Uzsonna után William rendbetette a kis házikót -
felsepert, felmosott és leporolta a bútorokat. Eközben Carina olvasta azt a
könyvet a kanapén, amit a férfi hozott neki - Oscar Wilde-tól a Dorian Gray
arcképét.
Olyannyira belefeledkezett, hogy észre sem
vette, hogy William egy ideje nem takarít, hanem az asztalnál ül és ír valamit.
- Tetszik? - kérdezte a férfi, és felnézett
munkájából. A lány összerezzent.
- Ne zavarj! Olvasok - közölte a lány, és a
másik oldalára fordult, befelé a kanapé felé.
- Ezek szerint tetszik - mosolyodott el William,
majd folytatta munkáját. Jó pár óra telt el így, míg végül olyan sötét lett a
szobában, hogy a petróleumlámpa gyenge fényénél alig lehetett látni valamit.
- Úrnőm, odaviszem a lámpát, ne olvasson ilyen
sötétben, mert elromlik a szeme!
A férfi várt a lány reakciójára, de Carina egy
pisszenéssel sem jelezte, hogy meghallotta.
- Úrnőm…? - kérdezte, és odalépett hozzá.
Föléhajolt, és mosolyogva látta, hogy alszik. A
könyvet párna gyanánt használta, kis kezeivel védelmezőn ölelte körül magát.
Hosszú, gesztenyebarna tincsei arcába hullottak. A férfi gyengéden elsöpörte
őket, és a füle mögé tűrte.
- Jó éjt, Úrnőm - suttogta.
A lány motyogott valamit, amit nem értett, ezért
közelebb hajolt hozzá.
- Jó éjt, William.
A férfi meghökkent - még soha nem kívánt neki „jóéjtet” úrnője. A szekrényből
előszedett egy hófehér takarót, és Carinára terítette. Ezután ismét a
szekrényhez lépett, és egy matracot húzott elő belőle. Mivel a bútorok miatt szűkös
volt a hely, ezért közvetlenül Úrnője mellé fektette. Ő kék-fehér kockás
takaróval takarózott, és egyáltalán nem használt párnát. Eloltotta a
petróleumlámpát, átöltözött pizsamába, majd lefeküdt. Carina összevissza
forgolódott, és motyogott valamit, de William nem értette, mit. Legalább
negyedóra telt el így, ezalatt William megkísérelt elaludni, de egyszerűen nem
jött álom a szemére. A hátán feküdt, és üveges tekintettel bámulta a
mennyezetet. Úrnője abbahagyta a fészkelődést, és a halk, egyenletes szuszogásán
és az állatok neszezésén kívül teljes csend honolt.
- William…? - suttogta Carina. - Alszol?
- Nem, nem alszom. Talán gond van?
- Mi ez a hang? - kérdezte síri hangon. William
fülelt, de nem hallott semmi rendelleneset.
- Milyen hang?
- Ez a neszezés… Ugye... ugye nem farkas?
- Már mondtam, Úrnőm. Itt nem élnek farkasok.
Valószínűleg szarvas vagy vaddisznó, esetleg őz. Előfordul az erdőben.
- Ugye nem tudnak bejönni? - aggodalmaskodott
tovább a lány. Hangja remegett a félelemtől.
- Hacsak nem tanulták meg kinyitni az ajtót, nem
tudnak bejönni.
- És mi van, ha mégis bejutnak valahogy?
- Nem fognak… Vagy ha mégis, én megvédem önt.
- Ígéred?
- A szavamat adom, Úrnőm!
Carina megnyugodott valamelyest, ám körülbelül
tíz percre rá furcsa, ugatáshoz hasonló hang hasított az éjszakába.
A lány felsikoltott, és bemászott William mellé.
- Mi… mi volt ez? - kérdezte rettegve. A férfi
takarója alá bújt, és szorosan hozzásimult komornyikjához. Karjával átfonta a
derekát, és belefúrta a fejlét a mellébe, mint egy ijedt kismacska.
- Nyugodjon meg, Úrnőm. Csak egy őz. Ss -
suttogta, és védelmezőn magához ölelte a reszkető lányt.
- Egy… őz? - nyelt egy nagyot.
- Igen. Egy őz. És esze ágában sincs megenni
önt.
- Akkor jó… - sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Hozzá kell szoknia ezekhez a hangokhoz. Amint
megbarátkozik az erdővel, rá fog jönni, hogy nincs mitől tartania - mondta, és
elkezdte simogatni Carina haját. A lány újra felsóhajtott. Biztonságban érezte
magát a férfi karjában, és fokozatosan kezdett megnyugodni a simogatástól.
Szapora légzése és heves szívverése egyenletessé vált, görcsbe feszült izmai
ellazultak. Titokban beleszagolt a férfi ruhájába, és megállapította, hogy
nagyon kellemes az illata. Egy futó pillanatra elképzelte, milyen lehet
végigsimítani a felsőtestén, de a puszta gondolatba is belepirult. Képtelen
volt kiszakítani magát a férfi öleléséből, pedig tudta, hogy ez nem helyes,
hisz a férfi mégiscsak a komornyikja. De őszinte meglepődésére a tény sokkal
kevésbé zavarta őt, mint eddig. Különben sem látja őket senki… Ez a kettejük
titka marad.
- William…? - suttogta.
- Igen?
- Honnan tudja az ember, ha szerelmes? - Olyan
halkan kérdezte, hogy ő is alig hallotta, és a legszívesebben visszaszívta
volna. De William nagyon is hallotta.
- Ha a közelében vagy, hevesen dobog a szíved,
és azt kívánod, bár ne érne véget a pillanat. Folyton csak rá gondolsz, akkor
is, mikor nem kéne, és ha nincs melletted, kínzó űrt érzel a lelkedben.
Carinának elállt a lélegzete. Megérintették a
férfi szavai, és arcát elöntötte a forróság, amikor rádöbbent arra, hogy
pontosan illik rá William jellemzése… Abban a pillanatban nem érdekelte, hogy
William csak egy egyszerű komornyik, míg ő grófkisasszony. Aprót sóhajtott, és
mélyen belenézett a férfi csillogó, lágy tekintetébe. Ugyan nem sokat látott
belőle, de nagyon közel volt hozzá és így ki tudta venni a vonásait.
- Én… - lehelte olyan halkan, hogy utólag nem
tudta, hogy gondolta-e, vagy ki is mondta. Pirulva lesütötte a szemét, elillant
a bátorsága.
Visszahajtotta a fejét a férfi mellére, és még
szorosabban hozzábújt. Gyengéden megnyomta William hátát puha ujjbegyeivel,
majd alig észrevehetően simogatni kezdte. A férfi halkan felsóhajtott, és
óvatosan megcirógatta Carina forró, selymes orcáját.
A lány a kezével eközben egyre feljebb
vándorolt, amíg elérte a tarkóját. Beletúrt William sűrű, de lágy tapintású
hajába, majd megfogott egy tincset, és játszadozni kezdett vele. Eközben ismét
felpillantott fátyolos, mélykék szemeivel, és ezúttal nem nézett félre. Itta
magába a férfi látványát, nézte vékony, de határozott vonalú orrát, ívelt
szemöldökét, és fekete szemeit azokkal a sűrű és hosszú szempillákkal.
Ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy
megcsókolja… Fejével akaratlanul elkezdett közelíteni, szemét lehunyta, ajkát
enyhén elnyitotta… Ám a következő pillanatban hangos lövés hasított az
éjszakába.
Összerezzent, és riadtan hozzábújt a férfihoz.
- Mi… mi volt ez? - suttogta. A hang
kijózanította, és elszégyellte magát a viselkedése miatt, ugyanakkor kissé
bosszús volt, hogy nem tette meg… Nem is értette utólag, honnan vette a
bátorságot efféle ledér és erkölcstelen cselekedetre. Williamet, akit eddig
gyűlölt és megvetett, most meg akarja csókolni... Ez sehogy se fért a fejébe.
- Lelőttek a vadászok egy állatot - szorította
magához. - Nincs semmi baj.
- A… akkor jó - sóhajtott fel.
- Most pedig próbáljon meg aludni. Későre jár az
idő - szólt, azzal elengedte Carinát, és felkelt mellőle.
- Hová mész? - kérdezte a lány kissé
csalódottan.
- Kezdek én is álmos lenni, így engedelmével nyugovóra
térek. Jó éjt, Úrnőm.
A férfi felmászott Úrnője ágyára, és magára
terítette a takarót.
Carina jó fél órán keresztül csak forgolódott.
Amiatt a bizonyos „űr” miatt nem tudott elaludni, amit William is mondott. Noha
pár arasznyira volt tőle a férfi, mégis úgy érezte, kilométerek választják el
őket egymástól. Ott volt mellette, de mégsem. Nem érhetett hozzá, nem láthatta
az arcát, nem szívhatta be az illatát… Szomorúan felsóhajtott, és lelógatta a
bal kezét, csak hogy közelebb érezze egy picit magához.
Arra azonban nem számított, hogy William finoman
megfogja a kezét, ezért döbbenten felnyögött. Végigsimított rajta egy futó
pillanatra, majd elengedte. Carina visszahúzta a kezét, majd magához szorította
a kispárnáját és lehunyta a szemét. Pár percen belül pedig már el is nyomta őt
az édes álom.
Reggel, amikor felkelt William matracán, egy
pillanatra azt sem tudta, hogy került oda. De aztán minden eszébe jutott: a
pillanat, amikor William átölelte, a pillanat, amikor meg akarta csókolni, és a
pillanat, amikor az a bizonyos fal, ami közte és William között húzódott,
elkezdett leomlani… Többé nem tudta titkolni önmaga előtt, hogy vonzónak
találja, ráadásul a férfi minden gonoszkodása ellenére kedves volt vele
végig... Ő mellette állt, bármi is történjen, és mindig megvigasztalta.
Kereste a pillantásával, és amikor meglátta,
hevesen kezdett el verni a szíve.
William az asztalnál ült, pontosabban görnyedt.
Fejét lehorgasztotta, kezei ökölbe feszültek. Még a haját sem fésülte meg,
rendezetlen tincsei arcába hullottak. Pizsamában volt, nem a szokásos, fekete
ruháiban. Carina még sohasem látta ilyen állapotban komornyikját, és hirtelen
elszomorodott. Látszott a férfin, hogy bántja valami. A lány nem tudta, mit
tegyen, mert körülötte az emberek mindig vidámak voltak - vagy legalábbis annak
mutatták magukat.
Megköszörülte a torkát, de William valószínűleg
nem hallotta, mert nem felelt, ugyanolyan mozdulatlanul ült tovább. „Akár egy szobor” - gondolta Carina, és
megborzongott. Felállt a matracról, és halk léptekkel Williamhez ment.
- Mi a baj? - suttogta, azzal óvatosan rátette a
kezét a vállára. A férfi összerezzent.
- Carina… Úrnőm… Hát felébredt. Minden a
legnagyobb rendben, és bocsásson meg, amiért így mutatkozom ön előtt. Máris
rendbe szedem magam, és készítem a reggelit.
A férfi próbált vidámságot erőltetni a hangjába,
de érezni lehetett a hangsúlyán, mennyire szomorú.
Carina kívülről hallotta a hangját, ahogy ezt
mondja, meglepően szelíden:
- Majd… majd később. Mondd, mi bánt?
William szaggatottan felsóhajtott.
- Csupán előtört pár régi emlék… De nem akarom
önt untatni a részletekkel.
- Parancsolom, hogy untass!
- Igazán kedves öntől, hogy így törődik velem,
és meghat, hogy ennyire érdeklődik a múltam iránt, mindazonáltal vannak olyan
dolgok, amikről nehéz beszélnem. Ez is épp olyan dolog.
- Hát jó… Akkor ne mondd el - húzta fel az orrát
Carina, és visszaült a matracra. Igazából nem volt megsértődve, de bántotta
kissé, hogy nem felel a kérdésére.
- Bocsásson meg, de kérem, értse meg, hogy ez
számomra egy olyan dolog, amiről nem szívesen beszélek. Talán… Talán idővel
elmondom.
A férfi felállt, és elindult.
- Hová mész?
- Lefürdök és felöltözöm - mondta udvariasan, és
meghajolt.
Carina hirtelen gondolt egyet, és a konyhába
ment. A fapulton különböző eszközök sorakoztak, amiknek nemhogy a
rendeltetésüket, de még a nevüket sem tudta. Arra gondolt, most kivételesen ő
készít magának reggelit, és talán még Williamet is megkínálja. Egy kis
kosárkában friss kenyér illatozott. Carinának elképzelése sem volt, hogyan
jutott hozzá a férfi az erdő közepén, de jelenleg ez izgatta a legkevésbé.
Összefutott a nyál a szájában, és éhesen megkordult a gyomra. Kutatott a
fiókban, és talált egy szerinte alkalmas eszközt a kenyér felszeleteléséhez -
történetesen egy húsbárdot. Bizonytalanul megfogta a kenyeret, és belevágott -
azonban ottfelejtette az ujját, amibe beleszaladt az éles eszköz. Fájdalmában
felsikoltott, és eldobta a bárdot. Mutatóujjából kiserkent a vér, és végigfolyt
a tenyerén. Nagyon megijedt, és csak sikítozott tehetetlenségében.
- Úrnőm…! - rontott be William a konyhába, és
amikor meglátta, mi történt, elfehéredett az arca. Odasietett Carinához, majd
felkapott a pultról egy rongyot, és a lány ujjára tekerte.
- Szorítsa jól rá, úgy eláll a vérzés!
Lélegezzen mélyeket, és próbáljon meg lenyugodni. Ez csak egy kis seb, nincs
semmi baj - karolta át a vállát, majd a kanapéhoz vezette, amire leültette.
A lány egész testében reszketett és immár csak
hüppögött, de látszott rajta, mennyire meg van rémülve. William bátorítóan
magához ölelte, és simogatta a haját. Carina kezdett megnyugodni a férfi
gyengéd érintésétől. Amikor ráeszmélt, hogy William csupán egy szál, fehér
törülközőt visel a csípője köré csavarva, zavarba jött, és elhúzódott tőle. De
azt nem bírta megállni, hogy végig ne mérje hatalmasra nyílt szemekkel.
Tetszett neki a látvány, és alig hallhatóan felsóhajtott.
- Oh… Bocsánat, de épp fürödtem, és amikor
meghallottam a sikolyát, mindjárt kirohantam. Épp csak arra volt időm, hogy
magamra tekerjem a törölközőt - fordította el a fejét, és halvány, rózsaszínes
folt jelent meg az arcán. - Ugye már nem fáj annyira?
- Nem - felelte a lány, és benézett a kötése
alá. - És a vérzés is elállt.
- Ezt jó hallani. Azért lefertőtlenítem és
bekötözöm. Egy pillanat.
William bement a mosdóba, és kezében kötszerrel
és üvegcsével és tért vissza. Lecsavarta a kupakját, és megfogta Carina
csuklóját. Egy mozdulattal leszedte a rongyot a sebről, és így szólt:
- Ez kicsit csípni fog.
Ráöntötte a bordó folyadékot a sebre, amire a
lány felszisszent. Ahogy kötözte a kis sérülést, Carina tekintete elidőzött a
férfi kedves arcán.
- Így ni - nézett fel William, miután végzett. -
Hogy sérült meg?
- Arra gondoltam, amíg te fürdesz, én készítek
reggelit. - Carina gyönyörű arcán szégyellős mosoly suhant át. Hosszú
szempillái megrebbentek.
William arcán csodálkozással vegyes elismerés
jelent meg, és könnyedén elnevette magát.
- Nahát, Úrnőm! Én... én meg vagyok hatva!
Carina kislányosan lesütötte a szemét, és
érezte, milyen vörös az arca. A férfi újból felkacagott, majd szorosan a
karjába zárta a lányt, és csókot nyomott a homlokára.
- Mit… mit művelsz? - suttogta Carina. Szíve
majd’ kiugrott a helyéről, ahogy megérezte a férfi ajkát a homlokán.
- Bocsánat… bocsánat, Úrnőm… elragadtattam
magam… Többet ilyen nem fordul elő - engedte el William. A lány már bánta, hogy
megkérdezte tőle, és átkozta magát, de ez így volt helyénvaló. Mégsem tudott
parancsolni az érzéseinek, ezért kibukott belőle:
- Meg… megengedem, hogy előforduljon.
Ahogy ezt kimondta, a szája elé kapta a kezét,
és úgy érezte, menten elsüllyed szégyenében. Próbálta menteni valahogy a
helyzetet, ezért hozzáfűzte:
- Majd… majd ha fagy!
William somolygott, mint aki nagyon is tudja,
miért mondta ezt Carina.
- Nos, ezt megbeszéltük. Engedelmével folytatom
a fürdést - állt fel.
Carina követte a tekintetével, ahogy megy -
nézte szálkás vádliját, vékony, de formás hátát, és nyakára tapadó, vizes
haját. Beleharapott az ajkába, és felsóhajtott. Többé már nem tudta titkolni
önmaga előtt: menthetetlenül beleszeretett komornyikjába…
2 megjegyzés:
Szia!:)Ez a fejezet megmutatta Carina emberibb bájosabb lényét is, és kíváncsivá tett miért lett hirtelen szomorú Wiliam!?:) Talán a"kérlelhetetlenül beleszeretett" helyet jobb lenne menthetetlenül jelzőt használnod.
Szia :)
Ki fog derülni, miért lett szomorú :) Egyébként igazad van, úgy tényleg jobban hangzik :) Át is írom, köszi, hogy szóltál! :)
Megjegyzés küldése