17. A lépcsőforduló

2013. november 9., szombat


  Ez az utolsó előtti fejezet :)



Carina napjai egyhangúan teltek a bál óta. Már hetek óta sírni se bírt – csak ült a szobájában, és némán bámult kifelé az ablakon, nézve a szállingózó hópelyheket.  Gyengének és betegnek érezte magát, és édesapja orvost hívatott hozzá, de kiderült, hogy fizikálisan minden rendben vele, azt leszámítva, hogy vesztett a súlyából. Ezért lélekgyógyászt akart hívatni, de Carina felháborodottan közölte, hogy vele márpedig minden rendben, és elviharzott.
Carina épp készülődött a színházba, Londonba, és ezúttal édesapja megengedte neki, hogy vörös estélyit öltsön magára. Kezdte megutálni a kislányos, fodros, rózsaszín ruhákat, pedig előtte úgy odavolt értük. De nem illeszkedtek a komor hangulatához, a sötét színek sokkal inkább kifejezték a lelkivilágát.
Amikor odaértek a színházba, édesapját rögtön elözönlötték az emberei – ismerősei, barátai. Carina egy darabig álldogált, és hallgatta az üres dicséreteket a bájos küllemére vonatkozólag, de megunta a hajbókolást, és otthagyta őket mondvacsinált ürüggyel. Ahogy ment keresztül az előhelyiségen, veszekedés hangja ütötte meg a fülét. Többen is döbbenten néztek a párosra – egy vele egykorú lányra és egy jólöltözött, jóképű fiatalemberre.
- …és az együtt töltött idő?! Az nem számít? Minden csak hazugság volt?!
- De én teljes szívemből szeretlek! Csak téged!
- És még van képed ezek után azt mondani, hogy szeretsz?!
- De én… - A fiatalemberen látszott, hogy mindjárt elsírja magát. Carina hirtelen megsajnálta, mert eszébe jutott róla William. Ő is pont ugyanígy, ugyanilyen megtörten állt előtte, amikor összetépte a levelet.
- Te nem szeretsz engem! Soha nem is szerettél!  - hepciáskodott magából kikelve. Elsírta magát, és zokogva otthagyta a kétségbeesett úriembert. Valamiért, maga sem értette miért, de a lány után ment. Egy néptelen folyosóra viharzott, és ott sírt a széles ablakpárkányon.
- Szabad? – kérdezte Carina kedvesen.
- Hagyj békén! – szipogta a lány.
- Ne beszélj így velem! Én csak…
- Mit nem értesz azon, hogy hagyj békén?! – nézett rá a lány ingerülten. Carina rögtön megállapította róla, hogy csodaszép – hosszú, hollófekete, egyenes szálú haja a derekáig ért, nagy, szintén fekete szeme csillogott a könnyektől.
Carina azonban leült mellé, és így szólt:
- Hallottam, ahogy veszekedtek, és…
- Semmi közöd hozzá!
- Nincs, csak… Azt akartam mondani, hogy átérzem a helyzetedet.
- Hogy is éreznéd át….? Talán a te szerelmedről is kiderült, hogy eljegyzett már valakit…?
- Eljegyzett?
- Azt mondta, csak engem szeret, a tenyerén hordozott, mindent megadott nekem! És most, itt, a színházban találkozott egy hölggyel, akiről kiderült, hogy a jegyese!
- De ha téged szeret, miért vett el mást…? – csodálkozott Carina naivan.
- Azt… azt állította, érdekházasság, és csak engem szeret! De sajnos nem lehet felbontani az egyezséget, és el kell vennie! Helyettem! Egy hercegkisasszony helyett! – temette az arcát a tenyerébe. Carina rátette a kezét a hátára.
- Ő nem herceg?
- Ő csak egy gróf, és örülhetne, hogy egyáltalán szóba állok vele!
- Oh… ismerős…
Kíséretiesen hasonlónak érezte az ő esetüket. Csak ő grófkisasszony, míg William komornyik…
- Hogy mondod…? – nézett fel rá a lány.
- Velem is ez a helyzet.
- Valóban?
- Igen… sajnos. Beleszerettem a komornyikomba grófkisasszony létemre, de ő visszautasított!
- Egy komornyik?! – húzta fel az orrát.
- Ha úgy vesszük, egy hercegkisasszonyhoz egy gróf is méltatlan…
- Ez igaz. – Látszott a lányon, hogy megenyhül. – Azt mondta, titokban találkozhatunk. Titokban! De nem leszek egy gróf szajhája!
- Ezt… biztos nem úgy értette – vörösödött el Carina.
- Hogy máshogy értette volna?! Ó, és én ostoba, odaadtam magam neki… De ő csak kihasznált! Azt hittem, elvesz… Azt hittem, szeret… - zokogott fel újra.
Carina átölelte, nem igazán tudta, mitévő legyen. Kezdett ráébredni arra, hogy ostobán viselkedett Williammel, és hogy talán mégiscsak szereti őt… De félt attól, hogy már késő, hogy már nem lehet ezt sehogyan sem helyrehozni.
- Szeret. Biztosan szeret – próbálta nyugtatni.
- Gondolod…?
- Én úgy láttam. Beszéljétek meg a dolgot. Most pedig menj!
- És mi lesz veletek…?
- Majd… majd hozzámegyek egy rangban hozzám méltóhoz.
Carina előre rettegett a perctől, minden porcikája tiltakozott a házasság ellen olyannal, akit nem szeret. Márpedig ő úgy érezte, nem lesz képes soha más iránt gyengéd érzelmeket táplálni. Még mindig szerette Williamet, és azt kívánta, bár olvasta volna el a levelet. A báli incidenst azóta is rettenetesen szégyellte, ráadásul Jonathan úrfi folyamatosan ajándékokat küldözgetett neki szerelmes levelek kíséretében, és találkozni akart vele. Szegényt nem akarta áltatni, ezért megírta neki, hogy hagyja őt békén, az ő szíve már másé. Azóta nem érkezett újabb ajándék.
- Sok sikert! Én… én elmegyek mosdóba, és rendbe szedem magam. Beszélek vele, igazad van!
- Remélem, minden jóra fordul!
- Örülök, hogy találkoztunk, csak azt sajnálom, hogy ilyen körülmények között.
Miután távozott a lány, Carina felkereste édesapját, aki továbbra is az ismerőseivel társalgott. Valószínűleg észre sem vette a távozását, annyira belefeledkezett a beszélgetésbe. Épp egy viccet mesélt egy bajszos férfi hadonászva, nagy hangon.
- Papa, hamarosan kezdődik az előadás – súgta oda neki Carina. Igazából fogalma sem volt, mikor kezdődik, de kezdett elege lenni a harsány társaságból.
- Ó, tényleg, már ennyi az idő…? – nézett rá a karórájára Mr. Gray.
Elköszöntek az emberektől, és elfoglalták helyüket az egyik első emeleti páholyban. A székeket és falakat vörös drapériával vonták be, ami remekül harmonizált Carina ruhájával.
Hamarosan elsötétült a terem, és felvonták a függönyt a színpadon.
A Szentivánéji álmot adták elő remek szereposztásban, és a színdarab végén sokan – köztük ők is – felállva tapsoltak. Carinát teljesen elbűvölte az előadás, és a hatása alá került. A hazafelé tartó úton végig ábrándozott, és a tündéreken tűnődött. A tündérekről viszont eszébe jutott William kishúga, és összeszorult a szíve.
- Mi a baj, lányom?
- Csak… eszembe jutott William – csúszott ki a száján. – Mesélt egy szomorú történetet – fűzte hozzá, nehogy gyanút fogjon édesapja.
- Értem. Erről jut eszembe, ma járt nálam William.
- Milyen ügyben? – riadt meg Carina.
- Megkért rá, hogy ne mondjam el neked.
- De papa, kérlek, mondd el!
- Nem tehetem. Megígértem. És egy úriember midig betartja a szavát.
- De ő csak egy komornyik!
- Egy komornyik is ember.
Ezzel Carina nem tudott vitába szállni. Az utat csendben tették meg, a gondolataikba temetkezve. Carina egyenesen a szobájába indult. Már éjfél is elmúlt, de két inas fogadta őket.
A lány viszont nem kért a társaságukból, közölte, hogy egyedül is a szobájába talál, és eszébe ne jusson felküldetni hozzá a komornáit. Ahogy haladt felfelé a csigalépcsőn, különös érzése támadt. Egy lépcsőfordulóban volt egy kis míves ablak, amin kinézett. A gázlámpák tompa fényében látta, hogy szállingózik a hó. Megállt, és csak bámult kifelé. Hirtelen léptek hangja ütötte meg a fülét. Összerezzent, és elrebbent az ablaktól. William tartott felé, és amikor észrevette úrnőjét, megszólította:
- Szép estét, Úrnőm!
- Szép estét, William – mérte végig megbántottan, gőgösen, és el akart menni, de a férfi utána szólt:
- Beszélnünk kell.
Komoran, kissé jegesen közölte, és arca olyan szigorú volt, amilyennek a lány még sohasem látta. Carina most vette észre, hogy nem csak ő, hanem a komornyikja is fogyott, bár nem annyit, mint ő.
- Nincs mit megbeszélnünk.
- Hallgasson meg!
- Nem foglak!
- De, igen. Végighallgat – mondta ellentmondást nem tűrően, szokatlanul komolyan. Tett néhány lépést Carina felé, aki kissé megijedt, és a zöld drapériához hátrált. William ekkor megfogta a vállát, és mélyen a szemébe nézett. Alig lehettek tíz centire egymástól, és a lányt feszélyezte komornyikja közelsége. Elveszett a férfi szomorú, de kőkemény tekintetében, és enyhén elnyílt az ajka.
- El kell mondanom valamit Londonnal kapcsolatban. Szörnyen röstellem, de tettem valamit, amit nem lett volna szabad.
William szemében furcsa fény csillant, ahogy ezt kijelentette.
- Mit…? – szorult össze Carina szíve, és a legrosszabbra is fel volt készülve. A férfinak ekkor megvillant a tekintete, és így szólt suttogva:
- Ezt.
Egyik kezével szenvedélyesen megragadta a lány derekát, és magához vonta. Másikkal megfogta a tarkóját, majd közelebb húzta a fejét, és lehunyta a szemét. Carinának ellenkezni se maradt ideje, csak azt érezte, hogy William forró ajka rátapad az övére. A szíve kihagyott egy ütemet, és szinte kővé dermedt. De amint ráeszmélt arra, hogy William épp őt csókolja, elöntötték az érzések. Vágyott rá, és testén villámcsapásszerű érzés futott át, kizökkentve őt abból a fagyott állapotból. Ugyanakkor nagyon meglepődött, és nem tudta mire vélni a helyzetet. Bármennyire is jól esett neki, ellökte magától komornyikját.
- Mégis mit képzelsz?! – ütötte pofon.
A férfi valószínűleg számított erre, mert nem úgy tűnt, mint aki megdöbben a reakciótól. Valószínűleg fel volt készülve rá, hogy úrnője nem fogja tolerálni a viselkedését, de tekintete arról árulkodott, hogy ő mindenre elszánt, és többé semmi sem érdekli.
- Sajnálom… Tudom, hogy nem lett volna szabad… De nem tudtam ellenállni önnek. Ahogy most sem – fűzte hozzá halkabban, és újra elkezdett közelíteni a fejével a lány felé. Carina kis kezeivel ütlegelte a férfi mellét, amire enyhén lefogta őket.
- Ez hazugság! Te nem szeretsz! Miért kínzol?! Eressz! – próbálta kiszabadítani magát komornyikja szorításából, de túl erőtlennek bizonyult. Tehetetlenségében elsírta magát.
- Téved. Szeretem.
William odaszorította a kezét a csuklójánál fogva a falhoz, hogy ne kezdje el újra ütlegelni, majd nekifeszült a testével. Carina így teljesen a falhoz kényszerült.  A férfi ekkor újra megcsókolta, de jóval hosszabb ideig, és jóval hevesebben. A lány ajka elnyílt, beengedve a férfi nyelvét, aki szenvedélyesen körözött vele a szájában. Ahogy csókolta, hirtelen eszébe jutott minden… A tánc, a vallomása, és ahogy William maga alá gördíti az ágyon…
Azon kapta magát, hogy patakokban folynak a könnyei. Minden felszakadt benne, akár egy régi seb; megtört William csókjai alatt. Nem tudott többé ellenállni neki, és nem is akart. A maszkot, amit újra felvett magára, a férfi ajkának érintésével megsemmisített.
- William, én… én emlékszem – nézett fel rá.
Komornyikja arca felragyogott, és könnyek gyűltek a szemébe a lány kijelentésétől. Egy csepp kis is buggyant, és legördült az arcán, egészen az álláig.
- Hát emlékszik…? – kérdezte fojtott hangon a meghatottságtól.
- Igen. És komolyan gondoltam. Szeretlek.
William megcsóválta a fejét, és örömében elnevette magát.
- Én is. Én is szeretem önt, kedvesem – vonta újra magához. Ismét megcsókolta, de most rettentően lágyan és olyan érzékien, hogy Carinának majdnem kicsúszott a lába alól a talaj. Megroggyantak a térdei, és elsöprő érzés hullámzott végig a testén. Ilyet még soha nem tapasztalt. Hihetetlen öröm járta át egész lényét, a lábujja hegyétől egészen a feje búbjáig. Egyre csak a férfi vallomása visszhangzott a fejében. „Szeret, szeret, szeret…!” Madarat lehetett volna vele fogatni. A férfi elengedte a kezét, és szorosan átölelte. Carina átfonta a derekát a karjával, és lázasan visszacsókolta. Teste meg-megremegett, arca kipirult, és alig hallhatóan felnyögött. Amikor ajkaik elváltak egymástól, a férfi a homlokát a lány fejének biccentette, és így szólt halkan:
- Hiányzott, Carina – mondta elérzékenyülten.
- Te is nekem, William.
A lány arcán kövér könnycsepp gördült végig, amit komornyikja lágyan letörölt az ujjaival.
- Úrnőm, én… - kezdett bele, de Carina belevágott a szavába:
- Nem vagyok többé az Úrnőd – jelentette ki egyszerűen. Ezt magától értetődőnek találta ezek után. – És azt hiszem, itt az ideje, hogy tegezz – kuncogott pirulva.
- Na, de Carina…! Ez nem helyes – mosolygott rá William.
- Tudom – vigyorodott el a lány.
A férfi gyengéden megcirógatta az arcát a kézfejével, amit Carina lehunyt szemmel tűrt, majd elégedetten felsóhajtott, és ráhajtotta a fejét a mellére.
- Ne engedj el… Ne engedj el soha többé… - szorította magához erősen, úgy, hogy ujjai elfehéredtek.
- Oh, drága, kicsi Carina...! Bár ilyen egyszerű lenne… - sóhajtott fel bánatosan, majd finoman eltolta magától.
- Mi… mi az? – nézett rá megütközve a lány.
- Csak… – hajtotta le a fejét. – Tettem valamit, amit örök életemben bánni fogok. Kérem… kérlek, bocsáss meg.
- De mit? – riadt meg. – Mit tettél, William?!
A férfi szeme elfelhősödött, és végtelen fájdalom jelent meg a tekintetében. A lány várta, hogy szóljon valamit, de nem bírt, a könnyek fojtogatták. Válasz helyett megszorította Carina kezét, és csókot nyomott a homlokára. Sarkon fordult, és sietve távozott.
A lány még sokáig állt a lépcsőfordulóban, a történteken merengve. Vegyes érzések kavarogtak benne. A mennyországban érezte magát a csókoktól, és hogy William viszontszereti, de nem tudott szabadulni balsejtelmétől. Aggasztotta a férfi titkolózása, de igyekezett nem törődni vele.
Egész éjszaka nem bírt elaludni, mert egyre csak az járt a fejében, hogy William szereti őt, és csakis őt. Újra és újra beleborzongott a csókok emlékébe, ahogy felidézte őket szinte percenként. Szíve hevesen zakatolt, és egész testében remegett. Összevissza ölelgette a kispárnáját, és amiután hajnali háromkor sem jött álom a szemére, kénytelen-kelletlen elővette a Laudanumot a fiókjából. Hármat szippantott belőle, és szinte azon nyomban beleájult a baldachinos ágyába.
Reggel kipihenten és frissen ébredt – hosszú hetek óta először. Az oldalára fordult, és egy kis, háromszög alakú követ vett észre a párnája mellett. A kezébe vette, és megdobbant a szíve.
- De hisz ezt William hagyta itt…! – suttogta maga elé. Rossz sejtése támadt. Csengetett, és komornája, Edith jelent meg.
- Hívd ide a papát! Sürgős!
A lány meghajolt, és pár perc múlva belépett édesapja a szobájába elegáns öltönyben.
- Jó reggelt, lányom! Miért hívattál? Történt valami? - nézett rá aggódva.
- Hol van William? – szegezte neki a kérdést.
- Most már bevallhatom, miért járt tegnap nálam…
- Miért? – szorította meg Carina az ágya szélét, és nagyot nyelt.
- Nos, William azért járt nálam, hogy beadja a felmondását.
- És… és te… elfogadtad? – kérdezte a lány elhűlve, és érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. A legrosszabb félelme vált valóra, és szinte lebénult.
- Igen. Épp az imént távozott.
Ahogy ezt kijelentette, Carinát elhagyta minden ereje. Csak ült megdermedve, és nem akarta elhinni édesapja szavait. 

8 megjegyzés:

Katalin írta...

Szia!:) Most aztán már végképp nem értem William viselkedését! Ez ahogy most viselkedett értelmetlen, és nem tisztességes Ha azt mondod William nős, vagy vőlegény, hát rossz, nagyon rossz véleménnyel leszek most róla! Egyébként abban az időben a férfiak még zsebórát hordtak mondjuk aranyból, vagy ezüstből, nem?

Katalin írta...

Szia!:) Ne haragudj, ha teszek kritikai megjegyzéseket is, de szerintem egy Viktoria-kori úrhölgy nem rendez nyilvános helyen jelentet, pláne nem egy hercegkisasszony! Persze, hogy minden nő kérdőre vonná az urat, de szerintem a saját jó híre matt nem így! Ami nem azt jelent, hogy Carina ne lehetne véletlen fültanúja a számon kérős veszekedésnek. Az sem logikus, hogy Carina elárulja egy vadidegennek, hogy a komornyikjába szerelmes. Persze lehetnek helyzetek amikor egy idegennel őszintébbek vagyunk.

Katalin írta...

Ugye WIlliam nem bűnöző? Mert már ez is megfordult a fejemben!

Unknown írta...

Szia! :)
Miért lenne értelmetlen és nem tisztességes a viselkedése? :O Mert megcsókolta? Vagy mert felmondott? (Amit egyébként a csókok előtt tett, tehát már nem volt visszaút). Hú, hát én olvastam könyveket amik ebben a korban játszódnak/íródtak, és igenis rendeztek az úrihölgyek jelenetet :D Ők tudnak csak igazán hisztizni :D Carina meg miért ne árulná el? Neridának is elárulta. Ilyen a természete :) Meg tegyük azt is hozzá, hogy nem igazán voltak barátnői, nem tudja, hogy kell viselkedni, mit mondhat el, mit nem. És nem, ne aggódj, William nem bűnöző :D

Katalin írta...

Szia!:) Persze, hogy tudtak, az úrhölgyek hisztizni, és jelenetet rendezni, de szerintem a hajadon lányok azért arra nagyon vigyáztak, hogy nyilvános helyen ne legyen illetlen a viselkedésük. Arra gondolom meg pláne nagyon vigyáztak, hogy ne lehessen arra következtetni, hogy esetleg tilosban jártak.Tényleg nem érted miért mondom azt, hogy William viselkedése Carinával szemben most tisztességtelennek, de hogy ne használjunk nagy szavakat, legalábbis csúnyának tűnik?




Unknown írta...

Inkább írd le, mire gondolsz :)

Katalin írta...

Arra gondolok, hogy a látszat most az, hogy hitegette Carinát, és aztán lelépett.

Unknown írta...

Ja! :) Nos, ennek megvan az oka, de esze ágában sem volt hitegetni :) Plusz még az is hozzátartozik, hogy ez egy eléggé kétségbeesett lépése volt, és nem tudatosan csókolta meg, úgy érezte, "muszáj" megtennie. Szóval nem tervezte be előre, hogy meg fogja csókolni. Mindjárt posztolok egy rövid kis részt az utolsó fejezetből :)

Megjegyzés küldése

Blog contents © Igenis, Úrnőm! 2010. Blogger Theme by Nymphont.