszeret a szolgájába?!
- Nos… - mosolyodott el Alice pajkosan. - Ha jóképű…
Carina elpirult.
- Ne-nem is.
- Hogy néz ki?
- Fekete, hátrafésült haja van, sötét szeme, és elég magas. És… és az illata… - tűnődött, de gyorsan észbekapott, és az ajkába harapott.
- Az elmondásod alapján fess férfi lehet. Szerintem engem sem hagyna hidegen… - kuncogott Alice.
- Engem viszont hidegen hagy!
- Láttam ám!
- Mit?
- Hogy elpirultál! Le sem tagadhatod! Fülig szerelmes vagy a komornyikodba!
- Nem, nem, ez nem igaz! - csattant fel Carina, és ökölbefeszült a keze. - Ő csak egy szolga!
- Méghozzá egy igen jóképű szolga! Különben is, számít ez?
- Igenis számít! Mégis ki adná hozzá a lányát a komornyikjához?! Édesapám biztos nem, sőt, ki is tagadna azon nyomban!
- Ó, csak ez az akadálya? Szökjetek meg, és menjetek el egy olyan helyre, ahol nem számítanak a rangok!
- Nem akarok vele elszökni! Nem vagyok belé szerelmes! - kiabált, majd szaggatottan felsóhajtott. Alice megsimogatta a hátát. Carina meghökkent a lány gesztusától, azt hitte, ő is elkezd gúnyolódni vele.
- Megértelek. Nem lehetsz most könnyű helyzetben. Tudom, mert én is pont ugyanúgy össze voltam zavarodva, mint te, amikor elszöktem.
- Te miért szöktél el?
- Egy kis viskóban éltem a családommal, és nem ment túl jól nekünk. Sokszor még élelemre sem tellett. Egész életemben azt sulykolták belém, hogy én itt születtem, és itt is fogok meghalni. Egy fiú szavai tartották bennem a lelket, aki azt mondta nekem, hogyha az ember nagyon szeretne valamit, az teljesülni fog, csak erősen kell vágyni rá.
- Mi lett a fiúval?
- Soha többé nem láttam viszont… - nézett a távolba Alice szomorúan.
Carinát megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Sajnálta a lányt, és ráébredt arra, hogy mások sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint ő. Neki, Alice-szel ellentétben sohasem kellett nélkülöznie. Egy hatalmas kastélyban él London közelségében, és tucatnyi szolga áll rendelkezésére, akik csak az ő kívánságait lesik. Gyanította, hogy Alice-éknek még bejárónőre sem telik. Mégis, olyan kiegyensúlyozottnak és boldognak tűnt, mintha egész életében kiszolgálták volna.
- Hogyhogy?
- Rég történt… Biztos elköltözött. Pedig megígérte, hogy jelentkezik… Tudod, ő volt az egyetlen barátom.
- Nekem egy sincs… - szólalt meg halkan Carina.
- Nincs egyetlen barátod sem? De miért?
- Édesapám csak fogadásokra, bálokra, és egyéb, unalmas összejövetelekre vitt mindig, ahol nem nyílt alkalmam barátkozni, legfeljebb felszínes kapcsolatokat építeni.
- Sajnálom… És én még azt hittem, olyan jó nemesnek lenni… Mármint… Kérlek, ne értsd félre. Biztos jó, csak…
- Tudod… - szakította félbe Carina Alice-t, és keserűen felsóhajtott. - Kezdem én is így érezni.

Carina, amikor különvált a lánytól, még egy darabig sétálgatott a folyóparton.  Alig találkozott emberekkel, amit egyáltalán nem bánt, mert zavarta, hogy megbámulják, mintha cirkuszi látványosság lenne. A nap jólesőn melegítette a fejét és a hátát, és a szellő bele-belekapott hosszú tincseibe. Kezei viszont, akár a jég, olyan hidegek voltak. Williamen gondolkozott. Talán mégis belészeretett és ez mindenkinek nyilvánvaló, csak neki nem...? Eszébe jutottak Daniel szavai, aki azt mondta, hogy „vágyakozva” nézi, miközben róla beszél. Aztán eszébe jutott a csók, amit a férfi ajkára lehelt előző héten a fogadóban. Akkor valami „kattant” benne, de pillanatnyi elmezavarnak tudta be. És ha ez a szerelem? Egy pillanatnyi elmezavar…? De már mindegy, hisz nem fogja többé viszontlátni Williamet. A szíve mélyén azonban remélte, hogy utánamegy komornyikja.
Elhatározta, hogyha William megtalálja őt, megbizonyosodik arról, mit érez iránta. Még soha, senki nem tett rá ilyen hatást.
Carina a hosszú séta után leült az egyik padra a folyóparton, és kavicsokat dobált a vízbe. Szinte hallotta a fejében édesapja érdes hangját, ahogy ráförmed: „Azonnal fejezd be! Ez a viselkedés nem méltó egy grófkisasszonyhoz!” De őt jelen pillanatban nem érdekelte, mit illik, s mit sem, nem volt ott az édesapja, hogy felügyelje. Hatalmasat csalódott benne akkor, amikor hozzávágta azokat a szavakat. Ő a maga módján szerette édesapját, annak ellenére, hogy nem túl sűrűn beszélgettek egymással. Épp ezért szomorította el olyannyira, hogy őt csak egy púpnak tartja a hátán. Édesanyja akkor halt meg, amikor Carina hatéves volt. Nagyon szerette őt, mindig odabújt hozzá, és hallgatta a meséit. „Kis hercegnőmnek” szólította, és addig simogatta a haját, amíg álomba nem szenderült. Édesanyja halála után évekig csak úgy tudott elaludni, ha a cselédje, Marie ott ül mellette az ágyon, és simogatja. De már „kinőtt” abból a korból, ahogy édesapja fogalmazott. Megjelent lelki szemei előtt, ahogy William ott fekszik mellette, és a haját cirógatja… Ő belefúrja a fejét a nyakába, és beszívja a belőle áradó, kellemes, fűszeres illatot. „Vajon milyen érzés lehet megcsókolni…?”
Ahogy elképzelte a jelenetet, hirtelen elszégyellte magát. „Ő egy közönséges komornyik, a szolgám! Nem gondolhatok róla ilyeneket! Ez nem helyes!” 
Próbálta száműzni a fejéből ezeket a ledér fantáziákat, de újra és újra bekúsztak tudatába.
Egy óra magasságában járt az idő, és ő kezdett megéhezni. Keresett egy vendéglőt, ahol megebédelt, aztán a vasútállomáson felszállt egy Londonba tartó vonatra. Elege volt Oulbury-ből, és hogy mindenki furcsán néz rá. A vendéglőben szándékosan a legsötétebb, legnéptelenebb sarkot választotta, de még úgy is megbámulták. Amikor leszállt Londonban a vonatról, megszédítette a sok ember látványa. Ügyet sem vetettek rá, egy volt a sok közül, egy arc az arctalan tömegből. Bizonytalanul elindult, és minden egyes lépéssel egyre bizonytalanabb lett.
Sietős léptekkel haladt az úton, és görcsösen szorongatta a táskáját. Egy rablásnak volt a szemtanúja az imént, egy idős hölgytől elvették a kézi retiküljét. Ő nem akart így járni, és rettegett attól, hogy kirabolják. Hallott pár rémtörténetet. Eszébe jutott Hasfelmetsző Jack, aki prostituáltakat gyilkolt nem is olyan rég, egészen pontosan nyolc éve. Beleborzongott a gondolatba, hogy a tettes köztük jár, mivel nem sikerült kézre kerítenie a Scotland Yardnak. De ő nem volt örömlány, őt nem fenyegette a veszély, hogy elkapják egy sötét sikátorban, és kimetszik a méhét… Legalábbis remélte.
Nyelt egy nagyot, és átkozta magát, amiért elszökött. Talán mégsem volt olyan jó ötlet…


8 megjegyzés:

Hay Anna írta...

na oké XDD
bírom Alice-t :DD <3
és igen Carina hülye vagy mert otthagytad William-et ;)
amugy jó lett :$

Arlene C. Dall írta...

Örülök, hogy kedveled :) Carina kissé kétségbe van esve, ezért szánta rá magát erre a lépésre. Na majd meglátjuk, hogyan fog boldogulni 3:) Köszi, hogy írtál! :)

Katalin írta...

Szia!:) Ugye Wiliamnak lesz még szerepe Carina életében? Egyébként szerintem semmi baj azzal, ha valaki gazdag, és nemesi származású. A baj ott van, ha enélkül semmit nem ér!

Arlene C. Dall írta...

Hali :) Persze, hogy lesz, hisz ez a kettejük története :) Egyébként igazad van, majd kiderül, mi lesz Carinával egyedül. Meg tud-e állni a saját lábán, vagy sem :)

Katalin írta...

Carina apja ráfog jönni majd, milyen szörnyű szavakat vágott a lánya fejéhez?

Arlene C. Dall írta...

Egyszer majd, talán :)

P.M.Gréta írta...

Szia! Nagyon jó lett a fejezet :) Alice nekem is szimpatikus. Remélem William nem hagyja annyiban Carina szökését. Várom a következő fejezetet :)

Arlene C. Dall írta...

Szia! Örülök, hogy tetszett, és annak külön, hogy neked is szimpi Alice :) A következő fejezetet pedig írom ;-)

Megjegyzés küldése

Blog contents © Igenis, Úrnőm! 2010. Blogger Theme by Nymphont.