12. Egy barátság kezdete

Nerida nem az én karakterem, hanem Maievé :) (A démonvadász öröksége) Az engedélyével kölcsönvettem tőle :)

Carina másnap úgy döntött, elmegy egy kicsit sétálni, amíg William főz és rendet tesz. Nem bírta a négy fal között, nagyon unta magát a kis kunyhóban. William ugyan a lelkére kötötte, hogy ne kószáljon messzire, de hajtotta valami előre. A nap hétágra sütött, a szellő lágyan fújdogált, és az ösvényt, amin haladt, fenyőfák és bokrok szegélyezték. Szabadnak érezte magát, talán életében először. Jó ideje bandukolt már, amikor is egy tisztásra ért. Valahonnan ismerős volt neki, és rájött, hogy itt nézte Williammel a csillagokat. Elmerült az emlékben, és szája sarkában mosoly jelent meg, amikor felidézte azt a csókot, amit William a hintóban adott neki azért, hogy elhallgattassa. Aztán eszébe jutott a másik csók... Amit a férfi puha ajkára lehelt a fogadóban. Nem volt benne egészen biztos, hogy William nem vette észre.

Körbetekintett szép, mélykék szemével a zöld réten, és egy körülbelül vele egykorú lány pillantott meg, aki dúdolgatva szedte a virágokat egy kosárkába. Gyönyörű, halványlila ruhát viselt, hosszú, szőke haját bonyolult kontyba fogta a tarkóján. Nemesnek tűnt a kinézete alapján. Carina tétován odalépett hozzá, és megszólította:

- Szép napot!

A lány összerezzent, és felnézett rá tengerkék szemével. A dúdolást abbahagyta, és megállt a keze a mozdulatban. Gyanakodva végigmérte, majd így szólt:

- Szép napot! – felelte kimérten.

Carina nem tudta, most hogyan tovább. Nem sűrűn kezdeményezett beszélgetést, barátnői pedig sohasem voltak, csak unalmas társalkodónői, és emiatt nem tudta, hogyan viselkedjen.

- A nevem Carina Gray – mutatkozott be végül.

- Az enyém Nerida. Szabad tudnom, mit keres egy magadfajta úrihölgy egyedül egy mező közepén?

Carina meghökkent, hogy a lány számonkéri, ezért rögtön támadott:

- Az az én dolgom! De ha már itt tartunk, te mit keresel itt?

- Az az én dolgom – húzta fel Nerida gőgösen azt a pisze orrát. A lány már kezdte megbánni, hogy odament hozzá. Mégis, valami miatt meg akarta ismerni, szomjazott a társaságra. Leült hát mellé, és kibökte:

- Megszöktem.

A lány csodálkozva rámeredt.

- Hogyhogy?

- Papa… papa azt mondta, bár meg se születtem volna… - Carina telt ajka megremegett, ahogy ezt kimondta.

- Az én papám se szeret… - sóhajtott fel a lány szomorúan.

- Miből gondolod ezt?

- Mert miatta nem lehetek együtt a szerelmemmel… Pedig Gabriel úrfi nemesi származású, de a papa mást szemelt ki nekem.

- Hisz ez borzalmas! – kapta a lány a szája elé a kezét. Neki ez volt az egyik legszörnyűbb félelme – hogy olyanhoz adják hozzá, akit nem szeret.

- Ráadásul az a férfi, akit kiszemelt nekem, legalább negyven éves, és már volt két felesége!

- Ebbe még belegondolni is szörnyű!

- Viszont ma titokban meglátogat engem Gabriel úrfi. Azt mondta, elszökik hozzám, és bemászik az ablakomon – kuncogott pirulva.

- Óó, ez olyan romantikus!

- Aaz…! – Nerida arcán álmodozó kifejezés jelent meg. – És neked van szerelmed?

Carina elpirult a kérdéstől, mert William arca jelent meg előtte.

- Ni... Nincs – fordította el a fejét.

- Ne tagadd! Láttam! Elvörösödtél! Naa, ki az?

- Egy... egy herceg  - hazudott.

- Milyen szerencsés vagy! És egybe is keltetek már?

- Még… még nem.

- Mesélj róla! Milyen? Hogy néz ki? Ugye szőke hajú és kék szemű, mint a mesékben?

- Nem egészen…

Nerida kissé csalódottnak tűnt, ezért hozzáfűzte:

- De nagyon is jóképű!

- Megcsókolt már?

- Nem. – Carina érezte, hogy a feje még vörösebb lesz.

- Engem… engem igen. Egyszer. Egy bálon. Úgy izgulok! Mi lesz, ha újra megteszi?

- Én hagynám neki – kuncogott.

- Te hagynád, ha meg akarna csókolni a herceged?

- Ig… - harapott bele az ajkába. – Nem.

- De miért nem?

- Mert… mert ő igazából nem a hercegem, hanem a… hanem a…

- Ki?

- Mindegy. Nem számít.

- Mondd el!

- Lehet, ez bután fog hangzani, de… azt hiszem, beleszerettem a komornyikomba. – Ahogy ezt kimondta, a szája elé kapta a kezét, és elfordult, hogy Nerida ne lássa előtörő könnyeit. Azzal, hogy ezt kijelentette, beismerte végérvényesen magának a tényt, hogy bizony gyengéd érzelmeket táplál komornyikja iránt. Ettől nagyon szerencsétlennek érezte magát, mivel tudta, hogy sohasem lehet Williamé. A nemesek és szolgák közötti viszony ugyan nem tiltott, de ha bárki megtudja, közröhej tárgyává válnak. Bele sem mert gondolni abba, mi lenne, ha édesapja fülébe jutna a hír… Valószínűleg kitagadná.

- Te… te szerelmes vagy a… – tátogott a lány döbbenten. – Ó, te szegény... – karolta át Carina vállát.

- Nem tehetek róla... Ő… ő olyan kedves és jóképű, és… - sírta.

- Jól van, drága, nyugodj meg. Majd kiszeretsz belőle.

- Azt mondod? – nézett rá a lány a hatalmas, kisírt szemeivel.

- Persze! Majd találsz egy gazdag, jóképű fiatalembert, mint Gabriel úrfi, és egybekeltek! Egy csapásra el fogod felejteni a komornyikodat!

- Te el tudnád felejteni Gabriel úrfit?

- Soha! Ő a szívem szerelme, álmaim férfija!

- És ha komornyik lenne?

Nerida beleharapott az ajkába, és összeráncolta a szemöldökét. Látszott rajta, hogy viaskodik önmagával.

- Oh… már értem, miről beszélsz. Ez esetben, hm... miért nem szöktök el?

- Elszöktünk… Pontosabban én, és ő utánamjött.

- Persze, hogy utánadment, hisz szeret!

Carina elvörösödött Nerida kijelentésétől.

- Azt mondod… Azt mondod, szeret?

- Hát persze! Nem tudott nélküled élni! Ó, ez annyira édes! – csapta össze a tenyerét.

- Csak a papa utasítására tette… Nem szeret... Sohasem mondta.

- Gabriel úrfi se nekem. De tudom, hogy szeret.

- Honnan?

- Abból, ahogy néz rám, amiket mond, és abból, hogy törődik velem.

- William is törődik velem… De csak azért, mert a komornyikom.

- Egy komornyiknak az a kötelessége, hogy szolgálja a feletteseit, nem, hogy törődjön velük.

Carina elgondolkozott.

- Ez igaz… Tegnap este féltem, és bemásztam mellé az ágyba… Ő szorosan átölelt, és simogatta a hajamat - vallotta be a lány álmodozva.

- Te bemásztál a komornyikod mellé... az ágyba?!

- Hát… igen – nevetgélt Carina idegesen. – Mert megijedtem.

- És William átölelt és simogatott?  - pislogott Nerida.

Carina alig láthatóan bólintott, és legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.

- Óó! És ezek után kételkedsz abban, hogy szeret?

- Szeret? William szeret? – sóhajtott fel vágyakozva. Megkönnyebbült, hogy Nerida nem ítéli el őt azért, hogy egy ágyban aludt a szolgájával.

- Hát persze! De mivel a komornyikod, ő nem fogja bevallani valószínűleg.

- És azt vajon tudja, hogy én mit érzek iránta?

- Én már akkor tudtam, hogy szerelmes vagy, amikor még meg sem szólaltál – nevetett.

- Ilyen feltűnő? – rémült meg Carina.

- A szemed csillogása mindent elárul.

- Jaj! Most mitévő legyek?

- Nyugodj meg, kedvesem, ne ess pánikba! Először is, te mit szeretnél?

- Azt szeretném, hogy William ne legyen komornyik. Ez… ez teljesen reménytelen! – borult a lány nyakába zokogva.

- Jaj, kedvesem, ne sírj – ölelte át Nerida.

- Egy… egy komornyik… egy közönséges komornyik… - szipogta.

- Ss – csitította a lány és megsimogatta a haját.

Carina pár perc múlva abbahagyta a zokogást, és megtörölgette az arcát csipkés zsebkendőjével.

- Szereted őt, igaz?

- Ne… nem tudom.

- Csillagom, előttem nem kell tagadnod! Nem mondom vissza senkinek.

- Ígéred?

- Ígérem – szorította meg a kezét egy pillanatra, és egyenesen a szemébe nézett.

- Szeretem – suttogta.

- Tudod, mit? – mosolyodott el Nerida huncutul.

- Mit?

- Csókold meg!

Carina fülig elvörösödött, és kikerekedett a szeme.

- Hogy én? Egy grófkisasszony? Egy komornyikot?! Ez… ez erkölcstelen!

- Szeret téged… Te is őt. Kettesben vagytok, senki nem fogja megtudni – kacsintott rá.

- Nem! Ezt én nem teszem meg, nem, soha!

- Mi tart vissza?

- Ő férfi, és egy nő nem csókolhat meg egy férfit, ráadásul az alkalmazottját! Ez nem helyes!

- Valószínűleg ő is így gondolja, és épp ezért valahogy tedd számára világossá, hogy kezdeményezhet.

- De hogyan?

- Nem kell feltétlenül megcsókolnod, se mondani neki. Elég, ha úgy viselkedsz.

- Mit tegyek?

- Ezt neked kell tudni… Például érdeklődhetnél iránta. Miket szeret, hogy telt a napja. Sminkelhetnéd magad! Bár te smink nélkül is gyönyörű vagy.

- Legutóbb, amikor kisminkeltem magam, papa felpofozott – biggyesztette le az ajkát.

- Jaj, drágám – ölelte át ismét. – Már értem, miért szöktél el.

- Ha a papa megtudja…

- Nem fogja! Majd titokban tartjátok. De azért zárjátok be az ajtót, mikor kettesben vagytok – engedte el a lányt, azzal felállt. – Nekem most mennem kell, de bízom benne, hogy még találkozunk! További szép napot! És sok sikert a komornyikodhoz! – köszönt el, és távozott.

Carina felkelt a földről, és elindult vissza a kunyhóhoz.

Egész úton Nerida javaslatán jártak a gondolatai. Megcsókolja Williamet, vagy sem? Tudta belül, hogy ez nem helyes, de túlságosan is csábította a lehetőség. Még sohasem csókolózott igazán, de tudni akarta, milyen lehet.  William hiába a komornyikja, mindenekelőtt férfi, ráadásul ugyancsak jóképű és művelt… Akár egy nemes. Carinának megfordult többször a fejében, hogy tényleg az, és titokban reménykedett abban, hogy igaza legyen. Hisz akkor a férfi elveheti őt, és nem fognak ujjal mutogatni rájuk az emberek.

Ahogy haladt, hirtelen macskanyávogás hangja ütötte meg a fülét. Körbenézett, és bent, a fák között egy hófehér kismacskát vett észre, aki keservesen sírt. Óvatosan megközelítette, majd leguggolt hozzá, és a karjába vette a kis jószágot.

- Ó, de aranyos! – kiáltott fel elragadtatottan, és megsimogatta hosszú, selymes bundáját. – Hazaviszlek, rendben? Celestina lesz a neved! – állt fel a kismacskával, és gyengéden magához szorította, hogy ne essen le. Pont ilyen cicáról álmodott, és magánkívül volt a boldogságtól. Celestina nem igazán élvezte, hogy Carina cipeli őt, és el akart szökni, de a lány addig simogatta, amíg megnyugodott.

Williamet a kunyhó előtt találta egy kis padon üldögélve: épp olvasott valamit. Amikor meglátta őket, letette a könyvet, és eléjük sietett.

- Úrnőm…! Minden rendben? Ugyan nem tartozik rám, de hol volt ilyen sokáig?

- Én csak találkoztam egy lánnyal, és beszélgettünk… Ő itt pedig Celestina. Hát nem elbűvölő?

- De, valóban az. Hol szerezte?

- Találtam az erdőben. Olyan puha és selymes a bundája! Megsimogatod? – lépett közelebb a férfihoz, aki párszor végighúzta a kezét az állat gyönyörű bundáján. Egy pillanatra William ujjai súrolták Carina kézfejét, és a lány beleborzongott a gyengéd érintésbe. Hogy leplezze zavarát, megszólalt:

- Szó… szóval hogy telt a napod?

William arcán meglepettség suhant át.

- Köszönöm kérdését, Úrnőm, kellemesen. Nagyon kedves és figyelmes dolog öntől, hogy így érdeklődik. Remélem, az ön napja is hasonlóan jól telt.

- Igen – válaszolt kurtán, mert nem igazán tudott többet mondani, mivel a férfi őt nézte egyszerre tűnődve, egyszerre lágyan.

Celestina ekkor összegömbölyödött Carina karjában, és dorombolni kezdett. A lány elnevette magát.

- Ó, milyen tündéri! – lelkendezett.

- Akárcsak ön – mosolygott rá William, amire a lány zavarba jött, és lesütötte a szemét. Utálta, hogy folyton elpirul, ha a férfi megdicséri, de nem tudott ellene mit tenni. Meglepte, de nagyon jólesett neki a férfi bókja.

- Elnézést, megint megfeledkeztem magamról... Mostanában gyakran megfeledkezem magamról a jelenlétében. Tudja, Carin… Úrnőm, ön nagy változásokon ment keresztül azóta, amióta megismertem, és még meg kell szoknom ezt az újonnan kialakult helyzetet.

- Ezt meg hogy érted?

- Hogy is mondjam… Egy álarc volt kegyeden, ami eltakarta a valódi énjét. De most végre levette a maszkot, és felfedte az igazi arcát.

- Milyen az igazi arcom? – kérdezte Carina halkan, és mélyen belenézett a férfi szemébe. William ekkor gyengéden a két kezébe vette az arcát, és így szólt:

- Gyönyörű.

Carina teljesen ellágyult a férfi kijelentésétől, tekintete elködösült, és aprót sóhajtott. William elvette a kezét, és lágy, kedveskedő mosollyal az ajkán megszólalt:

- Jöjjön, bizonyára már éhes. Készítettem önnek zöldséges omlettet.

A lány is elmosolyodott, és követte a férfit az ebédlőbe. 

Következő fejezet