Amikor az író találkozik a karakterével...

2013. április 14., vasárnap


Ez egy rendhagyó fejezet, nem kapcsolódik a történethez, így olvasd :) Minap eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha találkoznék  Carinával. Nos, ez sült ki belőle, remélem, tetszeni fog! :)

Gyönyörű nap virradt szerény kis városomra. Igazi, tavaszi idő volt, se nem hűvös, se nem meleg. Az égen felhők vonultak át, amik mögül a nap néha-néha előbújt. Mivel rettenetesen unatkoztam, ezért úgy döntöttem, kiülök a „Tanyára” olvasgatni és írni egy kicsit. Nagyon szép hely, tartozik hozzá egy kis sövénylabirintus és egy füves, fákkal szegélyezett placc is. Egy vaslépcsőn kell felmenni, és a lépcső tetején van egy üvegkupola ahonnan belátni a múzeumba. Ugyanis egy régészeti múzeumhoz tartozik a terület, onnan szoktam belógni - tudniillik hivatalosan nem lehet onnan bemenni, csak a másik oldalról, egy kőkert felől. Hogy miért, azt nem tudom, mert nem őrzi senki. Ezt onnan tudom, hogy egyszer bezártak, és úgy kellett lemásznom a kőfalon. Még szerencse, hogy nincs tériszonyom és jó az egyensúlyérzékem. A Székesegyház mögött található amúgy ez a hely, régebben valóságos dzsungel volt itt, egy különös, düledező házzal, amit sajnos felújítottak. Én ezt kissé sajnálom, mert nagyon szerettem ezen a helyen kalandozni a barátaimmal.
Húsz perc buszozás és öt perc séta után ott is voltam a „Tanyán”. Szokásomhoz híven kiültem a kőfalra. Sötétkék, mintás oldaltáskámat letettem magam mellé, és rátenyereltem a langyos kőre. Hátravetettem a fejemet, és felnéztem a Székesegyházra. Mindig is lenyűgözött, egyszerűen imádom a régi épületeket. Egy kivételével az összes tornyot felújították, de azt az egyet eredeti állapotában hagyták. Homlokzatát stukkók és állatokat, démonokat mintázó szobrok díszítik.
A szél belefújta hosszú, szőke hajamat az arcomba, ami kissé zavart, ezért felhúztam a kedvenc, sötétzöld svájci sapkámat. Hogy is felejthettem el…? Még jó, hogy indulás előtt betettem a táskámba. Az emberek hülyének néznek benne, de engem nem érdekel. Még a mamám vette az ötvenes években - én rögtön elcsakliztam tőle, amikor előtúrta a szekrény aljáról. Egyszerűen bolondulok a régi korok divatjáért, és mindenért, ami a régi korokhoz kapcsolódik. A környezetem már megszokta a rajongásomat, de egy kívülálló számára furcsának tűnhetek.
Miután összeszedtem a gondolataimat, elővettem a táskámból a spirálfüzetemet, ahová írom a történeteimet. Rémes, milyen csúnya a kézírásom. Olykor még én sem tudom elolvasni. Ez a suliban nagy előny, mert lehetetlenség rólam puskázni.
Elolvastam azt a három oldalt, amit éjszaka sikerült összehoznom, mielőtt jóformán beleájultam az ágyba. Amúgy mindig ez van, és most már nem is csodálkozom, hogy a füzeteim és íróeszközeim mellett ébredek. Az ihlet szinte azonnal jött, és lázasan írni kezdtem. A rotring csak úgy sercegett a fehér papíron - zene füleimnek. Láttam lelki szemeim előtt, amit papírra vetek, de fantáziám túlszárnyalt - kezem nem tudta követni gondolataimat. Épp egy meglehetősen izgalmas jelenetet írtam, amibe annyira belemerültem, hogy szinte pánikszerűen fordultam hátra, amikor valaki hozzáért a vállamhoz.
- Igen? - kérdeztem, és szemügyre vettem kérdezőmet. A lélegzetem is elállt. Egy halványrózsaszín, fodros, szalagokkal díszített báli ruhát viselő lány állt előttem. Gesztenyebarna, egyenes szálú haja lágyan omlott alá. Szeme kéken csillogott, és egyszerre ült benne büszkeség, gőg és dac. Arcát világos szeplők tarkították. Teljesen úgy nézett ki, mint Carina, aki nem mellesleg az én karakterem. Ez a lány hihetetlenül hasonlít rá, pontosan így képzeltem el őt is. Vajon mit akar tőlem? Nem hallottam jól. Átfutott a fejemen, mi lenne, ha lefényképezném, de elvetettem az ötletet. Tuti hülyének nézne, ha még esetleg nem néz kellőképp annak a sapkám miatt, és azért, mert egy kőfalon ücsörgök kábé tíz méter magasan.
- Bocsi, nem figyeltem.
- Azt kérdeztem, hol vagyok! - nézett rám türelmetlenül.
- Ez egy park, ami a Dóm-múzeumhoz tartozik - vontam fel a szemöldökömet. Nem elég egyértelmű neki?
- De hogy kerültem ide?
- Ezt meg hogy érted? - Szemöldökön még magasabbra szaladt. Ez a csaj tuti be van állva, és most fogalma sincs, mit keres itt.
- Én csak arra emlékszem, hogy tegnap este Williammel… - kezdett bele, de én közbevágtam:
- Williammel? - kerekedett ki a szemem a csodálkozástól.
- Igen, ő a komornyikom!
- Hogy… hogy hívnak? - hebegtem, és nyeltem egy nagyot.
- A nevem Carina Gray. - Ahogy bemutatkozott, én kisebbfajta szívrohamot kaptam. Na jó. Én álmodom. Ez nem lehet igaz. Kilépett a szereplőm a regényemből… Én megbolondultam! Az agyamra ment ez a történet… De ha kiderül, hogy ez a valóság… Te úristen!
- Ezt ugye nem mondod komolyan?!
- De igen, így hívnak.
Ajjaj… Én most skizofrén lettem, és a másik énemmel beszélgetek?! Úgy döntöttem, nem mondom el Carinának, hogy én vagyok a kitalálója, mert őt ismerve, ha valóban ő az, és nem megtréfált barátnőm - igen, ez a lehetőség is átfutott az agyamon - valószínűleg totál hülyének nézne, és nem hinne nekem. Stratégiát dolgoztam ki. El fogom hitetni vele, hogy én csak egy mit sem sejtő, egyszerű, hétköznapi lány vagyok, akinek fogalma sincs arról, kicsoda ő. És ami a legnehezebb: megkísérlek összebarátkozni vele. Elvégre nem mindennap ugranak ki az ember szereplői a regényükből! De ha már egyszer így adódott, kihasználom a lehetőséget, és megpróbálom még jobban megismerni szeretett kis nyafkámat. Azt hiszem, ez kemény dió lesz…
- Az én nevem, öö… Luna - mutatkoztam be a becenevemen, amit kedves ismerőseim aggattak rám, mert szerintük hasonlítok Lunára a Harry Potterből.
- „Hold”? Milyen furcsa név!
- Tudom, nem gyakori. Bocsi, hogy félbeszakítottalak, folytasd. Csak izé… szóval, az a helyzet, hogy… mindegy, nem számít - pirultam el. Istenem, mit hebegek itt összevissza… Szánalmas.
- Tehát tegnap este Williammel sétáltam, és megfájdult a fejem. Lefeküdtem, és ezen a helyen ébredtem úgy tíz perce!
Carina roppantul szerencsés. Simán ébredhetett volna a város „neccesebb” részein is, mondjuk egy külvárosi putriban. Ez a hely nem sokban különbözik a tizenkilencedik századbeli parkoktól, így nyilvánvalóan fogalma sincs arról, hogy téren és időn át utazott.
- Valószínűleg berúgtál, és ezért nem emlékszel. Szerintem arról lehet szó, hogy felszálltál egy vonatra, ami itt tett ki.
- Igen, meglehet… - vakargatta a fejlét, látszólag belenyugodott a magyarázatomba, bár furcsállta.
Huhh, ez könnyen ment. Tényleg kis naiv. Ha rákérdezne esetleg a sok furcsa, modern dologra, amik nem léteztek az ő korában, csak azt fogom mondani neki, hogy ez egy különleges hely, ahol a technikai fejlettség jóval magasabb szinten áll. Plusz megvan az a helyzeti előnyöm, hogy Carinát már ismerem, hisz én találtam ki őt. Vajon mit mondjak neki? Szóval kell tartanom valahogy!
- Öhh… Szép ez a ruha!
- Ugye? Papától kaptam! De te miért viselsz ilyen furcsa ruhákat? Úgy nézel ki, mint egy fiú! Egy hölgy nem jár nadrágban!
- Hát, itt igen. Itt ez a divat. Egyébként ez nem férfiruha, hanem női.
- Akkor felétek az embereknek nincsen ízlése!
Ezzel mélységesen egyetértettem.
- Én is szívesebben járnék olyan ruhákban, mint te, hidd el…
- Mi tart vissza? - Az, hogy ha meglátnának abroncsos szoknyában, vinnének be a pszichiátriára kivizsgálásra… Azonkívül semmi!
- Itt senki se visel ilyet, legfeljebb a színházban.
- Én ezt sohase venném fel színházba. Nem elég elegáns! - Ó, ha tudná, hogy ő egy mai színházban így is túlöltözöttnek számítana!
- Mivel itt máshogy öltözködnek az emberek, mint nálatok, ne lepődj meg, ha furcsán fognak nézni rád. Javaslom, vegyünk pár új cuccot neked. - Végigmértem, és rájöttem arra, hogy az én ruháim úgyis nagyok lennének rá, tekintve, hogy legalább fél fejjel magasabb vagyok nála.
- Cuccot? - vonta össze a szemöldökét.
- Akarom mondani, ruhát. Gyere! - pattantam le a kőfalról, majd leszáguldottam a kissé imbolygó fémlépcsőn. Hátrafordultam, és azt láttam, hogy ott áll a felső fokon, görcsösen a kapaszkodót szorongatva. Rácsaptam a homlokomra. Ilyen nincs! Még lejönni se tud egyedül…
- Segíts!
Kelletlenül felnyögtem, és megfogtam a kezét.
- Ja, hát igen, ilyen cipőben és földig érő ruhában nem csodálom, hogy nem bírsz lejönni, kis nyafka.
- Minek neveztél?! - háborodott fel, amire elpirultam. Ó, igen. Mindig így szoktam őt szólítani.
- Kis nyafka. Az nálunk bájos, elbűvölő kishölgyet jelent - vágtam ki magam. Teljesen komoly arccal mondtam, de közben rázott belül a nevetés.
- Oh, értem - vörösödött el, és látszott, hogy büszke magára. Hát én ezt nem hiszem el! Bevette! El kellett fordulnom, hogy ne lássa széles vigyoromat. Visszafojtottam a nevetésemet, de majdnem kicsordult a könnyem az erőfeszítéstől.
- Jaj, ne… Még egy lépcső. Esetleg a nyakamban ne vigyelek? - sóhajtottam fel.
- De igen, az jó lenne. - És ezt még komolyan is veszi… Megőrülök! Mindjárt lelököm a lépcsőről!
- Lehet, William megtenné érted, de én nem vagyok a szolgád!
- Te mi vagy? Mert nem tűnsz nemesnek ezekben a ruhákban…
- Itt már nem igazán vannak nemesek, hercegek és grófok. Vannak, de nem számítanak a rangok - mondtam, kissé keserűen, és felé nyújtottam a kezemet, amit megfogott.
- Azt mondod... itt mindenki egyszerű polgár? - nézett rám megütközve.
- Valami olyasmi. Persze itt is vannak tehetősebbek, őket újgazdagoknak nevezik.
- Olyanok, mint a nemesek?
- Ők csak annak képzelik magukat, de tulajdonképpen sznobok. Óh, és jobb, ha tudod, de a kastélyok, kúriák nagy része itt múzeumként, idősek otthonaként, vagy hajléktalanok tanyájaként szolgál.
- Hogy micsoda?!  - nézett rám mélységes felháborodással. - De hát hogy engedhetik?!
- Nincs pénz a karbantartásukra. A legtöbb kastély siralmas állapotban van, már amelyiket nem tették a földdel egyenlővé. Tudod, én kiskorom óta rajongok a kastélyokért, szóval elhiheted, hogy ez mennyire rosszul érint.
- Akkor tegyél ellene!
Kényszeredetten felnevettem.
- Ugyan, mit? Persze, ha lenne sok pénzem, vennék egy kastélyt. Kiskorom óta ez az egyik vágyam. Na, le is értünk - engedtem el a kezét. - Akkor induljunk ruhát nézni neked, kis nyafka! - vigyorogtam, és összeborzoltam a haját. Nem bírtam kihagyni. Ahogy számítottam rá, durcásan nézett rám, mint egy kisgyerek.
- Ne érj hozzá a hajamhoz!
- Ó, bocsánat, Lady!
Késztetést éreztem rá, hogy megölelgessem, de nem tudtam, mit szólna hozzá. Szerintem nem lenne elragadtatva tőle. Áh, ez a fej! Mint az a mókavonatos kislány, de komolyan… Még hangosabban hahotáztam, ahogy eszembe jutott a kép.
Carina sértődötten keresztbefonta a karját, és felhúzta az orrát. Igen, ez Carina! Nem is ő lenne, ha nem viselkedne így.
- Na, gyere, nincs messze! - indultam el. Ő gőgös, vérig sértett fejjel jött utánam. Én pukkadoztam a nevetéstől. Ez a csaj egy napot se bírna ki nélkülem a „való életben”. Darabokra szednék szerencsétlent.
- És mi van Willliammel? - kérdeztem rá csevegő hangon.
Carina úgy reagált, ahogy vártam: mélyen elpirult és hebegett.
- Se… semmi. Miért kérdezed?
- Csak úgy… Azt mondtad, vele sétálgattál. Miért sétálgat egy úrnő a komornyikjával?
- Ehhez neked semmi közöd! - Ó, ha tudná, mennyi…
- Hát persze - hagytam rá. - Nyilván nincs. - Azon kívül, hogy én találtam ki őket.
- Csak… azért sétálgattam vele, mert hazakísért! Ruhákat vettünk.
- Áhá! Szóval együtt vásárolgattatok? Milyen romantikus - vigyorogtam. Színpadiasan beszéltem, kissé gúnyosan, egyszerűen jól esett szórakozni rajta.
- Ebben nincs semmi romantikus! William nem az udvarlóm!
- De szeretnéd, hogy az legyen?
- Hahh…! Még hogy én és egy komornyik!
- Tudod, van az a mondás, hogy háborúban és szerelemben mindent szabad.
- De nincs háború, és nem vagyok szerelmes!
- És ha ő az?
Carina megdöbbent egy pillanatra, majd így felelt:
- Ezen nem csodálkozom. Ki ne lenne szerelmes belém?  - vetette hátra a haját. Ki a franc szerelmes beléd? Az úrfik csak a pénzedet vagy az ártatlanságodat akarják, esetleg mindkettőt egyszerre. De ezt persze nem mondtam neki.
- Egy szóval sem mondtam, hogy William beléd szerelmes.
Carinának lebiggyedt az ajka.
- Hogy?!
- Ki tudja… Lehet, szerelmes egy csinos, kedves lányba, akinek nem számít, hogy ő „csak” egy komornyik.
- Nem! Nem! Ez nem lehet… - sápadt el.
- Csak nem féltékeny valaki?
- Miért lennék? Engem nem érdekel! - vonta meg a vállát, de látszott rajta, hogy igenis foglalkoztatja a dolog és marja a féltékenység. Na jó, nem húzom tovább az agyát.
- Ha te mondod…
- Luna, Luna! - rángatta meg az ingujjamat pár perc múlva. - Az előbb olyan furcsán nézett rám két fiú! Bántani akartak! - húzódott közelebb hozzám és belém karolt.
- Nem akar senki se bántani. Csak a ruhád miatt bámultak meg, de nyugalom, mindjárt odaérünk az üzletbe.
- Itt olyan különösen néz ki mindenki! Az a két fiú is… Miért volt az egyiknek kék cipője, és olyan haja, mint egy indiánnak? A másik pedig miért viselt rózsaszín mintás felsőt?
- Na, látod, ez egy jó kérdés! - nevettem.
- Milyen furcsa ez a hely! A nők férfiruhát, a férfiak női ruhát viselnek.
- Az ilyenek nem férfiak... - húztam el a szám.
- És olyan koszos itt minden! Hogy engedhetik, hogy összefirkálják a falakat?! Ez... ez felháborító!
- Mélységesen egyetértek. Mocskos egy hely ez, de azért vannak szép részei is. Miután vásároltunk, elviszlek cukrászdába, mit szólsz? Igazi elit hely.
- Oda járnak az új nemesek?
- Újgazdagok. Hát, nincs túl sok vendégük, itt az emberek másképp szórakoznak.
- Hogyan?
- Buliznak, isznak, randalíroznak és kocsmáznak…
- És ez számukra a szórakozás?!
- Nekem ugyan nem, sohasem tudtam megérteni őket. - Hm, mégiscsak van bennem és Carinában némi közös. Nem hittem volna, hogy ennyi mindenben együtt fogunk érteni. Nem mintha én egy elkényeztetett kis grófkisasszonyka lennék, csak többre tartom az intellektuális tevékenységeket. És ezért sokan máris azt hiszik, sznob vagyok… Csak mert hétvégenként kirándulni járok vagy olvasok, ahelyett, hogy holtrészegre innám magamat… Na, a végén még kebelbarátnő leszek a kis nyakával!
Hamarosan kiértünk az egyik legforgalmasabb utcára, ahol csak úgy hemzsegtek az emberek. Carina, amikor meglátta a tömeget, félénken odasimult az oldalamhoz. Én elmosolyodtam, és átkaroltam a vállát.
- Számíts arra, hogy meg fognak bámulni.
Ez így is lett, sokan még utána is fordultak, sőt, mutogattak rá. Egy srác még be is szólt neki valamit. Carina a sírás határán állt, amire megsajnáltam. Bátorítóan megszorítottam a vállát, és még jobban magamhoz vontam. Olyan kis gyámoltalannak, elesettnek tűnt, mint egy kislány.
- Nyugodj meg, már ott is vagyunk - léptünk be a hatalmas üzletbe. Úgy kellett szegényt terelgetnem az emberek között, hogy ne menjenek neki.
- Nahát, ez mi? - csodálkozott rá a mozgólépcsőre.
- Lépj rá nyugodtan. Ez visz le minket az alsó emeletekre.
Carina óvatosan rátette az egyik lábát, de rögtön visszahúzta.
- Ez olyan félelmetes!
- Na, menj már, te szerencsétlen! - ripakodott Carinára egy rosszképű férfi. Ökölbe feszült a kezem.
- Ne merd így hívni! - szűkült össze a szemem.
- Mi lesz akkor, he?!
Végigmértem a tagot, és rájöttem arra, vele jobb nem kekeckedni, lévén, hogy vagy egy fejjel magasabb nálam és jóval szélesebb. Úgyhogy jó kislány leszek, és nem húzok be neki. A kétszeresét kapnám vissza. De azt egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne szóljak vissza neki:
- Na, igen. Ilyen egy igazi úriember - közöltem cinikusan, megvetően, azzal hátat fordítottam neki.
- Carina, nem fogunk mozgólépcsőzni. Keresünk egy másik boltot. - Rápillantottam az arcára, és láttam, hogy könnyek ülnek a szemében.
- Mi a baj?
- Ez a férfi olyan durva volt! Meg… megijedtem tőle.
- Én nem. Az ilyeneknek csak a szájuk nagy. Nem kell ezért sírni, te! - csóváltam a fejem, de azért átöleltem. Úgy bújt hozzám, mint valami ijedt kiscica. A hasonlatra akaratlanul kuncogni kezdtem - nem azért, hogy kigúnyoljam, hanem mert olyan aranyosnak találtam. Nálam megesik, hogy ha aranyos dolgot látok, vagy valaki úgy viselkedik, elnevetem magam.
- Most kinevetsz?! - tolt el magától és csalódottan nézett rám.
- Dehogyis! Épp ellenkezőleg! - pillantottam rá kedves mosollyal.
Vajon mit gondolhat rólam? - Na, gyere, bemegyünk ide - mutattam az egyik ruhaboltra. Ahogy beléptünk, megcsapott minket a hangos zene. Carina a fülére tapasztotta a tenyerét.
- Ez elviselhetetlen!
- Szerintem is. De az üzletekben sajnos ilyen zenék szólnak, nem Vivaldi.
- Ja, hogy ez zene? Én azt hittem, elromlott valami berendezés, az ad ki ilyen hangot!
- Tényleg olyan. Na jó, nekem nincs sok pénzem, úgyhogy innen válassz - mutattam az egyik pultra, ahol a leárazott termékek sorakoztak.
Hál isten, alig tartózkodtak rajtunk kívül a boltban, ők is másfelé nézelődtek.
Carinának azonnal felragyogott a szeme, és lekapott a pultról egy pólót.
- Nekem ez kell!
- Hello Kitty?! - fintorodtam el, és rácsaptam a homlokomra. Valahogy sejtettem, hogy Carina rögön le fog csapni a legszörnyűbb ruhára…
- Olyan aranyos ez a cica! - Hát persze! Carina és a cicamániája...
- Szó sem lehet róla! Ehhez mit szólsz? - mutattam rá egy tök egyszerű, zöld ingre.
- Férfiing! - húzta el a száját.
- Ez női. Nézd meg a szabását! - Áh, neki aztán mondhatom… - És ez? - böktem rá egy mályvaszínű, szintén cicás pólóra. De ez legalább aranyos, mangás stílusban rajzolt macska volt.
- Igen, igen! - kapta fel és magához mérte.  - Óh… Ez nagy rám.
- Keresünk egy S-eset. Meg egy nadrágot.
- Én nem húzok nadrágot!
- Akarod ezt a pólót, vagy sem?
- Mindennél jobban szeretném!
- Ehhez nagyon ostobán nézne ki a szoknya. Nem illik hozzá. Tessék, itt egy csomó nadrág. Színesek! Akarsz egy lilát?
- Legyen… - egyezett bele kelletlenül.
Előtúrtam két nadrágot, azért kettőt, mert nem voltam biztos a méretében.
- Ott az öltöző, menj be, megvárlak - mutattam neki.
- Hogy mi?! Egyedül öltözzek?!
- Ugye ezt nem mondod komolyan?! - Áh… Ez a csaj totál kiakaszt. - Én nem vagyok a komornád!
Azért mentem vele, még a végén elszakítja a ruhákat, és fizethetem ki… Vajon mit szólhatnak, hogy ketten mennek be egyszerre egy próbafülkébe? Bár inkább nem akarom megtudni…
Carina csak állt ott előttem várakozón, és én azt se tudtam, mit csináljak. Bevallom, totál zavarban voltam és égett a fejem. Lehet, hogy az ő korában teljesen normálisnak számított egy hölgynek más hölgyeket vetkőztetni, de manapság ez nem túl elfogadott dolog.
- Mi az? Ne csak állj ott, segíts talán!
- Nekem te csak ne parancsolgass! Itt mindenki egyedül öltözik, nincsenek már szolgák!
Carina hátat fordított nekem. Én, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy minél előbb túlessek rajta, kigomboltam a hosszú ruháját. Kilépett belőle. Alatta csak egy fehér trikót és combközépig érő, fodros nadrágocskát viselt.
- Ez az izé… alsónemű? - nevettem el magam. Olyan mókás, hogy a tizenkilencedik században még ilyen hosszú bugyikat hordtak! Már, ha ez nevezhető annak.
- Mi más? - fordult felém és megütközve pillantott rám.
- Mi kissé rövidebb alsóneműt hordunk.
Miután felhúztam rá a pólót és nadrágot, végigmértem. Nagyon furcsa volt látnom Carinát mai öltözetben. Úgy nézett ki, mint egy átlagos középiskolás.
- Jól állnak - dicsértem meg, és nem hazudtam. Tényleg remekül festett bennük, a csőszárú nadrág szépen kiemelte vékony, de formás lábát.
Ő viszont nem igazán lehetett megelégedve a látvánnyal, mert fintorgott, amikor tükörbe nézett.
- Olyan furcsán állnak. Még sohasem voltam nadrágban. Kényelmetlen!
- Pedig csinos.
- Tényleg?
- Tényleg - sóhajtottam fel. - Csak menjünk már.
Miután kifizettük a ruhákat, megkértem az eladót, hadd húzza fel Carina őket. Hál isten beleegyezett.
Kint belenéztem a tárcámba, és láttam, hogy csak ötszáz forintom maradt.
- Van egy rossz hírem. Nem megyünk cukrászdába.
- De megígérted! - nézett rám csalódott kiskutya-szemekkel.
- De nincs több pénzem. Még jó, hogy maradt buszjegyre. - Bele se mertem gondolni, mi lenne akkor, ha elkapnák az ellenőrök. Ám Carina olyan csalódottnak tűnt, hogy megsajnáltam. - Tudod, mit? Sütünk közösen valami finomat!
- Én? Sütni? Nem vagyok cseléd! - Na, én mindjárt felképelem! Jót akar vele az ember, erre meg itt elégedetlenkedik… szörnyű!
- Én sem, ha tudni akarod! De ezek után semmi kedvem sütögetni veled. Futás, itt a busz! - fogtam meg a kezét, és rohanni kezdtünk. Még épp időben elértük.
- Kérek egy buszjegyet - mondtam a sofőrnek.
Amikor a lyukasztóba tettem a jegyet, Carina álmélkodva megszólalt:
- Nahát! Ez mi?
- Jegylyukasztó. Gyere, üljünk le - mondtam neki, azzal lehuppantunk.
Carina felsikkantott, amikor elindult a busz.
- Maradj már nyugton! - szóltam rá, ugyanis mindenki minket nézett.
- Olyan gyorsan megy! És mi ez a szag?! Mintha egy lóistállóban lennék! - fintorgott és befogta az orrát.
- Könyörgöm, ne ilyen hangosan! Az egész busz minket bámul.
- És?! Kit érdekelnek. Csak bámuljanak. Ezek a mosdatlan parasztok biztos még nem láttak olyan gyönyörű hölgyet, mint én.
- Te mekkora egy beképzelt liba vagy! Úgy nem tűnik fel, hogy nem azért néznek, mert gyönyörködnek az adottságaidban, hanem azért, mert itt csinálod a fesztivált?!
- De ha egyszer rémes ez az elviselhetetlen bűz! És ez a zsúfoltság! A mocsokról és az összefirkált ülésekről nem is beszélve… Én hintóban akarok utazni!
- Én is! - szólt be egy egyetemista kinézetű fiú Carinának.
- Én nem ismerem! - mutattam a kis nyafkára. - Viselkedj, az Isten szerelmére! - súgtam a fülébe.
- De ez méltatlan egy grófkisasszonyhoz!
A velünk szembeülő idős hölgy úgy nézett a lányra, mint egy elmebetegre.
- Öhh… a pszichiátriáról jövünk - magyarázkodtam vörös fejjel.
- Azt mindjárt gondoltam - szólt a nő.
Szerencsére hamarosan leszálltunk, amire határtalanul megkönnyebbültem.
- Nem igaz, hogy nem tudsz normálisan viselkedni! Pedig egy grófkisasszonytól elvárná az ember - dorgáltam, úton a lakásunk felé. Egy egyszerű, négyemeletes társasházban lakunk, ahonnan szép kilátás nyílik a hegyre. Sajnos nem az én szobám ablakából, csak az erkélyről, de az is valami. Ám Carinának természetesen semmi se jó. Amikor beléptünk az ajtón, ez volt az első kérdése:
- Hol vannak szolgák, hogy fogadjanak minket?
- Már mondtam: itt nincsenek szolgák. - Ezt, ahogy látom, sehogy sem tudja megérteni. Anya szerencsére vendégségben tartózkodik holnapig, ami nagy szerencse, mert nem tudom, mit szólna Carinához. Szerintem nagyon kiakadna tőle, plusz mit mondanék neki, ki ő?
Carina megindult befelé, de én megállítottam.
- Kérlek, vedd le a cipődet.
- Mi? Hogy én?!
- Ne szórakozz, hogy te még a cipődet se tudod egyedül levenni! Látod? Ilyen egyszerű - húztam le a bordó bakancsomat.
- Húzd le te!
- Azt várhatod! Menni fog egyedül is, drága. Én bízom a képességeidben - vigyorogtam. Két perc alatt csak összejött neki a művelet, ami alatt végig ott álltam mellette, és néztem, ahogy szenved.
- Gratulálok! Hogy te milyen ügyes vagy! - dicsértem meg cinikusan.
Carina szúrós szemmel nézett rám.
- Gyere, körbevezetlek. Itt a vécé - nyitottam be az ajtón. A lány kíváncsian bedugta a fejét a helyiségbe.
- Milyen kicsi! És ez a kád…! Nem lehet benne elférni!
- Sajnálom, hogy úri igényeidnek nem felel meg- mondtam gúnyosan, és lekapcsoltam a villanyt.
- Ez itt a konyha, és itt a szobám.
- A konyhából nyílik a szobád?! - húzta el a száját. - De hát ez egy lyuk! Nálunk a cipős szekrény is nagyobb!
Kezdtem ideges lenni.
- Nem lehet mindenkinek akkora szobája, mint egy bálterem! Hidd el, szívesebben laknék egy kastélyban, de ez van! És ez itt anya szobája, a nappali - mutattam.
- Mi az a nagy, fekete négyzet? - kérdezte csodálkozva.
- Tévé, más néven televízió - kapcsoltam be.
Carina felsikoltott.
- Hogy kerülnek bele emberek?
- Fogva tartják őket a gonosz démonok! - nevettem.
A lány ijedten nézett rám.
- Csak vicceltem! Tudod, mi az a fényképezőgép, ugye?
- Igen, persze, hogy tudom!
- Na, ez valami olyasmi. Nem kell megijedni tőle. Van egy szerkezet, amit kamerának hívnak, amivel fel lehet venni a valóságot, és a tévén pedig visszajátszani.
- Nahát!
- Van kedved nézni valamit?
- Lehet cicákat nézni?
- Lehet. Bármit lehet - mosolyodtam el. - Van egy aranyos rajzfilm cicákról. Az a címe, hogy Macskarisztokraták.
- Arisztokrata macskák?
- Ó, neked biztos fog tetszeni! - kerestem elő a DVD-t, és betettem a lejátszóba. Elhúztam a függönyt, helyet foglaltunk a futonágyon, és benyomtam a play-gombot. Carina tátott szájjal bámult a képernyőre.
- Miért beszélnek a cicák?
- Ezek csodacicák.
- Marie pont olyan, mint Celestina! Neki is van rózsaszín kis szalagja!
- Marie olyan, mint te cicában. Ja, nem, ő aranyos.
- Én még Marie-nél is aranyosabb vagyok! - szegte fel a fejét.
Na jó, filmnézés közben tényleg az volt, kivételesen. Amikor a gonosz inas elrabolta a cicákat, Carinának eleredtek a könnyei. Még a filmet is le kellett állítanom, úgy sírt.
- El… elveszett a hercegnő és a kiscicák! Biztos nagyon félnek és fáznak a viharban! Ugye nem csap beléjük a villám? - kérdezte szipogva, és szorosan hozzám bújt.
- De igen, és cicapörkölt lesz belőlük!
- Ugye, nem? Ugye nem fogják megenni őket? - kérdezte riadtan, és belecsimpaszkodott a karomba.
- De, de! Marie lesz az előétel! - Alig bírtam visszafojtani a nevetésemet.
Carina azonban olyan szívtépően sírt, hogy megsajnáltam.
- Ne légy ilyen kis butus! Senki nem eszik cicát. Kivéve a kínaiak - fűztem hozzá halkan.
- Hogy? - kapta fel a fejét.
- Semmi, nem lényeges. A lényeg, hogy nem lesz semmi bántódásuk.
Ez a Carina…! Ha cicákról van szó, hirtelen olyan lesz, mint egy hároméves. Hihetetlen ez a csaj. Képes úgy viselkedni, mint egy igazi démon, de ha meglát egy macskát, könnyekig meghatódik. Ez az, amiről William is beszélt.  Ez az igazi Carina, aki a felszín alatt rejtőzik.
- Ugye nem viszi el őket az áradat?
- Megígérem! Carina, ez egy rajzfilm, és a rajzfilmekben minden jóra fordul!
- Bi-biztos?
- Igen. Csak nézd - kapcsoltam vissza.
Amikor meglettek a cicák, Carina örömében tapsikolt. Mókásak voltak a reakciói, sokkal szórakoztatóbb volt őt nézni, mint a filmet. Nagyon beleélte magát, még énekelt is a cicákkal együtt. Nagy kár, hogy az ő korában nincsenek filmek. William egy pillanat alatt ki tudná hozni Carina valódi énjét a segítségükkel.
- Még, még, még! - kérlelt a film végén.
- Hát jó… - egyeztem bele. Ezúttal az Oroszlánkirályt tettem be, ami szintén tetszett nekik, de hiányolta a cicákat, és rettegett Zordontól.
- Most mit szólnál valami komolyabb filmhez? -  Egy pillanatra kísértésbe estem, hogy berakom neki az Interjú a vámpírralt, de valószínűleg halálra rémülne, ha már egy rajzolt oroszlántól is így fél. - Mondjuk az Operaház fantomja, hm? Énekelnek benne.
Carina persze meg akarta nézni. Tátott szájjal, lenyűgözve bámulta, és a végén együtt sirattuk szegény Fantomot. Azt hiszem, nagyon megviselte, mert vagy tíz percig zokogott. Nem hittem volna, hogy ennyire együtt fog érezni vele.
- Szegény Fantom! Én őt választottam volna! Nem is csúnya, ha rajta van a maszk.
- Egyetértek… De ez csak egy film, nem kell ennyire komolyan venni! - Mondom én, aki képes órákig álmodozni arról, mi lett volna, ha Christine a Fantomot választja…
- Jut, eszembe, Carina, nem vagy álmos?
- Egy kicsit…
- Gondolom, szeretnél lefürödni.
- Természetesen, itt talán fürdés nélkül mennek ágyba az emberek?!
- Van, aki…
- Én napi kétszer fürdök!
- Igen, én is! Na, gyere, megmutatom, hogy működik a csap!
- Szerinted én nem tudok kezelni egy csapot?! - nézett rám felháborodottan.
- Hát jó… - vontam meg a vállam, és előszedtem egy törölközőt, meg egy combközépig érő, lila hálóinget illetve bugyit.
- Tessék, törölköző, hálóing, alsónemű! A ruháidat tedd a székre.
- Ez alsónemű?! Mi ez a rövid hálóruha?!
- Ha gondolod, alhatsz kockás pizsamanadrágban és térdig érő pólóban is…
- Ezt én nem veszem fel! - mondta piros fejjel.
- Itt a nők ilyet hordanak. Kötelességednek érzed mindenért nyafogni?!
Carina gőgösen felhúzta az orrát, és bevonult a fürdőszobába. Úgy öt perc múlva sikítozás hangja ütötte meg a fülemet.
- Minden rendben? - kopogtam be hozzá.
- Ez forró, ez forró! - ordított.
Megcsóváltam a fejem.
- Forgasd el kék irányba a cspot! Nem fogok bemenni.
- Segíts!
- Nagylány vagy, megoldod! - mondtam, azzal faképnél hagytam. A franc fog bemenni hozzá… Valahogy nem tartozik a vágyaim közé pucéran látni a női karaktereimet.
Végül csak megoldotta, mert úgy huszonöt perc elteltével kissé vizes hajjal, hálóruhában jött ki a fürdőszobából. Én is azt viseltem, és amikor meglátott, elpirult. Láthatóan feszengett abban a rövid ruhában, és valószínűleg a bugyi is zavarta.
- Itt a vacsora, remélem, ízleni fog - mutattam az asztalra.
- Ez mi? - kérdezte, miután leült, és belekóstolt az ételbe.
- Nutellás kenyér, más néven, mogyoróvaj.
- Nagyon ízlik!
Legnagyobb döbbenetemre olyannyira ízlett neki, hogy négy szeletet is megevett.
- Most aludj, jó éjt! Itt az én ágyam, beágyaztam neked. Ha bármi kell, csak szólj, én a nappaliban leszek. Tessék, itt egy plüss, ölelgesd. Képzeld azt, hogy William - nyomtam a kezébe a plüsskutyámat, és meg sem várva válaszát, anya szobájába libbentem.
Ez a nap és Carina nagyon lefárasztott… Vajon meddig kell még elviselnem?! Remélem, nem ragad itt a nyakamon örökre… Velem nem könnyű együtt élni, de Carinához képest én vagyok a világ legalkalmazkodóbb embere. Nem telt bele fél óra, azt hallottam, hogy Carina motoszkál a konyhában. Felmordultam, és utána mentem.
- Te meg mit művelsz?! - Kapcsoltam fel a villanyt.
Legnagyobb döbbentemre Carina ott állt az asztalnál, kezében egy kiskanalat és a Nutellás-tégelyt szorongatva. A szája tiszta csokis volt, és úgy pislogott rám azokkal a nagy, kék szemeivel, mint valami ijedt, megszeppent kiscica, akit rajtakaptak tejföllopáson. Nem hittem a szememnek!
Pár másodpercig megrökönyödve néztem rá, majd kitört belőlem a nevetés. Carina szégyenlősen, vörös fejjel kuncogott.
- Én csak… ez olyan finom! - cincogta.
Nem bírtam ki, egyszerűen muszáj volt megölelgetnem. Erre persze még pirosabb lett a feje, de nem ellenkezett. Szegénykémen annyira látszott, hogy nincs hozzászokva az öleléshez, de azt is éreztem, hogy vágyik rá. Vágyik arra, hogy valaki törődjön vele és szeresse.
- Azért hagyj holnapra is - nevettem, és visszafeküdtem az ágyba.
Kis idő elteltével Carina követte a példámat.
- Luna! - szólt halkan.
- Igen? - kérdeztem vissza. Nem igaz, hogy nem hagy aludni!
- Alhatok veled?
- Ha szeretnél… - lepődtem meg. Erre nem számítottam.
Carina fogta a párnát, takarót és plüsskutyát, és átment hozzám, a kétszemélyes futonágyra.  Olyan közel feküdt hozzám, hogy csak centik választottak el minket egymástól.
- Miért jöttél át?
- Csak… nem akartam egyedül lenni - vallotta be.
Ezen bevallom, meghatódtam. Eszembe jutott, mennyire szereti, ha simogatják a haját. Elmosolyodtam, és óvatosan beletúrtam a tincsei közé. Hagyta, sőt, jólesőn felsóhajtott és összegömbölyödött. Fájó érzés hasított belém, mert eszembe jutott, hogy én mennyire szeretnék egy húgocskát, aki pár évvel fiatalabb nálam, pont, mint Carina. Ugyan ő nem a húgom, de olyan volt, mintha az lenne. Melegség járta át szívemet.
- William… - motyogta jó tíz perc simogatás után, és hozzám bújt. Karjával átfonta a derekamat, és belefúrta a fejét a nyakamba.
Ezen úgy meghökkentem, hogy reflexből el akartam lökni, de rájöttem, hogy alszik. Így szép óvatosan lefejtettem magamról, vigyázva arra, nehogy felébresszem. Hamarosan engem is elnyomott az álom, és reggel, amikor felébredtem, Carina nem volt ott mellettem. Kipattantam az ágyból, körbejártam a házat, de se híre, se hamva sem volt. Csak a fürdőszobai széken hagyott ruhája jelezte: nem álmodtam…

3 megjegyzés:

Dóri írta...

hatalmas ötlet volt :D több résznél hangosan felnevettem, például a buszos jelenetnél, meg amikor Carina kilopózott a konyhába megdézsmálni a nutellát, meg a filmnézés :D :) nagyon jól megírtad, élmény volt ;)

Arlene C. Dall írta...

Köszi, örülök, hogy sikerült megnevettetnem, ez is volt a célom ezzel a kis kitérővel :D Valahogy úgy adta magát, úgy éreztem, ezt most meg kell írnom ^^

Béla Tóth írta...

oh, csak msot vettem rá magam, de, hát hogy is mondjam, imádtam minden sorát, és a befejzés, egyszerűen király :)

Megjegyzés küldése

Blog contents © Igenis, Úrnőm! 2010. Blogger Theme by Nymphont.