Az utolsó felvonás

2014. február 19., szerda



És ím, az utolsó fejezet :) Bocsánat, hogy csak most hozom, de minden összesűrűsödött az utóbbi időben... Köszönöm mindenkinek, aki végigkövette a történetet, és a sok kedves hozzászólást :) Remélem, nem fogtok csalódni a befejezésben '^^

- Jól vagy, lányom? Olyan sápadtnak tűnsz.
- Nekem... nekem most mennem kell – közölte Carina, és meg se várva édesapja válaszát, felkelt az ágyból. Lábbelit sem húzott, mezítláb, egy szál, orgonaszínű selyem-hálóruhában kiszaladt. Csak egy dolog járt a fejében: utol kell érnie Williamet!
Kint a hó nagy pelyhekben hullott, de ő nem törődött vele. Sírva, lélekszakadva rohant, és amikor észrevette Williamet a kocsifeljárón, kétségbeesetten utána kiáltott.
A férfi megtorpant, majd megfordult. Nem szólt, nem csinált semmit, csak állt, és döbbenten nézett a lányra. Carina majdhogynem ledöntötte a lábáról, olyan hévvel ölelte át. William megtántorodott, majd a karjába zárta.
- Ne... ne hagyj el… Wi… William. Sze… szeretlek. - Carina hevesen fújtatott, nem bírt beszélni, mert kifulladt a rohanástól, és rázta a zokogás.
- Oh, kedvesem… - sóhajtott fel William, és megcsókolta a lány feje búbját.
- Ne… ne menj el, én… én veled akarok élni, ha… ha kell száműzöttként, engem nem érdekel, engem se… semmi nem… nem érdekel. Csak te. – Ahogy ezt kimondta, még hevesebben felzokogott, és belefúrta a fejét a férfi mellébe, eláztatva könnyeivel a kabátját.
- Oh, ha tudnád, mennyire szeretlek…! Épp ezért nem kívánom ezt a sorsot neked.
- Nem érdekel, hogy komornyik vagy! – jelentette ki Carina dacosan, és összeszorította az ajkát. William félrenézett, és így szólt halkan:
- Ami azt illeti, nem vagyok az.
Kissé eltolta magától a lányt, aki szinte kővé dermedt a kijelentésétől.
- Hogy…?
- Jöjjön, elmondok mindent – terítette rá William a kabátját, majd felkapta a döbbent lányt, aki reflexszerűen átkarolta a nyakát. Az utat a kastélyba egy szó, egy pisszenés nélkül tették meg.
William  egy kicsiny, jóformán üres szobába vezette a lányt, ahol csak egy kandalló, szekrény, asztal székekkel, és egy ágy állt. Carina még sohasem járt itt, de arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg ez volt William rezidenciája. William letette a lányt az ágyra, és rögtön ráterített egy fehér takarót. Carina fázósan összegömbölyödött alatta, átkulcsolta a térdét, és ráhajtotta a fejét. William begyújtotta a kandallót, majd helyet foglalt a lány mellett. Feszült csend állt be.
- Nem hittem volna, hogy utánam jössz – szólalt meg csendesen a férfi.
- Nem hittem volna, hogy felmondasz.
- Sajnálom… - hajtotta le William a fejét. Tördelte a kezét, és mélyet sóhajtott. – Nem volt más választásom.
- De hát miért? És miért nem árultad el, hogy nem vagy komornyik? Egyáltalán ki vagy?!
- A nevem valójában nem William Cuttleberry, hanem William Cuthbert, Albert herceg fia.
- Te… te herceg vagy? – kerekedett ki Carina szeme.
- Igen – nézett rá a lányra komolyan.
- Hazudtál – pillantott félre, ám William finoman megfogta az arcát.
- Kérlek, bocsáss meg! Ó, ha tudnád, mennyire megvetem magamat érte… De sajnos ezt kellett tennem – vette el a kezét, és szaggatott sóhaj tört fel belőle.
- Miért?
- Kötöttem édesapámmal egy egyezséget. Ő mindenáron azt akarta, hogy családon belül maradjon a rang és a vagyon, ezért közölte, hogy el kell vennem az unokahúgomat. Hozzá egyébként volt szerencséd, őt öntötted le vörösborral a bálon.
- Nekimentem – pontosított Carina kuncogva, visszaidézve az esetet. William somolyogva ráhagyta.
- Hát persze. Ami azt illeti, nekem eszem ágában sem volt elvenni. Ha nem lenne az unokahúgom, se akartam volna, mert nála kiállhatatlanabb személlyel még soha nem találkoztam. Kijelentettem édesapámnak, hogy márpedig én nem veszem el, legyen bármi is a következménye. Talán te nem emlékszel rá, de kerek másfél évvel ezelőtt édesapád jótékonysági bált szervezett, amire az összes főúr és nemes hivatalos volt, köztük mi is. Édesapám látszólag beletörődött a makacsságomba, de a bál végén választás elé állított. Két lehetőség közül választhattam: megbánom a viselkedésemet, és elveszem Eleonor hercegkisasszonyt, vagy komornyiknak állok hozzátok egy évig. Természetesen az utóbbi lehetőséget választottam. Édesapán kikötötte, hogy ez alatt az egy év alatt, ha elbocsátanak, vagy felmondok, kitagad, hisz amúgy is van testvérem, aki továbbviszi a címet. Ezután három hónapon át tartó oktatáson kellett résztvennem – megtanultam, hogy kell komornyikként viselkedni. Bekerülni már egyszerű volt: édesapám visszautasíthatatlan ajánlatot tett a ti szolgálatotokban álló komornyiknak, aki természetesen elfogadta, és jelenleg is a mi kastélyunkban dolgozik. Írt nekem egy kifogástalan ajánlólevelet, és egy hét múlva már meg is kaptam az állást. Így kerültem hozzátok – nézett rá Carinára.
A lány nem szólt semmit, próbálta feldolgozni a hallottakat. Ez az egész annyira hihetetlennek tűnt neki… Belső indíttatásnak engedelmeskedve felállt, és a kandallóhoz lépett. A parázs fölé tartotta a kezét, és belebámult a tűzbe. Hamarosan egy kezet érzett meg a vállán.
- Kérlek, ne haragudj rám – szólt William szelíden, azzal hátulról magához szorította a lányt. Kezével átfonta a derekát a hasa előtt, fejét a fejének biccentette. A lány beleborzongott a férfi érintésébe.
- William, én… - kezdett bele Carina, de nehezen bírta megfogalmazni a gondolatait.
- Igen, kedvesem?
- Én csak… bocsánatot szeretnék kérni.
- Nincs miért.
- Ha… ha belegondolok, miket műveltem veled… egy herceggel…
- Egy herceggel, aki komornyik-álarcot öltött. Látod, kedvesem? A maszk csak a felszín, az számít, ami alatta van. Nem szabad rang alapján ítélni, az egyetlen, ami fontos, hogy mi rejtőzik az ember szíve mélyén.
William félresöpörte az orrával a lány haját, majd a nyakához hajolt, és lágyan belecsókolt. Carinát kirázta a hideg.
- Na… na, de William! – kuncogott halkan. – Miket nem engedsz meg magadnak…!
- Oh… Bocsáss meg – rezzent össze a férfi, mint aki észbekap, és elengedte a lányt. Leült a kanapéra, és félrenézett. Arcán rózsaszínes folt jelezte, hogy zavarba jött.
Carina leült mellé, és a férfi nyaka köré fonta a karját.
- Ki mondtam, hogy megtiltottam…? – kérdezte pajkos mosollyal az ajkán. Lehunyta a szemét, és habozás nélkül szájon csókolta hajdani komornyikját.
- Na, de Úrnőm! Miket nem enged meg magának! – vigyorodott el William. De nem várta meg Carina válaszát – magához vonta, és szenvedélyesen visszacsókolta.
A lány egész testében reszketett, olyannyira felhevült. Akaratlanul is ellazultak az izmai, és ennek következtében félig elterült a kanapén. A következő pillanatban William lenyomta teljesen a puha alkalmatosságra, és enyhén ráfeküdt. Az ajkuk egy pillanatra sem szakad el egymástól.
Carina arra eszmélt, hogy William a szája helyett megint a nyakát csókolgatja. Kezét végighúzta a dereka vonalán, és immár nem félig, hanem teljesen rajta feküdt. Hiába esett neki hihetetlenül jól, hiába vágyott Williamre, tudta, hogy ez nem helyes.
- E… elég – nyögte ki nagy nehezen. Fájt neki kimondani, de nem tehetett mást. William felkönyökölt a kanapén, és vágytól csillogó szemmel nézett rá.
- Parancsolj velem… Úrnőm. Mondd meg, mit szeretnél.
- Te mit akarsz...? – kérdezte a lány incselkedve.
- Téged. Mindennél jobban. De mindent a maga idejében – ült fel a kanapén. Carina is követte a példáját.
- Elnézést a hevességem miatt. Ez nem volt úriemberhez méltó viselkedés. Remélem, nem ijesztettelek meg.
- Igazából én… - pirult el a lány, és elnézett.
William látta rajta, mennyire zavarban van, ezért megcirógatta a kézfejével az arcát.
- Felettébb bájos vagy így.
- Én mindig az vagyok! – kuncogott Carina, amire a férfi elnézően megcsóválta a fejét, és ő is felnevetett.
- Most kinevetsz? – ráncolta össze a lány a szemöldökét sértődötten.
- Eszemben sincs! Csak elmondani nem tudom, mennyire édesnek talállak – nézett rá szeretetteljesen.
Carina ekkor felemelte a kezét, és megnyalta.
- Pedig nem is vagyok az – nevetgélt szégyenlősen.
William utána kapott, és a karjába zárta a lányt. Carina belefúrta a fejét a mellébe, és elégedetten felsóhajtott. Lábát felhúzta, és összegömbölyödött, akár a macskák. Izzott belül, és úgy érezte, a minden porcikáját átjáró tűz menten elemészti. Hosszú, hosszú ideig voltak így, egymást szorosan ölelve.
- Van még valami, amit el kell mondanom – szólalt meg komolyan William, amire Carina kibontakozott az ölelésből, és aggódva nézett rá.
- Mi az…? – kérdezte, és nyelt egyet.
- Az alku során édesapám kikötött még valamit.
- Mit…?
- El kell, hogy vegyelek – nézett a férfi egyenesen Carina szemébe, akinek elállt a lélegzete a döbbenettől.
- Hogy… hogy mi? – kérdezett vissza, mert azt hitte, nem jól hall. Szíve egy ütemet kihagyott, hogy utána annál hevesebben kezdjen el dobogni. Forgott vele a világ, amely immár teljesen a feje tetejére állt.
William megfogta a kezét, és féltérdre ereszkedett:
- Carina Gray… Úrnőm, kedvesem, szívem választottja. Hozzám jössz feleségül?
A lány szeme kikerekedett, majd könnybe lábadt.
- Igen, igen! Ezerszer is igen! – ugrott a férfi nyakába, aki erre erősen magához szorította, és szenvedélyesen megcsókolta. Carinából kitörtek az örömkönnyek, és legalább tíz percen keresztül zokogott William karjai között. Amikor belenézett a férfi szemébe, látta, hogy neki is könnyektől csillog a szeme.
- Sohasem voltam még ilyen boldog - szipogta Carina meghatottan.
- Én sem – sóhajtott fel, miközben a lány tincseivel játszadozott.
- Noha még nem kértem meg édesapádtól a kezedet – futott át egy felhő a férfi arca előtt.
- Igent fog mondani! Hisz herceg vagy.
- Herceg vagyok, való igaz. Nem mintha számítanának a rangok. A szerelem elmos minden határt. Teljesen meg vagyok hatva, hogy te képes lettél volna velem élni a kunyhóban száműzöttként. Tényleg te vagy az, akire egész életemben vártam.
- Ugye… ugye megérte várni? – kérdezte Carina megszeppenten.
- Ezek után ez kérdés…? Te vagy a leggyönyörűbb, legcsodálatosabb teremtés a földön! Szeretlek, kedvesem!
- Én is… én is szeretlek.
William elégedetten felsóhajtott, majd megcsókolta a lány homlokát.

Epilógus
1 hónappal később

Carina az ablak előtt állt William hálószobájában, és töprengve kifelé bámult. A nap haldokló sugarai aranyszínben fürösztötték az előtte elterülő, hatalmas birtokot és tavat, az ő tekintete viszont távolabbra, a fák közé vetült. Arca egyszerre tükrözött vágyódást és szomorúságot. William épp akkor lépett be a szobába, és rögtön Carinához ment. Megérintette a vállát, és így szólt hozzá:
- Min tűnődsz?
A lány nem felelt semmit, csak intett a fejével. A férfi követte a tekintetének az irányát, és amikor felismerte, mit néz kedvese, biccentett.
- Hiányzik… - sóhajtott fel Carina alig hallhatóan.
- Nekem is – suttogta William, majd kisvártatva hozzátette: - Akkor mutattad meg először a valódi énedet.
- Mert akkor voltam a legboldogabb. És most – fordult szembe Carina Williammel, és elmosolyodott. A férfi is így tett, és a lány dereka köré fonta a kezét.
- Nincs annál nagyobb öröm a számomra, hogy boldog vagy. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy ez így is maradjon. Ha bármi van, amivel a kedvedre tehetnék, csak mondd, és én megteszem!
- Nos… ami azt illeti, van valami – mosolygott Carina huncutul, és a férfi nyakára kulcsolta a karját.
- Mi lenne az?
- Először is, csókolj meg!
William sokat sejtető mosolyra húzta a száját, majd közelebb vonta magához a lányt. Lehunyta a szemét, majd gyengéden rátapasztotta az ajkát az ajkára. A lány eközben a hajába túrt az egyik kezével, másikkal pedig a férfit ölelte. Lassan, lágyan visszacsókolta, teljes beleéléssel és szenvedéllyel.
- És másodszor…? – kérdezte a férfi halkan. Továbbra sem eresztette el Carinát, forrón ölelte magához.
- Szeretném veled tölteni az éjszakát… a kunyhóban. – Ahogy ezt kimondta, kissé elvörösödött, és lesütötte a szemét.
- És az édesapád…? Attól tartok, haragos lesz, ha nem viszlek haza időben…
- Nem érdekel! – vágta rá Carina. – Majd… majd azt mondom neki, hogy megbokrosodtak a lovak, és eltört a hintó kereke.
- Nem tehetjük. Felelősséggel tartozom érted. Gondolj bele, milyen fényt vetne ránk, ha kiderülne, hogy esküvő előtt kettesben töltöttük az éjszakát… ráadásul egy kunyhóban – tolta el magától a lányt.
- De hát… - nézett rá csalódottan Carina. – Te mondod mindig, hogy nem számítanak a formaságok!
- Való igaz, de vannak olyan dolgok, amiket jobb, ha betart az ember.
- Igazad van. Jobb lesz így. – Carina állkapcsa megfeszült, majd hátat fordított Williamnek, és az ablakpárkányra tenyerelt. Csalódott és szomorú volt, de próbálta tartani magát, és nem mutatni a fájdalmát. Fojtogatták a könnyek, de megállta, hogy ne sírja el magát. Egy csepp még így is kicsordult, amit gyorsan letörölt a kézfejével. Mély levegőt vett, és harapdálta az ajkát, hogy levezesse a lelkében dúló indulatokat.
Williamnek rosszul esett így látnia Carinát, és hirtelen ötlettől vezérelve odalépett mögé, majd békítően átölelte.
- Tudod, mit? Legyen! Szökjünk ki a kunyhóba!
A lány szembefordult vele.
- Komolyan mondod? – kérdezte tágra nyílt szemmel, reménykedve.
- Komolyan.
Carina erre nevetve a nyakába borult.
- Menjünk, menjünk! – lelkendezett.
- Egy pillanat, összeszedem a szükséges holmikat.
William előhúzott az ágya alól egy kisebbfajta bőröndöt, és telepakolta ruhákkal, illetve étellel, amiket a konyhából szerzett.
Szerencsére senkivel nem találkoztak össze szökés közben, de nem sokon múlott, mert William fivére, Charles herceg épp előttük fordult be az egyik folyosóra.
Kint nagy pelyhekben hullott a hó, és a fák ágai meg voltak fagyva. Cipőjük súlya alatt ropogott a friss hó, és az elő-elősejlő, halványan pislákoló napot eltakarták a felhők. A tavat vékony hártyajég borította be, és Carina azt hitte, elég vastag már ahhoz, hogy rá lehessen állni, de William felvilágosította. Az utat a kunyhóig vidáman csevegve, egymásba karolva tették meg. Amikor beléptek a kicsiny, kissé dohos levegőjű helyiségbe, mindkettejüket elöntötték az érzések és az emlékek.
William a kandallóhoz ment, és begyújtott. Az ablakpárkányra, asztalra, és éjjeliszekrényre gyertyákat helyezett, amiket sorban meggyújtott. A kunyhóban hamarosan kellemes, barátságos félhomály és meleg uralkodott, ennek ellenére magukra terítettek egy kockás pokrócot. Carina William vállára hajtotta a fejét, míg a férfi fél kezével ölelte, másikkal pedig cirógatta az arcát.
- Nagyon kellemes így... - sóhajtott fel a lány.
- Igen, az…
- Olyan ez az egész, akár egy valóra vált álom! – sóhajtozott tovább, és közben bágyadtan mosolygott. A kanapén ültek, és előttük egy kisasztal állt, rajta két teáscsészével. A rózsatea kellemes illataromája belengte a helyiséget. A lány mélyet szippantott a levegőből, majd lehunyta a szemét. Kisvártatva megszólalt:
- Én mindig is reménykedtem abban, hogy te nem csak egy egyszerű komornyik vagy. Tudod, amikor idehoztál a kunyhóba, megfordult a fejemben, hogy mi van, ha tied a tóval szemközti kastély…? – kuncogott.
- Lám, helyes volt a sejtésed – mosolygott a férfi.
- Úgy várom már a napot, amikor végre egybekelünk!
- Március ötödikén. Az már csak három hónap.
- Csodálatos lesz! A papa azt mondta, hogy még Celestinának is csináltat ruhácskát!
William felnevetett.
- Igazán bájosan fog festeni.
Carina belemerült a gondolataiba, és egyre lejjebb csúszott a kanapén. Hamarosan a feje William mellén nyugodott, és halkan pihegett. William ránézett, és szeretetteljesen elmosolyodott.
- Ideje nyugovóra térni – suttogta, majd finoman a karjába vette a lányt, és lefektette az ágyra. Betakargatta, és csókot nyomott az arcára.
- William… - suttogta Carina erőtlenül.
- Igen?
- Aludj velem.
- Igenis, Úrnőm – hajolt meg a férfi sejtelmes kifejezéssel az arcán, majd Carina mellé bújt, és szorosan átölelte. Még sohasem érezték ilyen boldognak magukat.


5 megjegyzés:

Katalin írta...

Szia!:) Aranyos volt!:) Éreztem benne egy kis csipkelődést a romantikus történetek iránt, de ez nem volt bántó lenéző! Viszont romantika, irónia ide vagy oda, számomra akkor is érthetetlen és logikátlan hogy Villiam apja miért teremtett ilyen helyzetet, és hogy Villiam miért akart elmenni, mert oka nem volt rá? Értem én, hogy kicsit kifigurázod a romantikát, de ez akkor is nagy logikai bukfenc!!

Unknown írta...

Szia :)
Nem egészen értem, mit nem értesz, és miért lenne logikátlan '^^ William apja így akarta megleckéztetni a fiát; és William helyében én is elmentem volna. Így kellett tennie, ha jobban belegondolsz, rájössz. Azért köszönöm, örülök, hogy végigkövetted :) Nem tudom, nem akartam kifigurázni semmit, legfeljebb az elején. Na mindegy '^^

Dóri írta...

Azért szívesen elolvastam volna, ahogy William asszonnyá teszi Carinát, de ez csak az én perverz fejem... :D

Katalin írta...

Azt egy percig sem mondtam ám, hogy nem tetszett a történet, csak szerintem William olyan dolgot kezelt nagyon bután, amit egy őszinte beszélgetéssel meglehet oldani! Carina most sokkal érettebben viselkedett mint William. Én a férfi viselkedése alapján sokkal komolyabb problémára számítottam!

Névtelen írta...

Szia !
Nagyon nagyon tetszett !!!.. és remélem még írsz sok ehhez hasonlóan kellemes hangulatú ,izgalmas (éss imádnival éss ááááá imádom *o* ~ ÁÁ .. khhömm.. megnyugodtam ) történetet ^^ kíváncsi lennék ,hogy ezentúl ,hogy alakul a sorsuk (enyhe célzás ;D *kacsint* ).Köszönöm ,hogy megírtad ^^ szerencsére felvidítottad kis szürke ,unalmas napomat ^^

Megjegyzés küldése

Blog contents © Igenis, Úrnőm! 2010. Blogger Theme by Nymphont.