16. Bál és levél

Sziasztok! Kész az új fejezet, remélem, tetszeni fog :) Ez valószínűleg az utolsó előtti előtti fejezet, szóval hamarosan vége a történetnek. Örülnék, ha megtisztelnétek a véleményetekkel :) És köszönöm mindenkinek az eddigi támogatást, rengeteget jelentenek nekem a kritikáitok, ezek adnak erőt és lendületet a folytatáshoz :)

Másfél hét telt el Carina hazatérte óta. William betartotta Úrnője kívánságát, és nem mutatkozott előtte. Csupán egyszer futottak össze a folyosón. William a kezén egyensúlyozott egy tálcán egy kristálypohár-készletet. Carina véletlennek álcázva nekiment, amire a poharak hangosan csörömpölve összetörtek. A lány csak ennyit mondott megvetően: „Te szerencsétlen! Le lesz vonva a béredből!”

Carina meg volt győződve róla, hogy William csak azért vallott szerelmet neki, mert félti az állását, és nem akarja, hogy kirúgja az édesapja. Azt akarta, hogy William is szenvedjen, mint ő.

Édesapja bált szervezett hazatértének tiszteletére, amire lánya külön kérésére Neridát is meghívta a családjával együtt. Amikor említette neki a nevét, a férfinak felderült az arca, és közölte, hogy természetesen ismeri őt, mert Nerida édesapjával régebben gyakran járt el vadászni. „Kiváló alkalom felfrissíteni a barátságot” – közölte vidáman. Mostanában feltűnően az volt valamiért. Amióta elvált Angelától, és lánya visszatért, mintha kicserélték volna. Lányát majdnem mindennap meglepte valamilyen ajándékkal, és a teadélutánokat kettesben, egymással beszélgetve töltötték el. Carina nem is hitte volna, hogy ilyen sok közös témája akad édesapjával. Könyvekről, művészetekről, sőt, divatról társalogtak. Carina csak egy hét után mert előhozakodni azzal, hogy talált egy cicát, aki a szobájában lakik, de legnagyobb döbbenetére édesapja kedvezően fogadta a hírt. Sőt, készíttetett neki egy alvókosárkát.

- Papa, melyik ruhámat húzzam fel? – kérdezte Carina édesapjától a bál napján.

- Van egy kis meglepetésem a számodra. Rendeltem neked egy ruhát, egyenesen Párizsból! Szeretnéd megnézni?

A lány tekintete felcsillant.

- Igen, igen, nagyon szeretném! – lelkesedett fel.

Édesapja belékarolt, és az egyik szobácskába vezette. Ott lógott az új báliruhája egy fogasra felakasztva. Carinának elállt a lélegzete. A ruhakölteményt drága, kék-és halványsárga atlaszselyemből szőtték, és megannyi fodor, csipke és szalag díszítette. Végighúzta rajta az ujjait, és körbejárta.

- Nahát, papa! Ez gyönyörű!

- Ebben a ruhában te leszel a legszebb! Ragyogni fogsz, drága lányom!

- Köszönöm szépen, papa! – lépett oda Carina édesapjához, és átölelte.

- Ez csak természetes, a lányomnak mindenből a legjobb jár!

- Úgy szeretném felhúzni!

- De hisz még csak két óra! A bál pedig hétkor kezdődik.

- Kérlek szépen, papa! Annyira szeretném! – pislogott rá bájosan. A férfi elnézően megcsóválta a fejét.

- Nos, rendben. De ha elszakítod, vagy összekoszolod…

- Nem fogom, ígérem! – ölelte át futólag, és puszit adott édesapja arcára.

- Felküldetek szobalányokért, hogy segítsenek átöltözni.

- Nincs szükségem rájuk. Egyedül is fel tudom húzni!

- Valóban…? – nézett rá meglepetten Mr. Gray. – Ahogy látom, jó hatással volt rád az önállóság. De ez a ruha túl drága ahhoz, hogy tönkretedd – ment ki a szobából, és pár perc múlva két komornája, Juliet és Edith jelent meg. Tűrte, hogy felhúzzák rá a ruhakölteményt, mégis, ahogy belenézett a tükörbe, nem az a látvány fogadta, amit várt. A ruha kissé bő és széles volt rá, és nem azért, mert a szabó nem találta el a méretét. Hisz a szökése előtt két héttel vettek róla méretet. Fogyott, méghozzá nem is keveset, pedig előtte sem számított testesnek. Még az arca is beesett kissé. Ez most tűnt fel neki, az új báliruhájában. Rémülten megtapogatta az arcát, majd kiengedte kontyba fogott haját.

- Mi a baj, kisasszony? – kérdezte Edith.

- Semmi, semmi… Szólj a papának, hogy kész vagyok.

Komornái illedelmesen meghajoltak, és hamarosan Mr. Gray lépett be a szobába.

- Nahát, lányom! Úgy nézel ki ebben a ruhában, akár egy igazi hercegnő! – mérte végig ragyogó mosollyal. – Bár attól tartok, hízhatnál egy kicsit. Igencsak lefogytál. Nem eszel rendesen?

- De, papa – hazudott lesütött szemmel. Igazság szerint azóta, amióta William visszautasította, alig bírt legyűrni egy-két falatot. Jóformán csak folyadékot vitt be a szervezetébe. Még olyan is előfordult, hogy az ételét egész egyszerűen kidobta, vagy Celestinának adta. A macskája ebből kifolyólag jelentős súlygyarapodáson ment keresztül, de szerencsére nem az egészsége rovására, sőt, jót tett neki, mert előtte meglehetősen sovány volt.

- Egyél is, mert így nem fogsz tetszeni a hódolóidnak! Apropó, hódolók… Ezt a minap valaki névtelenül küldte neked – lépett oda az íróasztalhoz, és a fiókjából előhúzott egy drágakő-berakásos, rózsadíszes nyakláncot. Szakasztott mását annak, amit Carina Williammel együtt kinézett magának. A lány hirtelen megkövült, és lehervadt a mosoly az ajkáról. Ezt édesapja is észrevette, és szóvá tette:

- Mi a baj, drágám? Talán nem tetszik?

- Hódolóm…?

- Mi ebben olyan meglepő, édes lányom...? Máskor is kaptál ajándékokat a hódolóidtól, és mindig örültél neki.

- Örülök – nyögte ki Carina nagy nehezen, és tűrte, hogy édesapja feltegye rá. Szinte fojtogatta a nyaklánc, le akarta tépni a nyakáról, de tudta, azzal elárulná magát. Végzetes lenne, ha kiderülne, hogy Williamtől kapta az ékszert, aki iránt gyengéd érzelmeket táplál. Meg volt győződve róla, hogy ő küldte neki, hisz vele együtt nézegette az ékszeresboltban. Egy pillanatra elbizonytalanodott. „Mi van, ha mégis szeret? Hisz ez a nyaklánc vagyonokat ér… Egyáltalán honnan volt rá pénze?” De aztán megjelent benne a dac. „Nem, engem nem fog egy nyaklánccal levenni a lábamról! Én ennél sokkal többet tettem érte. Eldobtam a rangomat, becsületemet, mindenemet, egyetlen csókjáért! De neki nem kellettem. Hát szenvedjen ő is, úgy, ahogyan én! Ha pedig tényleg szerelmes belém, az csak még jobb. Megtapasztalja, milyen érzés visszautasítottnak lenni!”

- Most… most megyek készülődni – libbent el Carina. Amint benyitott a szobájába, legnagyobb megrökönyödésére Williamet találta bent. Valamit szorongatott a kezében, amit készült letenni a lány éjjeliszekrényére. De Carina kizökkentette, és fölegyenesedett.

- Nahát, Úrnőm, én... – kezdett bele, de a lány ráförmedt:

- Mégis mit keresel a szobámban?! Honnan vetted a bátorságot, hogy csak úgy betörj ide?!

- Én csak… Elnézését kérem.

- Mi az ott a kezedben?

- Egy levél. Kérem, olvassa el, minden egyes szó igaz, és tiszta szívből remélem, hogy meg fog bocsátani nekem – adta át a lánynak a borítékot. Carina szinte kitépte a kezéből, majd dühösen megvillant a szeme.

- Soha nem bocsátok meg! – közölte, azzal kis darabokra tépte a levelet.

A férfi megtörve, szomorú tekintettel nézte, ahogy a fecnik a földre hullnak.

Carina, amint megtette, rájött, hogy valószínűleg hibát követett el, de már nem volt visszaút. A szakadék szélén táncolt, és most belesett, magával rántva Williamet. Komornyikja csak állt előtte, és kétségbeesetten nézett Úrnőjére. Megdermedt a pillanat, mintha megállt volna az idő. Carinát belül mardosta a lelkiismeret, úgy érezte, mintha valami fojtogatná belülről. Nem bírta tovább. Meg kellett szólalnia, tennie kellett valamit.

- Én… - kezdett bele, és tett egy lépést komornyikja felé. Azonban a férfi tekintete megvillant, bár nem dühösen, mint Carinának előtte. Valami egészen mélyről jövő, és végtelenül fájdalmas ült a pillantásában. Még néhány másodpercig nézte őt, majd szó nélkül sarkon fordult, és faképnél hagyta Úrnőjét. A lányt elöntötte a harag, majd egy mozdulattal leszedte a nyakláncát, és a távozó férfi után kiáltott:

- Nem kell az ostoba ajándékod!

William hátra se nézett, még akkor sem, amikor Úrnője teljes erőből, dühösen a földhöz vágta az ékszert, ami darabokra törött… Carina lelkével együtt.

Majdnem három órán keresztül zokogott a szobájában, és közben lázasan írt – úgy érezte, papírra kell vetnie az érzéseit, különben megbolondul. Remegett a keze írás közben, így tele lettek a lapok tintapacákkal.

„William levelet írt nekem, de én összetéptem. Bár ne tettem volna! De dühös voltam rá, végtelenül dühös. Visszautasított engem, ENGEM, az Úrnőjét! Pedig ő csak egy egyszerű komornyik, aki még azért is hálás lehetne, hogy egyáltalán ránézek! Valaha szerettem őt, és képes lettem volna miatta eldobni az egész, eddigi életemet. És ez a hála! Gyűlölöm őt, gyűlölöm! Nem fogok neki soha megbocsátani, szenvedjen úgy, ahogyan én, azt akarom, hogy ő is tapasztalja meg, mit éltem át akkor, amikor visszautasított! Most én utasítottam vissza őt, és most megtudja, milyen is ez!

De miért szeretem még mindig ennyire? Miért nem tudom kiverni a fejemből? Miért kísért állandóan?! Csak ő jár a gondolataimban, róla álmodok, ő az első, aki eszembe jut reggel, és hiányzik, borzasztóan hiányzik…”

Ahogy ezt papírra vetette, meg sem várta, hogy megszáradjon a tinta, galacsinba gyűrte, és a falhoz vágta. Az asztalra borult, és egészen addig bőgött, amíg bele nem fájdult a feje, és el nem kezdett szédülni. Eszébe jutott, hogy hamarosan kezdődik a bál, amit ráadásul az ő tiszteletére szerveztek. Minden egyes porcikája tiltakozott ellene, de muszáj volt részt vennie rajta. Eszébe jutott, hogy van egy kis Laudanum a fiókjában. Rácsepegtetett egy keveset egy zsebkendőre, majd mélyen beszívta a szagát. Érezte, hogy kezd lenyugodni, azonban az elméje nem tisztult ki, sőt, furcsa bódultság vett erőt rajta. Eszébe jutott édesapja figyelmeztetése: „Kis adagban nyugtató, nagyban pedig altató.” Ő nem akart elaludni, ezért megmosta az arcát hideg vízzel, hogy egy kicsit felfrissüljön. Ahogy belenézett a tükörbe, megállapította, hogy rémesen néz ki. A haja zilált, a szemei vörösek és kisírtak, az arca ugyan kerek, de enyhén beesett… Tudta, hogy valamit kéne kezdenie magával, de elhagyta minden ereje. Így csengetett a komornájának, és megparancsolta neki, hogy tegye elfogadhatóbbá a külsejét. Azt az elején kikötötte neki, amikor a lány belépett a szobájába, hogy ne kérdezősködjön. Komornája csendben, egy szó nélkül tette a dolgát. A lány, miután szolgája kicsinosította, újra belenézett a tükörbe. A haja gyönyörű, bonyolult kontyba volt fogva, és kis, csillogó gyöngyök díszítették. Fülében gyémántfülbevaló tündökölt, és arcán egy foltot, egy szeplőt se lehetett látni – komornája eltüntette őket púderral mind egy szálig. Mégis, a tekintete ugyanolyan maradt, ugyanolyan bánatos és megtört. Próbált mosolyt erőltetni magára, de meglehetősen kényszeredettre sikeredett. Elfordult a tükörtől, és megfeszült idegekkel várta a bált.

~~*~~

- Szabad egy táncra, hölgyem? – szólította meg egy megnyerő külsejű fiatalember. Carina fásultan bólintott, miután vetett rá egy felszínes pillantást. A bál még csak egy órája tartott, de neki annyi kérője akadt, hogy szusszanni se bírt. Rengetegen eljöttek az estélyre, ennyi embert még életében nem látott a kastélyukban. A legtöbbjüket nem is ismerte. Elhatározta, hogy a tánc után megszökik valahogy. Látta Neridát, aki büszkén táncolt egy magas, jóképű fiatalemberrel. „Bizonyára a kedvese, Gabriel úrfi.” Kicsit irigyelte őket, de közben dühös is volt rájuk, ahogy minden párocskára a teremben, mintha ők tehetnének arról, hogy William visszautasította.

- Beszélnünk kell – súgta oda Carina Neridának, amikor egymás mellé kerültek tánc közben. A lány bólintott, majd újból ráemelte szerelmes, csillogó tekintetét kedvesére.

A tánc után Carina keresett egy néptelen sarkot, és odaintette barátnőjét. A lány szintén kék báliruhát viselt, mint ő, ami kitűnően illet a szeme színéhez.

- Drágám! – borult a nyakába Nerida. – Hadd nézzelek! – tolta el kissé magától, és végigmérte. – Hogy te milyen gyönyörű vagy! Örülök, hogy újra látlak.

- Én is nagyon örülök, és te is igazán csinosan nézel ki.

- Jajj, te – kuncogott a lány. – Képzeld, nagyszerű hírem van!

- Mondd, mi történt?

- Papa megengedte, hogy elvegyen Gabriel úrfi!

- Nahát! Ez tényleg nagyszerű hír.

- Ugye, milyen csodálatos? Az esküvő időpontja még nincs kitűzve, de én azt szeretném, ha te lennél a koszorúslány! Persze, csak ha nincs ellenedre.

- Az… nagyon jó lenne.

Carinának összeszorult a szíve, és fojtogatta a sírás. Arra gondolt, hogy ő sohasem lesz boldog, mert nem lehet együtt azzal, akit szeret. Azaz szeretett…

- Oh, mi a baj, kedvesem? Miért lettél ilyen szomorú hirtelen?

- William – foglalta össze röviden, tömören.

- De hát mi történt? Nem kelhettek egybe? Édesapád megtiltotta?

- Bár megtiltotta volna… Mert az azt jelenti, hogy Williamnek szándékában áll elvenni.

- Biztos csak nincs bátorsága megkérni a kezedet.

- Visszautasított – mondta a lány hűvösen. Valószínűleg a Laudanum hatása miatt tudta ezt sírás nélkül kijelenteni. Nerida döbbenten nézett barátnőjére.

- Vissza… utasított? Pont téged? Az Úrnőjét?

- Tettem, amit mondtál… Meg akartam csókolni, de ő eltolt magától.

Nerida a szája elé kapta a kezét.

- Ó, te szegény… - ölelte át. – Sajnálom, annyira sajnálom! És én itt fecsegek összevissza Gabriel úrfiról…

- Ugyan, én örülök nektek. De én sajnos nem vagyok olyan szerencsés, mint ti. Engem sajnos nehéz szeretni…

- Jaj, szívem, hogy mondhatsz ilyet? Te egy igazán melegszívű, kedves lány vagy, és William ostoba, hogy nem veszi észre! Nem érdemel meg téged! Ne is keseregj miatta, majd találsz valakit, aki elfogad téged úgy, ahogy vagy, és elismer, akárcsak Gabriel úrfi engem! Ő… ő olyan kedves, és jóképű, és szórakoztató… - Nerida szeme csillogott, ahogy róla beszélt. – Oh, bocsánat – rázta meg a fejét.

- Nem fogok mást találni… És nem is akarok.

- Szereted őt még mindig, igaz?

- Gyűlölöm! – jelentette ki hevesen.

- Ha gyűlölnéd, nem beszélnél róla ilyen szenvedélyesen. Csak azt lehet gyűlölni, akit valaha szerettünk. De ne valld be nekem, elég, ha te belül tudod az igazat. Egyébként ő is itt van a teremben?

- Gondolom én… Komornyik, így jelen kell lennie, és a vendégek kívánságait lesnie.

- Persze. Hogy is néz ki? Lehet, láttam.

- Magas, fekete, hátrafésült hajú, és egy kissé sápadt. A húszas éveiben jár.

Nerida szeme kikerekedett.

- Csak nem…?

- Mi az? Mi történt?

- Semmi, semmi… Bizonyára csak összetévesztettem valaki mással. Csak emlékeztet valakire.

- Kire?

- Nem számít… Még a nevük sem egyezik. Egyébként láttam őt, és egy hölggyel beszélgetett épp.

- Hogy… hogy micsoda?! – feszült ökölbe Carina keze.

- Feltűnően jóképű ez a te komornyikod. Azt hitted, hogy másoknak elkerüli a figyelmét?

- Kirúgatom! Ki fogom rúgatni!

- A grófkisasszonyok és dámák legnagyobb örömére, akik kapva kapnának utána. Ezt akarod?

- Soha! – viharzott el Carina. Nerida utána kiáltott valamit, de nem érdekelte. Annyira dühös lett, hogy már semmi sem számított neki. A terem túlsó végén meglátta Williamet, aki egy magas, nádszálkarcsú, fekete hajú hölggyel beszélgetett. Egy felszolgáló haladt el mellette, aki vörösbort kínálgatott körbe.

- Kisasszony? – fordult felé mosolyogva a férfi.

- Köszönöm – vett le egy kristálypoharat, és gonoszul megvillant a szeme.

A csinos hölgy elköszönt komornyikjától, és elindult, pont Carina felé. Amikor el akart menni mellette, a lány véletlennek álcázva nekiesett. A vörösbor ráömlött a hófehér ruhájára, amire dühösen toppantott egyet.

- Most nézd meg, mit csináltál!

- Oh, pardon, mademoiselle – mondta Carina ártatlanul, de alig bírta visszafojtani gúnyos mosolyát. A körülötte állók közül jó néhányan kinevették, de egy ifjú odalépett a hölgyhöz, és eltámogatta.

- Jöjjön, kedvesem - karolta át a derekát.

Amint hátat fordítottak neki, nem bírta tovább – elnevette magát. Ekkor hozzá is odalépett egy ifjú, aki így szólt hozzá mosolyogva:

- Jól elintézte Eleonor hercegkisasszonyt!

- Én csak véletlen…

- Hát persze, hát persze! De ne bánkódjon, hát, ha valaki, ő megérdemelte. Ilyen felfuvalkodott és gőgös teremtés kevés akad! De mily’ modortalan vagyok! Hadd mutatkozzam be! A nevem Jonathan Herbert. Kegyed pedig, ha nem tévedek, Carina Gray kisasszony, akinek a tiszteletére lett szervezve eme kitűnő bál.

- Igen, én vagyok – sütötte le a szemét, amikor a fiú kezet csókolt neki. Igazán jóképű és elegáns volt a szőke, rövid hajával, zöld szemével és sötétkék frakkjával. William ott állt nem messze tőlük a falnál, és Carina látta, hogy őket nézi.

- Oh, kegyed olyan bájos!

- Ön pedig jóképű – kuncogott, és közelebb lépett hozzá. Megrebbentette a szempilláit, hogy még jobban elbűvölje. Bevált a terve: az úrfi elpirult, és csak dadogott.

Carina megeresztett még egy kis kuncogást, majd enyhén beleharapott az ajkába. Élvezte ezt a kis játékot, de szíve olyan fagyos volt, akár a jég. Semmit sem érzett iránta, azt akarta, hogy Williamnek fájjon. Lelke mélyén tudta, hogy ez önző és kegyetlen dolog, és már majdnem visszafordult, amikor Jonathan úrfi újra magához vonta, és megcsókolta. Carina le sem hunyta a szemét, és kirázta a hideg – de nem az a jóleső hideg, amit Williamnél tapasztalt mindig. Undor fogta el, de azért erőt vett magán, és futólag visszacsókolta. A fiút sikerült teljesen levennie a lábáról – rajongó tekintettel nézett rá, és arca teljesen kipirult. Carina most látta, hogy valószínűleg még nála is fiatalabb – úgy tizenöt év körülinek becsülte. Elszégyellte magát hirtelen.

- Bo… bocsánat, ki… kisasszony, én… Csak teljesen magával ragadott az ön szépsége…

- Miket nem képzelsz, hogy csak úgy megcsókolsz?!

- Rettentően sajnálom, kisasszony… Hozhatok valamit, kisasszony? – hebegte zavartan.

- Igen. Kérek egy kis vörösbort. Azt hiszem, az most rám férne… - fűzte hozzá halkan.

- Máris – sietett el lelkesen a fiú.

Carina Williamet kereste a tekintetével, de nem látta sehol. „Biztos féltékeny lett, és elvonult!” – gondolta fölényesen, de belül rettenetesen érezte magát.

- Kisasszony, meghoztam a vörösbort!  - nyújtott felé Jonathan úrfi egy poharat.

- Hagyj békén – hárította el Carina rá se nézve, és kiment a teremből. Elhatározta, hogy megkeresi Williamet, de sehol sem találta. Csalódottan indult vissza a bálterembe, nyelve a könnyeit. De végig tartotta magát, azonban az est végén, miután mindenki hazament, és átöltözött hálóruhába, kitört belőle a zokogás. 

Következő fejezet