11. Vágyak és érzések

2013. augusztus 20., kedd


Uzsonna után William rendbetette a kis házikót - felsepert, felmosott és leporolta a bútorokat. Eközben Carina olvasta azt a könyvet a kanapén, amit a férfi hozott neki - Oscar Wilde-tól a Dorian Gray arcképét.
Olyannyira belefeledkezett, hogy észre sem vette, hogy William egy ideje nem takarít, hanem az asztalnál ül és ír valamit.
- Tetszik? - kérdezte a férfi, és felnézett munkájából. A lány összerezzent.
- Ne zavarj! Olvasok - közölte a lány, és a másik oldalára fordult, befelé a kanapé felé.
- Ezek szerint tetszik - mosolyodott el William, majd folytatta munkáját. Jó pár óra telt el így, míg végül olyan sötét lett a szobában, hogy a petróleumlámpa gyenge fényénél alig lehetett látni valamit.
- Úrnőm, odaviszem a lámpát, ne olvasson ilyen sötétben, mert elromlik a szeme!
A férfi várt a lány reakciójára, de Carina egy pisszenéssel sem jelezte, hogy meghallotta.
- Úrnőm…? - kérdezte, és odalépett hozzá.
Föléhajolt, és mosolyogva látta, hogy alszik. A könyvet párna gyanánt használta, kis kezeivel védelmezőn ölelte körül magát. Hosszú, gesztenyebarna tincsei arcába hullottak. A férfi gyengéden elsöpörte őket, és a füle mögé tűrte.
- Jó éjt, Úrnőm - suttogta.
A lány motyogott valamit, amit nem értett, ezért közelebb hajolt hozzá.
- Jó éjt, William.
A férfi meghökkent - még soha nem kívánt neki „jóéjtet” úrnője. A szekrényből előszedett egy hófehér takarót, és Carinára terítette. Ezután ismét a szekrényhez lépett, és egy matracot húzott elő belőle. Mivel a bútorok miatt szűkös volt a hely, ezért közvetlenül Úrnője mellé fektette. Ő kék-fehér kockás takaróval takarózott, és egyáltalán nem használt párnát. Eloltotta a petróleumlámpát, átöltözött pizsamába, majd lefeküdt. Carina összevissza forgolódott, és motyogott valamit, de William nem értette, mit. Legalább negyedóra telt el így, ezalatt William megkísérelt elaludni, de egyszerűen nem jött álom a szemére. A hátán feküdt, és üveges tekintettel bámulta a mennyezetet. Úrnője abbahagyta a fészkelődést, és a halk, egyenletes szuszogásán és az állatok neszezésén kívül teljes csend honolt.
- William…? - suttogta Carina. - Alszol?
- Nem, nem alszom. Talán gond van?
- Mi ez a hang? - kérdezte síri hangon. William fülelt, de nem hallott semmi rendelleneset.
- Milyen hang?
- Ez a neszezés… Ugye... ugye nem farkas?
- Már mondtam, Úrnőm. Itt nem élnek farkasok. Valószínűleg szarvas vagy vaddisznó, esetleg őz. Előfordul az erdőben.
- Ugye nem tudnak bejönni? - aggodalmaskodott tovább a lány. Hangja remegett a félelemtől.
- Hacsak nem tanulták meg kinyitni az ajtót, nem tudnak bejönni.
- És mi van, ha mégis bejutnak valahogy?
- Nem fognak… Vagy ha mégis, én megvédem önt.
- Ígéred?
- A szavamat adom, Úrnőm!
Carina megnyugodott valamelyest, ám körülbelül tíz percre rá furcsa, ugatáshoz hasonló hang hasított az éjszakába.
A lány felsikoltott, és bemászott William mellé.
- Mi… mi volt ez? - kérdezte rettegve. A férfi takarója alá bújt, és szorosan hozzásimult komornyikjához. Karjával átfonta a derekát, és belefúrta a fejlét a mellébe, mint egy ijedt kismacska.
- Nyugodjon meg, Úrnőm. Csak egy őz. Ss - suttogta, és védelmezőn magához ölelte a reszkető lányt.
- Egy… őz? - nyelt egy nagyot.
- Igen. Egy őz. És esze ágában sincs megenni önt.
- Akkor jó… - sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Hozzá kell szoknia ezekhez a hangokhoz. Amint megbarátkozik az erdővel, rá fog jönni, hogy nincs mitől tartania - mondta, és elkezdte simogatni Carina haját. A lány újra felsóhajtott. Biztonságban érezte magát a férfi karjában, és fokozatosan kezdett megnyugodni a simogatástól. Szapora légzése és heves szívverése egyenletessé vált, görcsbe feszült izmai ellazultak. Titokban beleszagolt a férfi ruhájába, és megállapította, hogy nagyon kellemes az illata. Egy futó pillanatra elképzelte, milyen lehet végigsimítani a felsőtestén, de a puszta gondolatba is belepirult. Képtelen volt kiszakítani magát a férfi öleléséből, pedig tudta, hogy ez nem helyes, hisz a férfi mégiscsak a komornyikja. De őszinte meglepődésére a tény sokkal kevésbé zavarta őt, mint eddig. Különben sem látja őket senki… Ez a kettejük titka marad.
- William…? - suttogta.
- Igen?
- Honnan tudja az ember, ha szerelmes? - Olyan halkan kérdezte, hogy ő is alig hallotta, és a legszívesebben visszaszívta volna. De William nagyon is hallotta.
- Ha a közelében vagy, hevesen dobog a szíved, és azt kívánod, bár ne érne véget a pillanat. Folyton csak rá gondolsz, akkor is, mikor nem kéne, és ha nincs melletted, kínzó űrt érzel a lelkedben.
Carinának elállt a lélegzete. Megérintették a férfi szavai, és arcát elöntötte a forróság, amikor rádöbbent arra, hogy pontosan illik rá William jellemzése… Abban a pillanatban nem érdekelte, hogy William csak egy egyszerű komornyik, míg ő grófkisasszony. Aprót sóhajtott, és mélyen belenézett a férfi csillogó, lágy tekintetébe. Ugyan nem sokat látott belőle, de nagyon közel volt hozzá és így ki tudta venni a vonásait.
- Én… - lehelte olyan halkan, hogy utólag nem tudta, hogy gondolta-e, vagy ki is mondta. Pirulva lesütötte a szemét, elillant a bátorsága.
Visszahajtotta a fejét a férfi mellére, és még szorosabban hozzábújt. Gyengéden megnyomta William hátát puha ujjbegyeivel, majd alig észrevehetően simogatni kezdte. A férfi halkan felsóhajtott, és óvatosan megcirógatta Carina forró, selymes orcáját.
A lány a kezével eközben egyre feljebb vándorolt, amíg elérte a tarkóját. Beletúrt William sűrű, de lágy tapintású hajába, majd megfogott egy tincset, és játszadozni kezdett vele. Eközben ismét felpillantott fátyolos, mélykék szemeivel, és ezúttal nem nézett félre. Itta magába a férfi látványát, nézte vékony, de határozott vonalú orrát, ívelt szemöldökét, és fekete szemeit azokkal a sűrű és hosszú szempillákkal.
Ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy megcsókolja… Fejével akaratlanul elkezdett közelíteni, szemét lehunyta, ajkát enyhén elnyitotta… Ám a következő pillanatban hangos lövés hasított az éjszakába.
Összerezzent, és riadtan hozzábújt a férfihoz.
- Mi… mi volt ez? - suttogta. A hang kijózanította, és elszégyellte magát a viselkedése miatt, ugyanakkor kissé bosszús volt, hogy nem tette meg… Nem is értette utólag, honnan vette a bátorságot efféle ledér és erkölcstelen cselekedetre. Williamet, akit eddig gyűlölt és megvetett, most meg akarja csókolni... Ez sehogy se fért a fejébe.
- Lelőttek a vadászok egy állatot - szorította magához. - Nincs semmi baj.
- A… akkor jó - sóhajtott fel.
- Most pedig próbáljon meg aludni. Későre jár az idő - szólt, azzal elengedte Carinát, és felkelt mellőle.
- Hová mész? - kérdezte a lány kissé csalódottan.
- Kezdek én is álmos lenni, így engedelmével nyugovóra térek. Jó éjt, Úrnőm.
A férfi felmászott Úrnője ágyára, és magára terítette a takarót.
Carina jó fél órán keresztül csak forgolódott. Amiatt a bizonyos „űr” miatt nem tudott elaludni, amit William is mondott. Noha pár arasznyira volt tőle a férfi, mégis úgy érezte, kilométerek választják el őket egymástól. Ott volt mellette, de mégsem. Nem érhetett hozzá, nem láthatta az arcát, nem szívhatta be az illatát… Szomorúan felsóhajtott, és lelógatta a bal kezét, csak hogy közelebb érezze egy picit magához.
Arra azonban nem számított, hogy William finoman megfogja a kezét, ezért döbbenten felnyögött. Végigsimított rajta egy futó pillanatra, majd elengedte. Carina visszahúzta a kezét, majd magához szorította a kispárnáját és lehunyta a szemét. Pár percen belül pedig már el is nyomta őt az édes álom.

Reggel, amikor felkelt William matracán, egy pillanatra azt sem tudta, hogy került oda. De aztán minden eszébe jutott: a pillanat, amikor William átölelte, a pillanat, amikor meg akarta csókolni, és a pillanat, amikor az a bizonyos fal, ami közte és William között húzódott, elkezdett leomlani… Többé nem tudta titkolni önmaga előtt, hogy vonzónak találja, ráadásul a férfi minden gonoszkodása ellenére kedves volt vele végig... Ő mellette állt, bármi is történjen, és mindig megvigasztalta.
Kereste a pillantásával, és amikor meglátta, hevesen kezdett el verni a szíve.
William az asztalnál ült, pontosabban görnyedt. Fejét lehorgasztotta, kezei ökölbe feszültek. Még a haját sem fésülte meg, rendezetlen tincsei arcába hullottak. Pizsamában volt, nem a szokásos, fekete ruháiban. Carina még sohasem látta ilyen állapotban komornyikját, és hirtelen elszomorodott. Látszott a férfin, hogy bántja valami. A lány nem tudta, mit tegyen, mert körülötte az emberek mindig vidámak voltak - vagy legalábbis annak mutatták magukat.
Megköszörülte a torkát, de William valószínűleg nem hallotta, mert nem felelt, ugyanolyan mozdulatlanul ült tovább. „Akár egy szobor” - gondolta Carina, és megborzongott. Felállt a matracról, és halk léptekkel Williamhez ment.
- Mi a baj? - suttogta, azzal óvatosan rátette a kezét a vállára. A férfi összerezzent.
- Carina… Úrnőm… Hát felébredt. Minden a legnagyobb rendben, és bocsásson meg, amiért így mutatkozom ön előtt. Máris rendbe szedem magam, és készítem a reggelit.
A férfi próbált vidámságot erőltetni a hangjába, de érezni lehetett a hangsúlyán, mennyire szomorú.
Carina kívülről hallotta a hangját, ahogy ezt mondja, meglepően szelíden:
- Majd… majd később. Mondd, mi bánt?
William szaggatottan felsóhajtott.
- Csupán előtört pár régi emlék… De nem akarom önt untatni a részletekkel.
- Parancsolom, hogy untass!
- Igazán kedves öntől, hogy így törődik velem, és meghat, hogy ennyire érdeklődik a múltam iránt, mindazonáltal vannak olyan dolgok, amikről nehéz beszélnem. Ez is épp olyan dolog.
- Hát jó… Akkor ne mondd el - húzta fel az orrát Carina, és visszaült a matracra. Igazából nem volt megsértődve, de bántotta kissé, hogy nem felel a kérdésére.
- Bocsásson meg, de kérem, értse meg, hogy ez számomra egy olyan dolog, amiről nem szívesen beszélek. Talán… Talán idővel elmondom.
A férfi felállt, és elindult.
- Hová mész?
- Lefürdök és felöltözöm - mondta udvariasan, és meghajolt.
Carina hirtelen gondolt egyet, és a konyhába ment. A fapulton különböző eszközök sorakoztak, amiknek nemhogy a rendeltetésüket, de még a nevüket sem tudta. Arra gondolt, most kivételesen ő készít magának reggelit, és talán még Williamet is megkínálja. Egy kis kosárkában friss kenyér illatozott. Carinának elképzelése sem volt, hogyan jutott hozzá a férfi az erdő közepén, de jelenleg ez izgatta a legkevésbé. Összefutott a nyál a szájában, és éhesen megkordult a gyomra. Kutatott a fiókban, és talált egy szerinte alkalmas eszközt a kenyér felszeleteléséhez - történetesen egy húsbárdot. Bizonytalanul megfogta a kenyeret, és belevágott - azonban ottfelejtette az ujját, amibe beleszaladt az éles eszköz. Fájdalmában felsikoltott, és eldobta a bárdot. Mutatóujjából kiserkent a vér, és végigfolyt a tenyerén. Nagyon megijedt, és csak sikítozott tehetetlenségében.
- Úrnőm…! - rontott be William a konyhába, és amikor meglátta, mi történt, elfehéredett az arca. Odasietett Carinához, majd felkapott a pultról egy rongyot, és a lány ujjára tekerte.
- Szorítsa jól rá, úgy eláll a vérzés! Lélegezzen mélyeket, és próbáljon meg lenyugodni. Ez csak egy kis seb, nincs semmi baj - karolta át a vállát, majd a kanapéhoz vezette, amire leültette.
A lány egész testében reszketett és immár csak hüppögött, de látszott rajta, mennyire meg van rémülve. William bátorítóan magához ölelte, és simogatta a haját. Carina kezdett megnyugodni a férfi gyengéd érintésétől. Amikor ráeszmélt, hogy William csupán egy szál, fehér törülközőt visel a csípője köré csavarva, zavarba jött, és elhúzódott tőle. De azt nem bírta megállni, hogy végig ne mérje hatalmasra nyílt szemekkel. Tetszett neki a látvány, és alig hallhatóan felsóhajtott.
- Oh… Bocsánat, de épp fürödtem, és amikor meghallottam a sikolyát, mindjárt kirohantam. Épp csak arra volt időm, hogy magamra tekerjem a törölközőt - fordította el a fejét, és halvány, rózsaszínes folt jelent meg az arcán. - Ugye már nem fáj annyira?
- Nem - felelte a lány, és benézett a kötése alá. - És a vérzés is elállt.
- Ezt jó hallani. Azért lefertőtlenítem és bekötözöm. Egy pillanat.
William bement a mosdóba, és kezében kötszerrel és üvegcsével és tért vissza. Lecsavarta a kupakját, és megfogta Carina csuklóját. Egy mozdulattal leszedte a rongyot a sebről, és így szólt:
- Ez kicsit csípni fog.
Ráöntötte a bordó folyadékot a sebre, amire a lány felszisszent. Ahogy kötözte a kis sérülést, Carina tekintete elidőzött a férfi kedves arcán.
- Így ni - nézett fel William, miután végzett. - Hogy sérült meg?
- Arra gondoltam, amíg te fürdesz, én készítek reggelit. - Carina gyönyörű arcán szégyellős mosoly suhant át. Hosszú szempillái megrebbentek.
William arcán csodálkozással vegyes elismerés jelent meg, és könnyedén elnevette magát.
- Nahát, Úrnőm! Én... én meg vagyok hatva!
Carina kislányosan lesütötte a szemét, és érezte, milyen vörös az arca. A férfi újból felkacagott, majd szorosan a karjába zárta a lányt, és csókot nyomott a homlokára.
- Mit… mit művelsz? - suttogta Carina. Szíve majd’ kiugrott a helyéről, ahogy megérezte a férfi ajkát a homlokán.
- Bocsánat… bocsánat, Úrnőm… elragadtattam magam… Többet ilyen nem fordul elő - engedte el William. A lány már bánta, hogy megkérdezte tőle, és átkozta magát, de ez így volt helyénvaló. Mégsem tudott parancsolni az érzéseinek, ezért kibukott belőle:
- Meg… megengedem, hogy előforduljon.
Ahogy ezt kimondta, a szája elé kapta a kezét, és úgy érezte, menten elsüllyed szégyenében. Próbálta menteni valahogy a helyzetet, ezért hozzáfűzte:
- Majd… majd ha fagy!
William somolygott, mint aki nagyon is tudja, miért mondta ezt Carina.
- Nos, ezt megbeszéltük. Engedelmével folytatom a fürdést - állt fel.
Carina követte a tekintetével, ahogy megy - nézte szálkás vádliját, vékony, de formás hátát, és nyakára tapadó, vizes haját. Beleharapott az ajkába, és felsóhajtott. Többé már nem tudta titkolni önmaga előtt: menthetetlenül beleszeretett komornyikjába… 

2 megjegyzés:

Katalin írta...

Szia!:)Ez a fejezet megmutatta Carina emberibb bájosabb lényét is, és kíváncsivá tett miért lett hirtelen szomorú Wiliam!?:) Talán a"kérlelhetetlenül beleszeretett" helyet jobb lenne menthetetlenül jelzőt használnod.

Unknown írta...

Szia :)
Ki fog derülni, miért lett szomorú :) Egyébként igazad van, úgy tényleg jobban hangzik :) Át is írom, köszi, hogy szóltál! :)

Megjegyzés küldése

Blog contents © Igenis, Úrnőm! 2010. Blogger Theme by Nymphont.