10. A lecke

2013. augusztus 2., péntek




Reggel, amikor Carina felkelt, William ott ült az ágya szélén, egy újsággal a kezében.
- Úrnőm, ezt talán érdekesnek fogja találni - adta William Carina kezébe az aznapi lapot. Egy cikkre bökött.
„Nagy erőkkel keresi a Scotland Yard az eltűnt grófkisasszonyt” - harsogta a cím, és alatta ott virított Carina portréja.
„Carina Monica Gray kisasszony (született London, 1879. március 4) szeptember hó huszonharmadikán tűnt el. Valószínűleg elszökött, de az sem kizárt, hogy elrabolták. Szerető édesapja és mostohaanyja rendkívül aggódnak érte, és…”
Carina csak idáig jutott el a cikk elolvasásában, mert olyan dühös lett, hogy összegyűrte az újságot, és elhajította.
- Még hogy „szerető édesapa”! Nem, én kizárt, hogy hazamenjek!
- Itt akar bujkálni örökre? Előbb-utóbb felfedezik, és akkor haza kell mennie.
- De én nem akarok! William, ne engedd, hogy rám találjanak!
- Akkor el kell hagynunk Londont.
- Mégis hová mennénk? - kérdezte Carina kétségbeesetten.
- Tudok egy helyet, ahol biztos, hogy nem találnak ránk.

- Messze van még?  - kérdezte a lány. Nagyon elfáradt a hosszú úttól, amit gyalog tettek meg, miután leszálltak a vonatról egy óra zötykölődés után. Egy erdőn mentek keresztül épp. William azt mondta neki, hogy gyalog a legbiztonságosabb, és így a legkisebb a lebukás veszélye. Vonatra is úgy szöktek be, és a rakomány között utaztak. Carina ezt meglehetősen megalázónak találta, ezért is szálltak le. Méltatlannak érezte, hogy ő, egy grófkisasszony zöldségek között hánykolódjon.
- Hamarosan odaérünk.
- Elfáradtam! Vigyél a karodban!
- De kisasszony, a csomagok… Nincs több kezem.
- Hát jó… - fonta keresztbe Carina a karját, és felhúzta az orrát. - A te lelkeden fog száradni, ha összeesem a fáradtságtól!
- Szeretne pihenni? Mert megállhatunk
- Nem szükséges - felelte a lány dacosan.
Titokban azt kívánta, hogy bár esne össze, csak hogy lelkiismeret-furdalást keltsen Williamben. Kezdett az agyára menni a férfi sztoicizmusa.
- Ahogy óhajtja. Inni vagy enni kér esetleg?
- Talán kibírom odáig, azt mondtad, mindjárt ott vagyunk!
- Valóban.
Carina próbált szorosan William nyomában maradni, mert abban reménykedett, hogy a férfi megsajnálja, ha látja rajta, mennyire nehezére esik lépést tartani vele. De a férfi észre sem vette, vagy csak nem akarta észrevenni, mennyire küszködik, pedig még egy kis zihálást is megengedett magának. Sőt, úgy érzékelte, mintha egyre gyorsabban lépdelne.
Carina elméjét elborította a harag.
- Hát nem veszed észre, mennyire szenvedek?! - csattant fel, és megtorpant. Homlokán gyöngyözött az izzadtság, szeplős arca kipirult. Dühösen toppantott rózsaszín lakkcipőbe bújtatott lábával.
William megállt, és szembefordult a lánnyal. Szája sarkában mosoly bujkált.
- Ha emlékszik, felajánlottam Úrnőmnek, hogy pihenjünk. De ön nem élt a lehetőséggel. Kérem, a jövőben a félreértések elkerülése végett ne a vágyaival ellentétesen viselkedjen, mert esetleg félreérthetik az indítékait - nézett jelentőségteljesen Carinára. - Miért kínozza magát?
- Nem kínzom! Tökéletesen tudom, mi az, amire vágyom.
- Hát mire vágyik? - somolygott William, és közelebb lépett Carinához. Letette a csomagokat, és megfogta a kezét, majd mélyen belenézett a szemébe. A lány ezen annyira meghökkent, hogy fülig elpirult, és hogy zavarát leplezze, elfordította a fejét.
- Az az én dolgom! - felelte durcásan, és kitépte a kezét a férfi szorításából. 

William és Carina hamarosan odaértek arra a bizonyos helyre, amiről William beszélt. Egy kis faházikó volt az, a tóparton, az erdő szélén. A tavon túl egy hatalmas, mesébe illő kastély állt. Carina eltűnődött, hogy jártak-e itt vendégségben, hisz édesapja jó viszonyt ápolt a környékbeli nemesekkel. De nem emlékezett erre a helyre, márpedig, ha járt volna itt, arról biztosan tudna. Teljesen elbűvölte a kastély a számtalan tornyával és gazdagon díszített oromzatával együtt. Elképzelte, milyen lehet itt élni, és hogy vajon kik laknak ezen a csodás helyen. Bizonyára egy herceg, egy herceg fehér lovon, mint a kedvenc meséiben. Már alig várta, hogy megpillanthassa a kastély urát.
- Ó, de gyönyörű! - sóhajtott fel Carina elragadtatottan. - Talán még szebb, mint a miénk.
William mellette állt szorosan a tóparton. A csomagokat már letette a házikó elé, így szabad volt a keze.
- Valóban lenyűgöző - bólintott helyeslően. - De az önök kastélyával semelyik sem veheti fel a versenyt.
- Ez így igaz! - húzta ki magát a lány büszkén.
- Még mindig nem gondolta meg magát?
- Nem, és nem is fogom!
- Mivel ön megszokta, hogy kastélyban él, és mindenből a legjobbat kapja, attól tartok, ez a kis kunyhó nem fog megfelelni az ön magas elvárásainak.
- Majd megszokom! - jelentette ki Carina merészen. Belül tudta, hogy ez nincs így, és hogy valószínűleg rettenetesen utálni fogja a szegényes körülményeket, mindazonáltal bizonyítani akart magának. Úgy gondolta, a bordélyház után bármit elbír viselni. Megborzongott az emléktől, ahogy eszébe jutott. Hirtelen nem tudta eldönteni, melyik volt a rosszabb: amikor a madam megfogta a mellét, vagy amikor nekiszegezte az a részeges vadállat a falnak.
- Úgy legyen, Úrnőm! Megyek, kipakolok, ha szeretne, tartson velem - indult el. A lány ment utána.
- Mi ez a hely tulajdonképpen? - kérdezte Carina, miközben a férfi babrált a zárral.
- Ez az a hely, ahová el szoktam vonulni a világ elől. Nem olyan komfortos és elegáns, mint a kastély, melyben él, de remélem, élvezni fogja valamelyest az itt eltöltött időt - közölte, azzal szélesre tárta az ajtót.
Szemük elé egy kicsiny, szegényes berendezésű szoba tárult. Egy fa íróasztal a sarokban petróleumlámpával, mellette két, faragott szék, szekrény és egy elnyűtt kanapé a falnál. A faborítású falon egy kislányt ábrázoló festmény díszelgett, aki virágot szed egy kis kosárkába. A szobából két helyiség nyílt - egyik a toalettre, másik a konyhába vezetett. A por csak úgy kavargott a levegőben, ezért William odament a redőnnyel lehúzott ablakokhoz, amiket felhúzott, és kinyitotta őket.
- Nem túl előkelő - fintorgott Carina, miután körbejárta a helyiséget. Helyet foglalt a kanapén, és gőgösen méregette környezetét.
- Én szóltam előre, Úrnőm.
- Bár inkább a kastélyban laknánk…! Ez a hely kicsi és koszos és a legkevésbé sem lakályos!
- Jogos a felháborodása, sajnos azonban nem áll módunkban kastélyban élni.
- Majd megmondom, ki az édesapám, és akkor biztos beengednek! - erősködött.
Wiliam felvonta a szemöldökét.
- Nagyszerű terv, de arra nem gondolt, hogyha felfedi édesapja kilétét, akkor tudni fogják, hogy ön az, akit a rendőrség nagy erőkkel keres?
- Ebbe… még nem gondoltam bele. Különben pedig ne oktass ki! Viselkedj alázatosan Úrnőddel szemben, hisz komornyik vagy! És egy komornyiknak ez a dolga.
- Mély elnézését kérem. Megfeledkeztem magamról. Legközelebb jobban ügyelek… Úrnőm - somolygott, azzal letérdelt Carina elé, megfogta a kezét, és lágy csókot lehelt rá. A lány elpirult és elhúzta a kezét.
- Azért túlzásokba sem kell esni!
- Igenis, Úrnőm. Azt teszem, amit mond. Hisz én csak egy egyszerű komornyik vagyok, aki bármit megtesz a felettesei kényelméért és jólétéért - mondta, azzal elkezdett kipakolni a bőröndből.
- Most gúnyolódsz?!
- Hogy én…? Na de, Úrnőm, hisz én sohasem gúnyolódnék önnel! Hisz csak egy komornyik, egy szolga vagyok. Tudom jól, mennyire sértő önre nézve, hogy egy szolgával kell egy fedél alatt tartózkodnia, sőt, mi több, élni. Bizonyára szörnyű tudat lehet az ön számára - közölte, és rátette a kezét a mellére.
- William, én… - kezdett bele Carina, de a férfi folytatta:
- De ne is törődjön velem, próbáljon tudomást se venni rólam. Úgy talán könnyebben el tu…
- Hagyd abba! - kiáltott fel Carina, és dühösen toppantott a lábával. - Túl messzire mész!
- Igazán sajnálom, de azt parancsolta, hogy legyek alázatos. Talán kissé elragadtattam magam… ismét. Mondja meg hát, mit szeretne? Milyen legyek? - biccentette félre a fejét, így arcába hullt éjfekete haja.
Carina habozott egy darabig, majd William és saját maga legnagyobb döbbenetére így felelt:
- Legyél… önmagad.
Hosszú csend állt be.
- Jól hallottam? Legyek… önmagam?
- Ezt mondtam! - nézett félre a lány pökhendin. Látszott rajta, hogy már megbánta, hogy kicsúszott a száján. - Nem fogom elismételni még egyszer!
- Ahogy parancsolja… Leveszem hát a komornyik-álarcot, de figyelmeztetem: innentől kezdve nem utasíthat, legfeljebb megkérhet.
- Ez nem változtat semmin! Attól még ugyanúgy a komornyikom vagy!
- Való igaz, Úrnőm, ne haragudjon a felvetésemért. Igaza van, túl messzire megyek. De úgy hogy legyek önmagam, ha komornyikként viselkedem?
- Tégy, amit akarsz, mit bánom én - vonta meg a vállát a lány. Igazából érdekelte, milyen William magánemberként, de ezt nem akarta beismerni se önmagának, se neki. Főleg nem neki.
- Éhes vagyok - szólalt meg a lány néhány perc múlva.
- Én pedig fáradt - közölte William hanyagul, és becsukta a szekrényajtót, amibe eddig pakolt. Leült Carina mellé, és lesöpörte a port a ruhájáról.
- Azt mondtam, éhes vagyok! - mondta a lány nyomatékosabban, kissé ingerülten. William nem felelt.
- Hallottad?! Készíts nekem uzsonnát!
- Természeten hallottam, hisz itt ül közvetlenül mellettem - felelte hűvösen, kimérten.
- Akkor mire vársz mégis?!
William szembefordult vele, és belenézett a lány mélykék szemébe. Elbűvölőn rámosolygott, és játékosan megpöccintette az állát.
- Nos, arra önnek kell rájönni.
- Nem fogok neked könyörögni! Azt várhatod! - fordította el a fejét.
- Nem várom el, hogy könyörögjön. De mivel azt mondta, legyek önmagam, azzal azt is vállalta, hogy nem fog parancsolgatni.
- Mit akarsz, mit mondjak?! Hogy adjam másképp a tudtodra, hogy éhes vagyok?! Ennél érthetőbben nem tudok fogalmazni!
- Tulajdonképpen semmi gond a megfogalmazással. A gond a hangsúllyal van. Egy dolgot többféleképpen is lehet közölni, rengeteg árnyalat létezik. De ön csak egyet ismer.
A lány értetlenül pislogott.
- Azt sem tudom, miről beszélsz!
- Mindjárt gondoltam. A lényeg, hogy egy mondatot többféleképpen is el lehet mondani. Parancsolón, nyugodtan, kedvesen… És még sorolhatnám. Most már érti?
- Azt… azt hiszem.
- Nagyszerű! Kezdetnek mit szólna a „nyugodt” hangnemhez? Megpróbálja?
- Megpróbálhatom… - nyögte ki bizonytalanul. William elismerőn, várakozva nézett rá.
- Éhes vagyok… Kaphatnék enni? - kérdezte jóval enyhébben, amire a férfi elmosolyodott.
- Természetesen! Máris készítem. A sült oldalas jó lesz?
- Megfelel - bólintott a lány, és halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. 

2 megjegyzés:

Katalin írta...

Szia!:)Örülök a folytatásnak!:)))Jól sejtem, hogy a kunyhó ahhoz a birtokhoz amelyiken a kastély áll, és Wiliam tudja ki a birtok ura? Ugye nincs semmi bajod, csak a nyarat élvezed így elnémulva?:) Várom a folytatást!!!

Arlene C. Dall írta...

Szia :) Nos, ezt nem árulom el, majd kiderül ;-) Nincs semmi bajom, csak rettentő sűrű volt ez a nyár, és próbálom kiélvezni, mert szeptembertől hajtás lesz... (egyetem) :) De azért szakítok időt az írásra is, pont ma hozok egy új fejezetet :)

Megjegyzés küldése

Blog contents © Igenis, Úrnőm! 2010. Blogger Theme by Nymphont.