Rajz :)
2013. október 31., csütörtök
Kaptam egy új rajzot Willről és Carináról, szerintem irtó édes *-* :$ Holnap pedig hozom az új fejezetet :)
William naplója
2013. október 18., péntek
Ez csak úgy kipattant a fejemből. William ezt írta volna a naplójába azután, miután távozott Úrnőjétől, ha írna naplót (ezt még nem döntöttem el, de akár :) )
Amikor távoztam Úrnőmtől, erőt vett rajtam a mindent elemésztő kétségbeesés. De próbáltam tartani magam legalább a szobámba vezető útig. Nem engedhettem szabadjára az érzelmeimet, mert félő volt, hogy valamelyik alkalmazott, vagy esetleg maga a ház ura meglát engem. De amint átléptem szobám küszöbét, és gondosan elreteszeltem az ajtót, eluralkodott rajtam a fájdalom. Dühös voltam magamra, végtelenül dühös. Ez az egész az én hibám, és ha nem utasítom vissza Úrnőmet, most a karjaimban tarthatnám. Milyen ostoba voltam!
Leroskadtam az ágyamra, és a kezembe temettem a fejem. Éreztem, ahogy a könnyeim kifolynak az ujjaim között. Nem szokásom sírni, egyáltalán nem, de ez túl sok volt most nekem. Úrnőm hallani se akar rólam, látni se kíván engem, mindezt azért, mert eltoltam magamtól. Végzetes hibát követtem el, és sincs szó rá, mennyire bánom. Ó, bár jóvátehetném...!
De amint Úrnőm elkezdte közelíteni a fejét, bevillant az előző éjszaka emléke, amikor oly rútul kihasználtam. Hirtelen nagyon elszégyelltem magam, és kínzott a lelkiismeretem. Noha mindennél jobban vágytam a csókjára, a szégyen és a józan eszem felülkerekedett. Bár azt tettem volna, amit a szívem diktál! De én makacsul, hidegfejjel cselekedtem, és most Carina gyűlöl. Nem hibáztatom. Én is gyűlölöm magamat. Tudom jól, hogy Úrnőmnek mekkora hihetetlen bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy megtegye ezt a lépést. Még mindig kísértenek a szavai, amiket akkor mondott nekem. Eldobta az önbecsülését, büszkeségét, mindenét, és én csak úgy eltaszítottam magamtól. De legjobban nem is a szavai, hanem a végtelenül szomorú, csalódott arca fájt nekem. Az én szívem is majd’ megszakadt, de Úrnőm valószínűleg még nagyobb fájdalmat élt át.
Most én is megtapasztaltam, amit ő akkor, és összetörtem szavainak súlya alatt.
Látom lelki szemeim előtt, ahogy ott áll, kétségbeesetten, és vádlón néz rám azokkal a gyönyörű, mélykék szemeivel. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, és addig mondogattam volna neki, hogy szeretem, amíg el nem hiszi.
Mert szeretem őt, igazán, tiszta szívemből, úgy, ahogyan még soha, senkit nem szerettem. El sem hittem volna előtte, hogy létezik effajta elemi, mindent elsöprő érzés. Csak könyvekben olvastam róla, de úgy véltem, a könyvek túloznak. De rá kellett, hogy jöjjek, a valóság még a képzeletet is felülmúlja!
Mindig is, a kezdetektől fogva hittem – legalábbis akartam hinni abban, hogy Úrnőm belül jó ember. Komornyiki pályafutásom első pár hónapjában meginogni látszott első benyomásomból adódó, optimista következtetésem. Úrnőm kiállhatatlanul viselkedett velem, nem vett emberszámba. Állandó megaláztatásai egyre inkább kedvemet szegték, de próbáltam nem mutatni csalódottságomat. De néha, olykor levette az álarcát, és megmutatta, milyen belül – egy kedves, érzékeny lány, tele bánattal és keserűséggel. Szinte már-már görcsösen vágyott a szeretetre, amit senkitől sem kapott meg. Ezért nem tudta, hogyan kezelje az érzéseit. Gyanítom, én már azelőtt tudtam, mit érez irántam, mielőtt bevallotta volna magának. Láttam rajta, mennyire szenved és őrlődik. A társadalmi elvárások a neveltetéséből adódóan fontos szerepet töltöttek be az életében. A nemesek kötött szabályok szerint élnek, és ha valaki áthágja ezeket a kimondatlan szabályokat, súlyos szankciókra számíthat. Hatalmas botrány lenne abból, ha kiderülne, hogy ő, egy vagyonos grófkisasszony titokban gyengéd érzelmeket táplál a komornyikja iránt.
Amikor elszökött, és én utánamentem, az a fal, ami kettőnk között húzódott a társadalmi pozíciónkból adódóan, szép lassan leomlott. A gőgből készült maszkot, amit viselt, elkezdte levenni magáról, és így fokozatosan egyre több és több részletet láthattam meg az igazi arcából. És amikor ott állt előttem, a csúfító maszk nélkül, én menthetetlenül beleszerettem.
Most pedig önkéntelen, egy mozdulatommal elrontottam mindent… Úrnőm újra magára húzta az álarcot, és erről én tehetek… egyedül én.
15. Otthon
2013. október 15., kedd
Carina másnap rosszkedvűen és fájó
szívvel ébredt. William ott ült az asztalnál, és üveges tekintettel, szomorúan
nézett maga elé.
- Jó reggelt! – köszöntötte a lányt
halkan.
- Összepakoltál? – kérdezte Carina
számonkérőn.
- Össze, de Úrnőm, biztos, hogy ez
olyan jó ötlet?
- Te csak egy komornyik vagy. Nem
kérdőjelezheted meg a döntésemet!
- Szeretném, ha megbeszélnénk a
tegnap este történteket.
- Én meg nem szeretném!
- De Úrnőm, én nem akartam
visszautasítani. Eszem ágában sem volt, csak…
- Ne magyarázkodj! Hagyj békén!
- De… – kezdett bele William
csalódottan, de Carina ismét ráförmedt:
- Megtiltom, hogy szóba hozd! Nem
akarok több szót hallani erről!
A lány úgy érezte, belehalna abba,
ha kiderülne, hogy William nem szereti. Nem akarta hallani a férfi szájából. A
puszta közelsége is fájt neki, mert minduntalan eszébe jutottak az együtt
töltött, boldog napok. Visszasírta őket, mert az volt élete legönfeledtebb
időszaka. Most azonban mindent sötéten látott, és úgy érezte, nincs semmi
értelme és célja az életének. Remélte, hogy édesapja visszafogadja, de már ez
sem érdekelte.
Az utat a kastélyba egy szó nélkül,
feszült csendben tették meg. Lovaskocsival utaztak, és Carina konokul, vérig
sértetten bámult ki az ablakon. Azon törte a fejét, mit mondjon édesapjának. Az
első gondolata az volt, hogy azt hazudja neki, William megszöktette őt, mert
akkor a férfit biztos, hogy elbocsájtja. Egyre erősebbé vált az elhatározása,
ahogy közeledtek. Látni se akarta többé komornyikját.
Amikor feltűnt gyönyörű, emeletes
kastélyuk a fák ölelésében, összeszorult a szíve, mert valahogy olyan idegennek
tetszett számára.
„Az
az otthonom, ahol szeretnek. Ó, milyen bolond voltam, amikor elhittem, William
viszontszeret! Úgy éreztem, vele képes lennék eléldegélni abban a kis
kunyhóban, annak ellenére, hogy én pompához és kényelemhez vagyok szokva. Csak
az számított, hogy William ott van velem. De ez a hamis illúzió most
szertefoszlott. William mindent tönkretett; egy mozdulattal lerántotta a szemem
elől a rózsaszín ködfátylat.”
Carina a férfira se nézve kiszállt
a lovakocsiból, miután megérkeztek a kastélyuk elé. William kifizette a
kocsist, és az sebesen elhajtott.
- Mielőtt becsöngetne, hadd mondjam
el, hogy végtelenül sajnálom. Nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok.
- Már késő – szólt a lány jegesen,
és kopogtatott. Fél perc múlva a cselédjük, Marie nyitott ajtót nekik.
- Te szentséges…! – kapta a szája
elé a kezét döbbenten. – Úrnőm, és Mr. Cuttleberry! Hát visszatértek!
- Jó napot, hölgyem – köszönt a
férfi udvariasan.
- Ó, de örülök önöknek! Már azt
hittük… - harapta el a mondatát.
- Minden a legnagyobb rendben –
közölte William nyugodt hangon.
Carina elfintorodott, de nem
szólalt meg, hogy szerinte nincs minden a
legnagyobb rendben.
- Hát ő? – kérdezte Marie a
macskára utalva, aki keservesen nyávogott egy dobozkában. William eszkábálta
össze neki, mert tartott attól, Celestina nem bírna ki egy ilyen hosszú utat
nyugodtan.
- Ő Celestina! Találtam. Vidd a
szobámba, és engedd szabadon! – adta ki az utasítást Carina, amire William
átnyújtotta a cselédnek a dobozt. Marie meghajolt, majd így szólt:
- Máris, kisasszony, máris! Utána
azonnal értesítem az édesapját, hogy visszatértek! – szaladt el, és kis idő
elteltével Mr. Gray sietett eléjük. Arcán – Carina legnagyobb döbbenetére –
boldog mosoly ült; egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki haragszik. Megállt
előttük, és egy hosszú pillanatig csak nézett a lányára megkövülten, mint aki
nem hiszi el, hogy ez a valóság. A lány nem tudta mire vélni édesapja
tétovázását, ezért reszketeg hangon megszólalt:
- Nos… visszatértem. - Ahogy ezt
kijelentette, a férfi szeme könnybe lábadt, és szélesre tárta a karját.
- Drága lányom! – ölelte magához
Carinát, akiben kavarogtak az érzelmek. Édesapja még soha nem ölelte át, és
ezért meg volt illetődve és hatva. Ahogy a férfi karjai átfonták, rájött arra,
hogy igazából szereti édesapját, és örül annak, hogy viszontlátja.
Túlcsordultak benne az érzések, és elsírta magát. Ott zokogtak egymás vállán,
ki tudja, mennyi ideig.
- Bocsáss meg nekem, lányom…
Kérlek, bocsáss meg. Nem gondoltam komolyan a szavaimat – tolta el magától
Carinát Mr. Gray, és könnyes szemmel nézett rá.
- Tudom, papa. Tudom… - suttogta
elhalón, és abban a pillanatban megbocsátott az édesapjának, mert látta rajta,
hogy igazak a szavai.
- Mondd, mégis hol jártál?
- Londonban. William talált rám, és
hazahozott.
Azt akarta mondani, hogy William
megszöktette, de valami miatt képtelen volt hazudni.
- Ez igaz? William, te vigyáztál a
lányomra? – fordult a férfi felé elismerően.
- Igyekeztem – biccentett
szerényen.
- Hálásan köszönöm, nélküled a
lányommal ki tudja, miféle szörnyűségek történtek volna. Ilyen egy igazi
úriember, és ha rangban méltó lennél a lányomhoz, és megkérnéd a kezét, én
boldogan hozzád adnám! Sőt, más szóba se jöhetne!
- Papa! – szólt rá Carina mérgesen.
Ökölbe feszült a keze, annyira mérges és csalódott volt. Azt akarta, hogy az
édesapja elbocsássa Williamet, ehelyett az egekig magasztalja! Beléhasított, ha
William nemes lenne, eszébe se jutna elvenni őt. A gondolattól hirtelen nagyon
szerencsétlennek és szánalmasnak érezte magát.
- Ez… ez igazán nagy elismerés, és
köszönöm, de nem vagyok méltó a lánya kezére.
Carina legszívesebben arcul csapta
volna komornyikját. Undorította a férfi émelyítő hazugsága, és alig bírta
türtőztetni magát.
- Mi a baj, lányom?
-
Csak… Semmi.
Édesapja felvonta a szemöldökét egy
pillanatra.
- Most gyanítom, azt hiszitek,
teljesen ostoba vagyok. De ne higgyétek, hogy hozzám nem jutottak el a
pletykák!
Carina és William összenézett röpke
pillanatra.
Mr. Gray beljebb tessékelte őket,
majd leültek a szalonba egy kis kerek kávézóasztal köré.
- Tudjátok, hallottam egyet-s,
mást.
- Megkérdezhetem, miféle dolgokat
hallott? – érdeklődött William udvariasan, ám kissé nyugtalanul.
- Hogy elszöktetted a lányomat,
mert beleszerettetek egymásba. Hát nem nevetséges? – kacagott fel, és
megpödörte őszes-barna bajszát.
- De, az – nevetett kényszeredetten
a férfi.
- Természeten nem feltételezek
ilyet se a lányomról, se rólad. Bölcsebbek és okosabbak vagytok annál, hogy
kockáztassátok a haragomat. Márpedig a haragomat ne kívánja senki… Ugye
megértettük egymást? – nézett jéghideg mosollyal Carinára és Williamre.
- Természetesen, Uram, de
biztosíthatom, hogy a pletykáknak nincs semmilyen alapjuk.
- Ahogy William mondja – fűzte
hozzá Carina, miközben nyelte a könnyeit. Tudta, hogy William akkor is ezt
mondaná, ha történetesen tényleg elszöktette
volna, és szeretők lennének, de mégis fájt a szájából hallani az igazságot.
„A
pletykáknak nincs semmilyen alapjuk.”
Carina azt kívánta, bár lenne, bár
William is úgy érezne felőle, mint ő felé… Jelen pillanatban azonban gyűlölte
őt, de a legjobban azt, hogy a férfi visszautasította. Ezt sohasem fogja
megbocsátani neki.
Samuel Gray még egyszer, utoljára
szigorúan végigmérte Williamet, majd így szólt:
- Most távozhatsz. Megbeszélnivalóm
van a kisasszonnyal.
Carina nyelt egy nagyot, és amint a
férfi elhagyta a termet, belekezdett:
- Én… - sütötte le a szemét, és úgy
tördelte a kezét, mint kislánykorában, amikor rossz fát tett a tűzre. De
édesapja belevágott a szavába:
- Ne magyarázkodj! Az egész az én
hibám. Amint kimondtam azokat a rettenetes szavakat, nyomban megbántam őket. A
legrosszabb félelmem vált valóra, amikor megszöktél. Ha tudnád, mit éltem át…!
Édesanyád és drága volt feleségem halálát nem tudtam azóta sem feldolgozni, és
belehalnék abba, ha téged is elveszítenélek. Szeretlek, lányom! – nézett
elérzékenyülten Carinára, aki ismét elsírta magát. Sohasem mondta neki
édesapja, hogy szereti, de látta az őszinteséget és megbánást azokban a
mélybarna, szomorú szemekben.
- Én is… én is, papa – szorította
meg a kezét, amire a férfi átölelte.
- Ígérem, ezentúl több időt fogok
szakítani rád! Már csak te maradtál nekem.
- Hol van Angela?
Samuel Gray tekintete megvillant,
majd keserűen felsóhajtott.
- Elváltunk.
- Hogy mi…?
- Rájöttem, csak a pénzem kell
neki, és hogy már hónapok óta titokban találkozgat egy londoni
galériatulajdonossal.
- Papa, én úgy sa…
- Elég! – szólt rá erélyesen majd
szelídebben folytatta: - Elég. Nem akarok több szót hallani erről. Inkább azt
mondd meg, hová szeretnél menni?
- Ezt hogy érted?
- Elviszlek téged oda, ahová csak
szeretnél! Mire vágysz, drága gyermekem?
„Arra,
hogy William szeressen.”
- Nem akarok semmit.
- Az meg hogy lehet?
- Én csak nyugalmat szeretnék.
- Pihend ki magad, bizonyára elfáradtál.
Küldessek fel valamit Marie-vel?
- Nincs szükségem semmire!
„Csak
Williamre.”
- Minden rendben, lányom? Olyan
különösen viselkedsz.
- Igen, minden rendben! Most megyek
pihenni – kelt fel az asztaltól, és a szobájába sietett. Baldachinos ágya be
volt vetve, és minden a helyén állt, precíz rendben. Odament az ablakhoz,
kinyitotta, és rákönyökölt a párkányra. Szeme érzékelte az elé táruló látványt
– a gondosan nyírt, zöld pázsitot, a frissen metszett fákat, és a borostyánnal
befutott szökőkutat, de gondolatban egészen máshol járt. Felidézte azt az
éjszakát, amikor lemászott William mellé a matracra. A férfi átölelte őt, és
cirógatta a haját, arcát. Meg akarta csókolni, és már el is kezdte közelíteni a
fejét, de egy lövés hasított az éjszakai csendbe. Különös, de akkor úgy érezte,
ha megteszi, William viszonozni fogja. Biztos volt benne, hogy komornyikja nem
utasítja vissza. És mégis. És mégis…
Halk kopogtatás hallatszott, amire
összerezzent.
- Szabad - szólt ki. Azt hitte, a
cselédje lesz az, Marie, de legnagyobb döbbenetére, William állt előtte. Egy
süteményekkel és édességekkel megrakott tálcát tartott a kezében, és félszegen
mosolygott a lányra.
- Ezt önnek hoztam.
- Vidd vissza! Nem kell.
- De…
- Takarodj! – mutatott az ajtóra
Carina dühösen. De William ekkor letette a tálcát a lány éjjeliszekrényére, és
Úrnője elé állt.
- Hogy mersz szembeszegülni a
parancsommal?!
- Másképp nem tudom elmondani azt,
amit szeretnék.
- Nem érdekel!
- Úrnőm, én… - kezdett bele
William, de a lány ismét belevágott a szavába:
- Hallgass!
- Most az egyszer kérem, tegye azt,
amit én mondok, és hallgasson meg!
- Nem tudsz semmi olyat mondani,
ami érdekel!
- És ha azt mondom, szeretem?
Carina szeme kikerekedett, és teste
megdermedt. Ránézett a férfira, akinek olyan komoly volt az arca, amilyennek
még sohasem látta. De nem hitt neki. Többé nem.
- Hazudsz! – kevert le a férfinak
egy jókora pofont. William láthatóan meghökkent, és az arcához kapott.
Sebzetten nézett a lányra, szemében fájdalom ült.
- Én… én sohasem…
- Hazudsz! Hazudsz! Nem szeretsz,
csak azért mondod az ellenkezőjét, mert lelkiismeret-furdalásod van! Hát tudd
meg, hogy gyűlöllek! - kezdte el püfölni
a férfi mellét zokogva. – Gyűlöllek, gyűlöllek, gyű…
- Elég! – fogta le komornyikja a
kezét, és kissé komoran nézett Úrnőjére. – Tudom, hogy hibát követtem el.
Sajnálom. De kérem, értse meg, hogy…
- Nem érdekel a magyarázkodásod!
Látni sem akarlak többé! Ha még egyszer be mered tenni a lábad a szobámba, én
elintézem, hogy a papa kirúgjon! Most pedig távozz!
- Úrnőm… - kezdett bele a férfi
kétségbeesetten. Szemében könnyek ültek.
- Takarodj, megértetted?! –
ordított Carina hisztérikusan.
William meghajolt, és, vissza se
nézve elhagyta Úrnője szobáját. Az ajtót a kelleténél kissé hangosabban tette
be.
14. Vihar közeleg
2013. október 4., péntek
Carina és William a kunyhóban
üldögéltek, és kortyolták mentateájukat. Celestina a lány ölében dorombolt,
miközben a lány simogatta. Carina egész út alatt nyöszörgött, mennyire rémesen
érzi magát, és ezerszer is megfogadta, hogy soha többé nem iszik alkoholt.
- William!
- Igen, Úrnőm?
- Mondd el, mi történt este!
- Még mindig nem emlékszik?
- Sajnos nem…
- Őszinte leszek. Miután megnyerte
a versenyt, egy ifjú odahívott minket egy kis társasághoz. Meginvitálták
kegyedet két pohár borra, amit ön azon nyomban el is tüntetett.
- Hogy hagyhattad?!
- Való igaz, Úrnőm, nem lett volna
szabad hagynom, gyötör is a lelkiismeret. Mindazonáltal én szóltam önnek, de
nem törődött a figyelmeztetésemmel.
- És miért aludtunk egy ágyban? –
Carina csak most bírta rávenni magát arra, hogy rákérdezzen, és félt a
választól.
- Mert azt kérte, aludjak Úrnőmmel.
De még mielőtt bármi rosszra gondolna, biztosítom, nem történt semmi közöttünk.
- Én nem is gondoltam ilyenre! –
vörösödött el. – Ugyan, mik járnak a fejedben?
- Elnézést a feltételezésért.
Természetesen nem magamból indultam ki. Csupán ismerek olyanokat, akik…
kihasználják a helyzetet.
Ahogy ezt kimondta, megremegett egy
pillanatra az ajka.
- És te nem vagy olyan, igaz? Te
nem tennél ilyet. Ugye?
Carina olyan kétségbeesetten és
ijedten nézett Williamre hogy összeszorult a férfi szíve. Képtelen volt bevallani
Úrnőjének gyalázatos tettét, hogy megcsókolta. Elfordította a fejét, és így
szólt halkan:
- Nem.
Carina megkönnyebbülten
fellélegzett.
- Mert te úriember vagy? –
mosolyodott el incselkedve.
- Igyekszem úgy viselkedni.
- Ha… esetleg nemes lennél, és úgy
találkozunk, mint… mint egyenrangú felek, akkor…
A lány maga sem tudta, mire akar
kilyukadni, és elhallgatott mondat közben.
- Akkor hogy viszonyulnék Úrnőmhöz?
– fejezte be a lány kérdését mosolyogva. Carina bólintott.
- Ha egy bálon pillantom meg, valószínűleg
felkérem táncolni.
- Egy tánc, aztán elfelejtesz, és
sohasem látjuk egymást többé?
- Csalódott lenne?
- Én… én… hogy van merszed ilyet
kérdezni?!
- Ne feleljen, ha nem szeretne, és
elnézést, hogy így önnek szegeztem a kérdést. Csupán érdekel a felelete.
- Ugyan miért érdekel? – fonta
keresztbe a karját.
- Kíváncsi természetemből
fakadóan.
- Felelj te!
- Én bizony ugyancsak csalódott
lennék.
- Igazán? – Carina próbált
sértődött arcot vágni, de alig bírta elfojtani elégedett mosolyát.
- Az lennék. Hisz ön valójában
nagyon jó ember, bármit is mutat magából a felszínen. Ez az egyik oka annak,
amiért nem mondtam fel.
- Te… te fel akartál mondani?
- Bevallom, többször is
eljátszottam a gondolattal.
- De hát miért? Papa nem fizet meg
rendesen?
- Dehogyisnem, a kedves édesapja
nagyon is bőkezű. Engem különben sem a pénz motivál.
- Akkor miért? Talán… talán
miattam? – kérdezte Carina, és lelkiismeret-furdalás nyilallt szívébe.
- Hogyismondjam… Úrnőm szerette
éreztetni velem alárendelt helyzetemet.
- Én… én úgy szégyellem magam –
rogyott le Carina az egyik székre. Hirtelen az összes gonoszkodása a férfival
végigpergett előtte, de csak most eszmélt rá arra, hogy viselkedésével bizony
mennyire megbánthatta komornyikját.
William letérdelt elé, és megfogta
a kezét.
- Nem hibáztatom. Ön igen érzékeny
lány, és a viselkedése egyfajta védekezés volt, mert félt attól, hogy újra
csalódni fog.
- Ezért nem mondtál fel?
- Mint mondtam, Úrnőm jó ember, és
én ezt mindig is tudtam. Mérhetetlenül büszke vagyok önre, hogy végre levette
az álarcát, és megmutatta a valódi énjét.
- William, én úgy sajnálom…
- Nincs mit megbocsátanom –
mosolygott rá, és elengedte a kezét. Felállt, és kinézett az ablakon. – Pompás
időnk van! Mit szólna hozzá Úrnőm, ha elmennénk sétálni?
- Igen, igen, az nagyon jó le…
Akarom mondani, szívesen veled tartok.
Carina rájött arra, hogy kissé
elragadtatta magát. „Nem szabad, hogy
William lássa rajtam, mennyire vágyom a társaságára.”
A férfi ismét elmosolyodott, majd
így szólt:
- Készítek útravalót, addig
öltözzön át. – Ezzel bement a konyhába.
Carina elővette a szekrényből az
egyik mintás anyagból készült, fodrokkal díszített turnürös ruháját. Lábára
magasított sarkú lakkcipőt húzott. Nyaka köré fehér selyemszalagot tekert, amit
masnira kötött - William megmutatta neki, hogy kell. Haját szépen kifésülte,
szeme alatt pedig kihúzta világoskék szemceruzával. Arcára tett némi púdert, és
befújta magát a kedvenc, indiai parfümével. Épp, hogy végzett, amikor William
belépett a szobába. Carina elfordult a tükörtől, amiben csodálta magát, és
bájosan pislogott rá.
- Na? Hogy tetszem?
- Úrnőm, nagyon csinos, és…
- Folytasd!
- … és attól eltekintve, hogy ez az
öltözet nem épp a legmegfelelőbb az erdőbe, meg kell, hogy dicsérjem, amiért
ilyen szépen fel tudott öltözni egyedül.
- Mi nem megfelelő a ruhámban? - kérdezte a lány csalódottan. Direkt William
kedvéért húzta fel, mert le akarta nyűgözni.
- El fog esni ebben a cipőben és a
ruhában.
- Ha elesek, majd te elkapsz!
Induljunk! – szólt ellentmondást nem tűrően.
Több mint egy órája haladhattak
már, amikor is egy rétre értek.
- William, elfáradtam. Üljünk le.
- Természetesen – biccentett a
férfi, és előhúzott az oldaltáskájából egy sötétzöld pokrócot. Leterítette a
virágok közé, és helyet foglalt. Carina is így tett.
A lány kitámasztotta magát a háta
mögött a kezével, és felnézett az égre, ahol bárányfelhők vonultak át. A szellő
belekapott tincseikbe, és a nap fényében szinte sugárzott az arcuk.
A lány magán érezte William
tekintetét, ezért ránézett. Csakugyan, őt vizslatta tűnődve, és amikor
találkozott a pillantásuk, sem fordította el a fejét.
- Miért nézel?
- Csak gondolkoztam valamin –
közölte nyugodt hangon, és felnézett az égre. – Ó, az a felhő pont olyan, mint
a macskája – mosolyodott el.
- Melyik?
- Az ott, látja? – mutatott fel
William az égre.
- Nem látom – hajolt egészen közel
Carina a férfihoz. Vállaik összeértek, és csaknem a fejük is.
- Ott – fogta meg a lány kezét, és
újra megmutatta. Carina elpirult, majd derűs kifejezés jelent meg az arcán.
- Igen, igen, már látom! –
lelkendezett. – Tényleg olyan, mint Celestina!
A férfi elvette a kezét Úrnőjéről,
majd ő is kitámasztotta magát hátul.
Így voltak legalább tíz percen
keresztül, míg Carina törte meg a csendet.
- Mi a baj? – kérdezte, mert látta
a férfin, hogy őrli valami belülről.
- Hogy? – rezzent össze. – Olyan
csodás nap ez a mai! – közölte színtelen hangon.
- Ennyire még én sem vagyok ostoba!
Látom rajtad, hogy szomorú vagy!
- Bevallom, igen – sóhajtott fel
William.
- De miért? – nézett rá Carina
aggódva.
- Emlékszik arra a képre, ami ott
függ a kunyhóban, és egy kislányt ábrázol?
- Igen. Ki ő?
- A húgom. Meghalt.
Carina mélységesen megdöbbent és
elszomorodott a hír hallatán. A szája elé kapta a kezét, és szeme kikerekedett.
- Óh, ne! Én... én ezt nem tudtam.
Úgy sajnálom… De hát mi történt?
- Tudja, a szüleink építették ezt a
kis kunyhót nekünk, mert nagyon szerettünk az erdőben játszani. A húgom hitt a
tündérekben, és mindenáron be akarta bizonyítani nekem a létüket. Ő hat volt,
én tíz. Állította, hogy találkozott velük, de én nem hittem neki. Ó, bár hittem
volna…
William belemarkolt a hajába, és
szaggatottan felsóhajtott. Carina szívét átjárta a szomorúság, és óvatosan
megsimogatta a férfi hátát.
William összerezzent, és elvette a
kezét. Sötét szemében mély fájdalom ült, tekintete a távolba révedt.
- Hogy halt meg?
- Összevesztünk. Azt mondta,
bebizonyítja, hogy neki van igaza, és kiviharzott. Én nem mentem utána, mert
haragudtam rá, és arra gondoltam, úgyis visszatér hamarosan. Sohasem ment
messzire egyedül. De miután fél óra is eltelt, én kezdtem aggódni érte. A
nyomába eredtem a szüleinkkel, akiket természetesen értesítettem. Ők mindig ott
voltak a közelünkben, nem engedték, hogy egyedül játsszunk. Szólongattuk,
kerestük őt, de hiába.
- Mi történt vele? – kérdezte
Carina megrendülten.
- Édesapám talált rá. Húgom ott
hevert a patak partján vérző fejjel – valószínűleg elesett, és egy éles kő
okozta a halálát. Ezt szorongatta a kezében – nyúlt be a zsebébe, és elővett
egy háromszög alakú kövecskét. Megmutatta Carinának, majd eltette, és a kezébe
temette a fejét. Válla rázkódott a sírástól, de ajkát egy hang sem hagyta el –
némán peregtek a könnyei.
Carina még soha, senkit nem látott
sírni, és mélyen megütközött attól, amit William mondott neki.
- Oh, William… Ez… ez borzalmas… -
sírta el ő is magát, és átölelte a férfit.
Komornyikja átfonta őt a kezével,
és a mellére húzta a lány fejét. Szorosan a karjába zárta, és nyugtatóan
simogatta. Carina belegondolt abba, mi lenne, ha vele történne mindez. Átérezte
a férfi fájdalmát, és rájött arra, hogy másoknak sokkal nagyobb problémái
vannak. Hirtelen az összes gondja kicsinek tűnt Williaméhez képest. Több percig
így voltak, míg végül kezdtek megnyugodni.
- Sajnálom, én nem akartam
elszomorítani Úrnőmet… Nem kellett volna elmondanom.
- Ne beszélj badarságokat… -
suttogta Carina.
- Kérem, bocsásson meg. Egy
komornyik nem zokoghat az Úrnője előtt – fordította el a fejét.
- De egy férfi igen – fogta meg a
lány William arcát, és mélyen a szemébe nézett.
A férfi tekintetében egyszerre ült
meglepettség, szomorúság és elismerés.
- Én… én becsülöm, ha egy férfi
kimutatja az érzéseit – tette hozzá merészen. Maga sem értette, honnan vette a
bátorságot, de valahogy kicsúszott a száján. De nem hátrált meg, még csak a
fejét sem fordította el.
- Meghat, hogy így gondolja, és
hogy ennyire együttérez. Köszönöm. Ez… ez nagyon sokat jelent nekem – nézett
elködösült tekintettel a lányra, és óvatosan megcsókolta a feje búbját.
Carinának eszébe se jutott
tiltakozni, jólesett neki ez a gyengéd gesztus. Viszonozni akarta valahogy,
ezért végigsimított a férfi arcán, és letörölte a könnyeit.
William ajkán bánatos mosoly jelent
meg. Látszott rajta, milyen jólesik neki Úrnője kedveskedése.
- Nahát, Carina! Nem akarok
szentimentálisnak tűnni, de most nagyon meghatott.
A lány zavarba jött, és elhúzta a
kezét – nem tudta, mit tegyen vagy mondjon. Lesütötte a szemét, és tördelni
kezdte a kezét.
- E-elnézést, nem akartam
kellemetlen helyzetbe hozni a kijelentésemmel. Amennyiben ön is úgy gondolja,
folytathatjuk utunkat, vagy akár vissza is térhetünk.
- Inkább menjünk vissza.
- Igaza van, hamarosan sötétedik.
Miután William elpakolta a
pokrócot, Carina belekarolt, és útnak indultak.
A körülbelül egy órás távot a
kunyhóig csendben, a gondolataikba mélyedve tették meg. Mindkettejüket megrázta
a beszélgetés, és próbálták feldolgozni séta közben. Az erdő nyugalma – a fák
susogása, a madarak trillázása és a patakocska csobogása jótékonyan hatott
rájuk. Érezték, hogy enged a szorítás a mellükben.
- Mit szólna Úrnőm, ha tábortüzet
raknánk? – kérdezte William, miután megérkeztek. A nap kezdett lemenni, és a tó
túlsó partján lévő kastély ablakain megcsillant a fénye. Az ég karmazsin-és
bíbor színekben játszott.
- Igen, az jó lenne.
Carina leült egy farönkre, miközben
William elment gallyakat gyűjteni.
Merengve nézte a tükörsima vízen
tükröződő eget és a kastély elmosódott képét. Egész, eddigi élete olybá tűnt a
számára, mintha csak egy törékeny káprázat, egy illó kép lett volna. Felvett a
földről egy kis követ, és beledobta a tóba. A víz nyugodt harmóniáját
megzavarta, és kicsi, majd egyre nagyobb körök keletkeztek a becsapódás
következtében. A kastély eltűnt, a felszín zavarossá vált.
Carina rájött arra, hogy a
boldogság csak látszat, és addig lehet boldog az ember, ameddig meg nem
bolygatja valami a felszín állhatatos nyugalmát. A valóságról szőtt illúziói
egy csapásra szertefoszlottak, amint kitette a lábát a hajdan meleget és
biztonságot nyújtó otthonából.
Felnézett a kastélyra, ami büszkén
és kecsesen tört az ég felé, és a látványtól megelégedés töltötte el. Arra
gondolt, hogy mindenkinek kell, hogy legyen egy biztos pont az életében, mert
anélkül minden elveszne. Neki William volt az, és hirtelen hála öntötte el a
férfi iránt. Ha ő nem lenne, ha ő nem támogatná, nem tudna egyedül megállni a
lábán.
Ahogy ez megfogalmazódott benne,
egy kezet érzett meg a vállán. Összerezzent, de nem fordult meg, mert tudta,
hogy William áll mögötte.
- Gyönyörű és szívszorító – szólalt
meg a férfi halkan.
- Az – bólintott Carina. William
két, egyszerű szóban összesűrítette azokat az érzésfelhőket, amik benne
kavarogtak.
- Jöjjön a tűzhöz, bizonyára jól
esne önnek egy kis meleg.
Carina észre sem vette eddig, hogy
fázik, de csakugyan: keze jéghideg volt, és enyhén remegett.
Helyet foglalt William mellett a
zöld pokrócon, és a parázs fölé tette a kezét, hogy megmelengesse.
- Hisz reszket! Hozok ki még
pokrócot – állt fel, és elsietett.
- Tessék – terített a hátára egy
piros pokrócot, amit Carina összefogott elöl. Vacogva bebújt alá, és
átkulcsolta a térdét.
- Te nem fázol?
- Egy kissé igen, bevallom.
A lány ekkor közelebb húzódott
Williamhez, és ráterítette a pokróc felét.
- Úrnőm nagyon figyelmes, de ugye
jut önnek is?
- Persze, hogy jut!
- Akkor megnyugodtam. Köszönöm –
mosolygott rá barátságosan.
- Mesélj valamit!
- Mit meséljek?
- Bármit. Magadról.
- Attól tartok, nem vagyok túl
érdekes. Kérdezzen, amit csak szeretne!
- Mindig is foglalkoztatott, miért
lettél pont komornyik? Mi vonzott benne?
- Hogyismondjam… nem volt más
választásom.
- Ha újrakezdhetnéd, is komornyik
lennél?
- Én úgy gondolom, nincsenek
véletlenek. Ennek így kellett történnie. Ha létezik Sors, ami ezt az utat
jelölte ki a számomra, hát követem és nem térek le róla.
- Követed, mint egy jó szolga? –
kérdezte Carina kissé gúnyosan.
- Találó a párhuzam – biccentett
William.
- Ha herceg lennél egy napra, mit
csinálnál?
- Valószínűleg meglátogatnám a
királyi párt, és kienném a vagyonukból – nevetett fel. Carina kuncogott. –
Viccet félretéve, nos, azt, amit máskor, ha szabadnapot kapok.
- Akkor mit csinálsz?
- Sétálok, olvasok, esetleg
ellátogatok kávé-vagy teaházakba.
- Papa bezzeg engem sohasem enged…
- Ön még túl fiatal az ilyen
helyekhez. Valószínűleg félti önt, és ezért nem hibáztatom. Ha lenne lányom, én
sem engedném.
- Ugyan mitől félt?
- Ahogy én is észrevettem, és
nyilván a papája, is, hogy a férfiak nem éppen közömbösek az ön bájai iránt.
- Nos, ez érthető – kezdte el
igazgatni Carina a haját.
William halkan felnevetett.
- Mit találsz olyan mulatságosnak?
Talán nincs igazam? – nézett rá sértődötten.
- De, igaza van, ön nagyon bájos.
- Akkor?
- Csak azon nevettem, hogy kegyed
mennyire öhm… magabiztos.
- Van okom rá!
William elnézően megcsóválta a
fejét. Carina még közelebb csusszant a férfihoz, és így összeért a válluk és a
kezük. A lány lehunyta a szemét, és ujjaival gyengéden végigsimított
komornyikja kézfején egy pillanatra.
- Mesélj – suttogta, és szerelmesen
felsóhajtott.
És William mesélni kezdett.
Carinának fogalma sem volt, miről, egyetlen szó sem jutott el a tudatáig. Csak
nézett Williamre, hallgatta mély, kellemes hangját, és itta magába a férfi
látványát. A tűz fénye megvilágította határozott vonalú arcélét. Füle mögé tűrt
haja kissé kócosan állt, és azokba a fekete szemekbe teljesen beleveszett.
Figyelte a szája mozgását, ahogy formálja a szavakat, és azon tűnődött, milyen
érzés lehet megcsókolni. Végigfutott a fején, hogy a férfi esetleg visszautasítja,
de rögtön el is vetette a gondolatot. Hisz egy komornyik sohasem utasíthatja
vissza Úrnőjét, ez nem csak, hogy modortalan, hanem megalázó is lenne.
„Egy
szolga hatalmas megtiszteltetésnek veheti már csak azt is, hogy az Úrnője
egyáltalán ránéz. Nem utasíthat el, ez kizárt dolog! Most az egyszer azt fogom
tenni, amit a szívem diktál, és nem azt, amit elvárnak tőlem! Megcsókolom!”
– határozta el.
A férfi még mindig magyarázott,
látszólag nagyon belefeledkezett, ezért Carina gyengéden végigsimított a karján.
- Igen, Úrnőm? – fordult felé
William.
Carinát megbabonázta a férfi
látványa, és csak bámult rá szótlanul hosszú másodpercekig. Majd lehunyta a
szemét, és lassan elkezdte közelíteni a fejét. Amikor ajkaik csak centikre
lehettek egymástól, William megfogta a vállát, és óvatosan eltolta magától.
A lány kinyitotta a szemét, és
egyszerre döbbenten, egyszerre mélységes csalódottsággal nézett a férfira.
- Hogy… hogy mi? – suttogta maga
elé. Nem bírta felfogni, hogy William visszautasította, egyszerűen nem fért a
fejébe. Mikor tudatosodott benne a felismerés: William nem szereti őt, szinte
hallotta, ahogy a szíve meghasad, és apró darabokra törik. Olyan mérhetetlen
fájdalom és szomorúság öntötte el, amilyet még sohasem tapasztalt. Dühös volt,
kétségbeesett és megalázott.
- Én… én egy grófkisasszony…
összeszedtem a bátorságomat… fittyet hánytam a társadalmi elvárásokra és
rangokra… eldobtam minden önérzetemet, büszkeségemet és becsületemet… és te, a
komornyikom… te csak úgy egyszerűen ellöksz magadtól?! – nézett vádlón, könnyes
szemmel a férfira.
- Sa… sajnálom, Úrnőm, én… össze
vagyok zavarodva, és kínoz a lelkiismeret… - hebegett a férfi. A szokásosnál is
sápadtabbnak tűnt az arca, és olyan elgyötört képet vágott, hogy Carina majdnem
megsajnálta. De aztán eszébe jutott borzalmas megaláztatása, és akkora pofont
kevert le neki, amekkora csak erejéből kitellett.
- Gyűlöllek! – zokogott fel, azzal
beviharzott a kunyhóba, és ruhástul rávetette magát az ágyra.
William Úrnője után ment, és
rátette kezét a hátára.
- Ne érj hozzám! Gyűlöllek!
Takarodj a közelemből! – sírt szívszaggatóan. Arcát eltakarta a kezével, és
összekuporodott.
- Sajnálom... sajnálom, ami
történt. De tudnia kell, hogy nem azért toltam el magamtól, mert…
- Nem érdekel! Nem érdekel! Hagyj
békén! Látni sem akarlak! Soha többé!
- De Úrnőm, én…
- Haza akarok menni!
- Ezt biztos, hogy jól átgondolta?
- Haza akarok menni! – ismételte
még panaszosabb hangon.
- Ahogy óhajtja. Reggel indulunk.
- Már alig várom!
13. Mámor
2013. szeptember 23., hétfő
Carina másnap úgy döntött, neki bizony elege van
a kunyhóból, és visszamegy Londonba. William hiába próbálta észérvekkel
lebeszélni az elhatározásáról, a lány hajthatatlannak bizonyult.
- De Úrnőm, önt nagy erőkkel keresik a
csendőrök…
- Nem érdekel!
- Én ezt tiszteletben tartom, de gondoljon csak
bele abba, mi lenne akkor, ha velem együtt találnának.
- Majd… azt mondom, összetévesztettek minket
mással! Tudok franciául, és elhitetem a csendőrökkel, hogy mi Franciaországból
jöttünk, hogy megismerjük London nevezetességeit!
- Furfangos, viszont ha mégis kiderül, hogy mi
együtt bujkálunk, annak beláthatatlan következményei lehetnek.
- Semmilyen következményei nem lesznek! Én
grófkisasszony vagyok, és egy grófkisasszony azt csinál, amit akar!
- De…
- Nem tűrök ellentmondást! Most pedig fésüld meg
a hajamat! – dobta hátra derékig érő, egyenes tincseit, miután lesimította a
szoknyáját, és leült a kanapéra.
- Nem szeretnék gorombának tűnni, de attól
tartok, ez nem szerepel a munkaköri leírásomban.
- De az engedelmesség igen!
- Nos, rendben, de félek, húzni fogom a haját.
William leült Carina mellé, miután előkerítette
Úrnője drágakő-berakásos elefántcsontfésűjét. Egészen óvatosan fésülni kezdte,
ám Carina felszisszent.
- Áú! Ez fáj! Húzod!
- Roppantul sajnálom, nem akartam fájdalmat
okozni önnek. Épp ezért vonakodtam teljesíteni a kérését, mert féltem, hogy ez
lesz a vége.
- De én kócos hajjal nem mutatkozhatok
Londonban! És te vagy az egyetlen, akit megkérhetek erre.
- Attól tartok, kénytelen lesz egyedül
megfésülködni – adta a kezébe a fésűt.
Carina sunyin elmosolyodott, megfordult, és egy
mozdulattal előrefésülte William haját. Mulatságosnak találta a látványt, és
felkacagott.
- Na, de Úrnőm! – lapogatta vissza a férfi a
tincseit. – Ez a bosszú? – mosolygott.
- Én grófkisasszony vagyok, te pedig a
komornyikom, és ha nem teljesíted a kívánságaimat, azért bosszú jár – tette
hozzá Carina még mindig vigyorogva, majd elkezdte fésülni a haját.
- Milyen szívtelen! Bele sem merek gondolni
abba, milyen büntetést kapnék akkor, ha véletlenül kitépném egy hajszálát! –
kacagott.
Celestina ekkor felugrott Carina ölébe, és
összegömbölyödött.
- Úgy látom, a macskája nagyon szereti önt.
- Óó, igen! Megfésülöm!
- Úrnőm, ez nem biztos, hogy olyan jó ötlet…
Az állat, amint Carina végighúzta a fésűt a
hófehér bundáján, dühösen fújt egyet, és megkarmolta a lányt. Leugrott az
öléből, és sértődötten elkezdte nyalogatni a bundáját.
- Áú! Áú! Megkarmolt! Celestina megkarmolt!
- Én mondtam, hogy nem jó ötlet... – csóválta
meg a fejét a férfi. – No, nézzük – fogta meg Carina kezét. A kézfejét egy
hosszú, vörös csík szelte át, amiből szivárgott a vér.
- Nem szeret! Celestina nem szeret! Bántott
engem! – panaszolta kényeskedve.
- Ugyan, Úrnőm, ez nem igaz. Celestina szereti
önt, ezért ugrott fel az ölébe. Valószínűleg meghúzta a szőrét. Egy pillanat –
állt fel. Kezében kötszerrel és jóddal teli üveggel tért vissza. Miután ellátta
a lány sebét, így szólt:
- Gondolkoztam az óhaján, miszerint vissza akar
menni Londonba.
- Nagyon szeretném…!
- Igen, tudom, hogy nagyon szeretné. Azonban azt
ön is beláthatja, hogy nem bérelhetünk lakást a fővárosban. De arra gondoltam,
hogy esetleg eltölthetnénk egy napot Londonban, amennyiben hajlandó lesz
meghozni bizonyos áldozatokat.
- Milyen „áldozatra” célzol?
- Mivel önt keresik nagy erőkkel a csendőrök,
megeshet, hogy felismerik. Nem mutatkozhat nyilvánosan ezekben a drága
ruhákban.
- De akkor mit húzzak fel?
- Ha odaadja az egyik olyan ruháját, amit nem
sajnál, én engedelmével átalakítom.
- Szó sem lehet róla! Nem egyezem bele, hogy
tönkretedd az én gyönyörű holmijaimat! Francia és olasz ruhakészítő-mesterek
tervezték őket, és egyenesen…
- Akar Londonba menni, vagy sem? – vágott a
szavába William kissé türelmetlenül. Carina elhallgatott, és megszeppenten
nézett a férfira.
- Igen.
- Tudom jól, hogy nincs ínyére, hogy átalakítsam
az ön remekbe szabott ruhakölteményit, de az embereknek olykor áldozatokat kell
hoznia a céljai elérése érdekében. Nagyon is tisztában vagyok azzal, milyen
nehéz lemondani olyan dolgokról, amik kedvesek az ember szívének.
- Hát rendben – sóhajtott fel Carina
beletörődően, de kissé kelletlenül. – Megengedem, hogy átalakítsd.
Carina előszedte a szekrényből az egyik
rózsaszín, egyberészes krinolinos ruháját, amit fodrok, csipkék és szalagok
díszítettek.
Williamnek legalább fél órájába telt, amíg
lebontotta őket, eközben Carina olyan elkínzott arcot vágott, mintha őt
nyúznák.
- Íme – mutatta fel a végeredményt. A ruháról
helyenként cérnaszálak lógtak, és így, minden cicoma nélkül közönségesnek tűnt
a hajdanvolt ruhaköltemény. – Borzasztóan sajnálom, hogy ezt kellett tennem,
nekem sem okozott örömöt. De igazán büszke vagyok önre, hogy belátta a
szavaimat, és úrihölgyhöz méltón tűrte a ruháján végzett csonkítást. Most
megyek, és átöltözöm, javaslom, tegyen ön is így.
Carina ottmaradt a szobában átöltözni, amíg
William a mosdóban tette ugyanezt. Miután végzett a művelettel, nem mert
belenézni a tükörbe, de gyanította, úgy fest, akár egy egyszerű közember.
- Végzett, Úrnőm? – szólt ki a mosdóból William.
- Igen.
A férfi, amint belépett a szobába, Carina vetett
rá egy felszínes pillantást. William elnyűtt, kopott kabátot, keménykalapot és
drapp színű szövetnadrágot viselt.
- Nem túl elegáns – fintorgott a lány.
- Épp ez volt a célom. El kell vegyülni a
tömegben, kerülni kell a feltűnést. Oh, és ha bárki kérdezi, testvérek vagyunk.
- Testvérek?
- Lehet akár a kedvesem is, de ezt nem mertem
felajánlani.
- Legyünk inkább testvérek – pirult el a lány.
- Igen, jobb lesz így. Jöjjön – indult el
William, és Carina követte.
Amint odaértek Londonba vonattal, az első utuk
egy ékszeres boltba vezetett. Carina a kirakatban meglátott egy apró, vörös
kövekből kirakott, rózsa alakú medált, és meg sem várva William reakcióját,
belibbent az üzletbe. A férfi kénytelen-kelletlen követte.
- Jó napot kívánok, miben segíthetek? – köszönt
rájuk a pult mögött álló, negyvenes évei elején járó, szakállas eladó.
- Ezt
szeretném – mutatott rá Carina az ékszerre a kirakatban. – Csomagolja.
Az eladó biccentett, és elvette az ékszert.
William odalépett Úrnőjéhez, és diszkréten odasúgta neki:
- Röstellem magam, de nincs ennyi pénz nálam. Válasszon
valami olcsóbbat.
- De nekem ez kell!
- Emlékszik, mit mondtam a lemondásról?
- Igen, de… - bizonytalanodott el Carina. - Hát
jó… Meggondoltam magam! Mégsem kell – szólt oda kelletlenül az eladónak, akinek
a keze megállt a mozdulatban.
- Igen bő a kínálat, nézzen körbe nyugodtan, és
válasszon!
- Nem kell semmi! Menjünk, William! – karolt
bele a férfiba. – Viszontlátásra!
- További szép napot! – köszönt el az eladó.
Kint Carina, miután eltávolodtak az üzlettől,
dühösen toppantott a lábával, és megtorpant.
- Hogy hozhattál engem ilyen kellemetlen
helyzetbe?! – nézett haragosan a férfira.
- Mélyen sajnálom, de mint említettem, nincs
nálam ennyi pénz. Tudja, az ember nem kaphat meg sajnos mindent, amire vágyik.
- De én grófki… – kezdett bele, de William a
szája elé tette a mutatóujját.
- Még egy grófkisasszony sem.
~~*~~
- William, elfáradtam! Le akarok ülni!
- Természetesen, keresünk egy padot. Javaslom,
menjünk be a Hyde parkba, úgyis itt van a közelben.
- Komornyik létedre igen jól ismered Londont –
nézett rá gyanakodva.
- Talán előírja az etikett, hogy egy komornyik
ne ismerje hazája fővárosát?
- Nem, de…
William csak somolygott, amire Carina
megcsóválta a fejét.
- Borzasztó vagy!
William nem szólt semmit, csendben, nyugodt
léptekkel haladtak egymás mellett. Pár perc múlva a kis macskaköves, ódon
házakkal körülvett utcáról odaértek a parkba. Az út kavicsokkal volt felszórva,
és magas fák illetve virágágyások szegélyezték. A zöld szőnyegként elterülő
gyepen emberek kártyáztak, piknikeztek, vagy épp kutyájukkal játszottak. Egy
verkli szólt valahonnan, és a szellő péksütemények illatát hozta magával,
amitől összefutott a nyál Carina szájában.
- Éhes vagyok – közölte a lány, miután helyet
foglaltak egy padon.
- Csomagoltam némi élelmet. Remélem, ízleni fog.
William előszedett a bőr oldaltáskájából egy
vászonszalvétába csomagolt szendvicset, és átnyújtotta Carinának. A lány
kibontotta, és belenézett a két kenyér közé.
- Sajt és zöldségek? Hol marad a hús?
- Pardon, ez az enyém. Tessék – szedett elő a
táskájából egy másik szendvicset.
- Te nem eszel húst?
- Ha tehetem, kerülöm.
- De miért? – vonta fel Carina a szemöldökét, és
beleharapott az ételbe.
- Inkább nem kezdem el részletezni, hogyan kerül
a hús a tányérra.
Carina elsápadt, és pár rágás után nagy nehezen
lenyelte a falatot.
- Mégsem vagyok éhes – tette le maga mellé a
szendvicset.
- Sajnálom, nem akartam elvenni az étvágyát.
- Ugye a macskákat nem ölik meg a húsukért? –
kérdezte Carina riadtan.
- Nos, bizonyos kultúrákban…
- Óh, ne! Celestina! – sírta el Carina
váratlanul magát. – Az én drága cicám! Celestina! - A
lánynak csak úgy záporoztak a könnyei, és vállát hevesen rázta a zokogás.
- Jaj, Úrnőm – ölelte át William szorosan. – Ne
sírjon. A macskája a lehető legnagyobb biztonságban van, és senki nem fogja
megenni.
- Ez… biztos? – kérdezte szipogva.
- Igen, biztos. Nyugodjon meg, Celestinát nem
fenyegeti semmilyen veszély.
William lágyan letörölte a lány könnyeit, amire
Carina abbahagyta a hüppögést, és felnézett a férfira szomorú tekintettel. A
sírástól a szemei még nagyobbnak és kékebbnek tűntek. A férfi lejjebb
csúsztatta az ujjait, majd begörbítette őket, és megcirógatta Carina nedves
arcát.
- Ohh… – nyílt el az ajka a lánynak a gyengéd
érintéstől, és lesütötte a szemét. Hosszú szempilláin kövér könnycsepp ült, ami
ráhullott a férfi kézfejére.
- Nahát, Úrnőm! Nem hittem volna, hogy így a
szívén viseli az állatok sorsát – nézett rá tűnődve, miután elvette a kezét. -
Önnek mindennap sikerül meglepnie engem!
Carina nem felelt semmit, de pár perc hallgatás
után így szólt:
- Voltál már szerelmes? – kérdezte. Nem gondolta
végig, csak úgy kibukott belőle.
William meglepettnek tűnt – szemöldöke
felszaladt egy pillanatra, de rögtön felelt:
- Azt hiszem. Egyszer.
- Értem – felelte jegesen.
- Fiatal voltam, és ostoba. A hölgy elvarázsolt
bájos modorával, lényével, de ahogy megismertem, rá kellett, hogy jöjjek,
mindez csak a felszín, és belül ő épp az ellenkezője.
- Meddig tartott a románc?
William könnyedén felnevetett.
- Meddig? Még mielőtt bármi is elkezdődhetett
volna, ráébredtem a valódi természetére, amiből inkább nem kértem. Egyszóval
kiábrándultam belőle.
- Szerencse – sóhajtott fel Carina
megkönnyebbülten. - Úgy értem… - kapta a szája elé a kezét.
- Tudja, szerintem semmi nem történik ok nélkül.
Ennek így kellett lennie – zárta le a beszélgetést a férfi, és felállt. -
Amondó vagyok, induljunk tovább – nyújtotta Úrnője felé a kezét, amit Carina
óvatosan megfogott egy pillanatra, és felállt.
Kora estefelé jár már az idő, de még nem
kapcsolták fel a gázlámpákat. Egy szűk utcácskán haladtak, és valahonnan a
közelből ének és mulatozás hangjai csendültek.
- Nézzük meg! – karolt bele Carina Williambe.
Hamarosan odaértek a hangok forrásához – egy
alacsony, stukkókkal díszített épületből – egy bárból – szűrődtek ki.
Kovácsoltvas ajtaján egy papír függött, az alábbi felirattal: „Ma este hét órától énekverseny! A nyertes
rendkívüli nyereményben részesül!”
- William! Hány óra?
- Hét óra múlt huszonhárom perccel, kisasszony –
nézett rá a karórájára.
- Épp időben vagyunk! Gyere! – mondta lelkesen,
és jószerével beráncigálta Williamet a bárba.
A kerek, tágas teremben szintén kerek, faragott
asztaloknál elegáns öltözetű emberek ültek, és elragadtatottan hallgatták a kis
emelvényen álló hölgy énekét. A falon színes festmények függtek, és nagyra nőtt
növények álltak a fal mellett. A világítást két hatalmas kristálycsillár
szolgáltatta, így a terem fényárban úszott. Balra tőlük a pult állt, jobbra
pedig egy kissé ütött-kopott zongora.
Amikor beléptek a helyiségbe, egy inas
odasietett hozzájuk, és átvette William táskáját és kalapját, amiket egy
fogasra akasztott. A zongora szomszédságában volt még egy üres, fehér abrosszal
leterített asztal, ahová leültette őket. Körülbelül egy perc múlva visszatért,
és egy itallapot tett le eléjük. William Carinával szemben ült, a kis
rögtönzött színpadnak háttal, ezért odahúzta Úrnője mellé a székét, hogy ne
csak halljon, lásson is valamit az előadásból.
- Nekem sokkal szebb a hangom – jelentette ki
Carina egy megvető fintor kíséretében.
- Ebben nem kételkedem, habár még nem hallottam
énekelni.
- Mrs. Gilbertet hallhatták, köszönjük az
előadását – jelent meg egy öltönyös, elegáns férfi a „színpadon”, miután a
hölgy befejezte az éneket. – Nos, ki lesz a következő? – tekintett körbe a
termen, de senki nem jelentkezett.
- Úrnőm, itt a lehetőség, hogy bizonyítson! –
súgta oda William. – Vagy tán elment a bátorsága?
- Nem ment el! – felelte Carina dacosan, és
felállt.
Lendületes léptekkel odament a színpadra, de
amikor körbenézett, és meglátta, milyen sokan tartózkodnak a teremben,
magabiztossága egy pillanat alatt szertefoszlott. Az emberek tekintete
rászegeződött, és kíváncsian, várakozón nézték őt. Legszívesebben elrohant
volna, de földbe gyökerezett a lába.
- Hogy hívják? – súgta oda neki a férfi, aki
mellette állt.
- Öhm… Ca… Monica… Gra… Cuttleberry – dadogott.
- Pardon, elismételné még egyszer?
- Estella Havisham! – vágta rá Carina hirtelen.
Ez volt az első női név, ami eszébe jutott, maga sem értette, miért, mivel jó
egy éve olvasott Dickens-t.
A férfi kérdőn nézett rá, de azért
felkonferálta:
- Köszöntsék szeretettel Estella Havisham
kisasszonyt!
Többen halkan felnevettek, amire Carina zavarba
jött.
- Mit fog előadni?
- Azt… még nem tudom.
- Ejnye, kisasszony! – csóválta meg a fejét. -
Tudja, mit? Javaslok önnek egy dalt. Mit szólna a scarborough-i vásárhoz?
- Ó, azt nagyon szeretem!
- Hát rajta! Öné a színpad! – tárta szét a
karját a férfi, és a fal mellé állt.
Carina egy futó pillantást vetett a teremben
összegyűltekre, akik árgus szemmel figyelték. A bejárati ajtót kereste
tekintetével, és komolyan fontolgatta, hogy kiszalad rajta. De valahogy úrrá
lett félelmén, miután vett három nagy levegőt. William adta neki ezt a
tanácsot, miszerint lélegezzen mélyeket, ha úgy érzi, menten elszakad a cérna.
Lehunyta a szemét, hogy kizárja a külvilágot,
majd belekezdett vékonyka, reszkető hangon a dalba:
„A Scarborough-i vásárba tartasz?
Petrezselyem, zsálya, rozmaring és kakukkfű
Emlékeztesd rám, ki ott élt egykoron
Ő volt valaha az én igaz szerelmem.”
„Mondd néki, hogy készítsen gyolcs-inget nekem
Petrezselyem, zsálya, rozmaring és kakukkfű
De egyetlen varrás, vagy tűöltés nélkül ám!
És akkor ő lesz megint az igaz szerelmem.
Mondd néki, találjon rám a messzi földeken
Petrezselyem, zsálya, rozmaring és kakukkfű
Valahol a sós víz, s a tengerpart között
És akkor ő lesz megint az igaz szerelmem.
Mondd néki, hogy szakítson, tépjen nekem
Petrezselymet, zsályát, rozmaringot és kakukkfüvet
És gyűjtse csokorba tengerparti haraszttal
És akkor ő lesz megint az igaz szerelmem.
Mondd néki, hogy adja rá az inget bátor testemre
Petrezselyem, zsálya, rozmaring és kakukkfű
Hadd nyugodjam méltósággal a hullámsírban
És akkor ő lesz megint az igaz szerelmem.” *
Ahogy
a dal végére ért, teljes tíz másodpercig síri csend honolt. Csak nézte a
döbbent arcokat, és nem tudta eldönteni, ez vajon jót vagy rosszat jelent. El
akart szaladni, de nem bírt megmoccanni sem. Amikor úgy érezte, menten
elpattannak az idegei, az emberek hangos üdvrivalgásban és tapsviharban törtek
ki. Sokan felállva tapsolták, köztük William, akinek sugárzott az arca a
büszkeségtől.
A férfi, aki eddig a fal
mellett állt, odament hozzá, és így szólt:
- Bravó, bravó! Azt hiszem, megvan
a nyertes! Gratulálok, kisasszony!
- Mi? Hogy micsoda? Én... én meg…
megnyertem? – tátogott Carina döbbenten.
- Igen, kisasszony, ön nyert! Ilyen
gyönyörű hangot még életemben nem hallottam! Fogadja legmélyebb elismerésemet
és hódolatomat! – csókolta meg a kezét. – És ím, a nyereménye! - nyújtott át
neki egy kis piros masnival átkötött csomagocskát. Carina kíváncsian kibontotta
– egy igazgyöngysor-nyakláncot rejtett magában.
A lány el sem merte hinni, hogy
mindez vele történik. Teljesen megszeppent és meghatódott az elismeréstől, és
forgott vele a világ. Úgy érezte magát, mint aki egy álomba csöppent.
Olyannyira túlcsordultak benne az érzések, hogy elsírta magát. A kezébe temette
az arcát, és elfordult, hogy a tömeg ne lássa a könnyeit.
Ekkor valaki átkarolta a vállát, és
levezette a színpadról. Amikor ránézett az illetőre, és rájött, hogy William
az, hevesen átölelte.
- Oh, Úrnőm… Miért sír? Hisz
csodálatos volt. Szavakban ki sem tudom fejezni, milyen mélyen meghatott az
előadása – szorította magához a lányt.
- Megnyertem… Megnyertem… Oh,
William! – nézett fel Carina csillogó szemmel a férfira, akinek elállt a
lélegzete. Elvesztek egymás tekintetében, hirtelen megszűnt számukra a
külvilág.
- Még sohasem láttam Úrnőmet ilyen
boldognak. Szinte ragyog – cirógatta meg kedveskedve a lány rózsás arcát. -
Jöjjön, a vendégem.
Elindultak, hogy keressenek
maguknak szabad helyet, ám ekkor egy jólöltözött fiatalember odalépett
hozzájuk. Frakkot és sötétzöld nadrágot viselt, barna haja vállára omlott,
szeme zölden csillogott. Mélyen meghajolt, és így szólt:
- Hadd mutatkozzam be! Alexander
Hovellnek hívnak. Elnézést, hogy így ismeretlenül idelépek önökhöz, de
kisasszony, az ön angyali hangja egyszerűen elbűvölt! Szeretném kifejezi
gratulációmat és hódolatomat! – csókolta meg a lány kezét. – Esetleg lenne
kedvük csatlakozni hozzánk? – biccentett a fejével egy négyfős társaság felé,
akik épp harsányan nevettek valamin. – Természetesen a vendégeim.
- Igazán köszönjük a meghívást, de
tisztelettel el ke… - kezdett bele William, de Carina a szavába vágott:
- Nagyon hízelgő, és természetesen
örömmel csatlakozunk!
A férfi odavezette őket a csak
fiatal férfiakból álló társasághoz, akik egyenként bemutatkoztak nekik, és
kifejezték gratulációjukat. Carina csak kettejük nevét tudta megjegyezni
Alexanderén kívül– az egyiket Robertnek, másikat Ronaldnak hívták. Az övükét is
csak azért jegyezte meg, mert ikrek voltak és a megszólalásig hasonlítottak
egymásra. Szőke, leomló fürtjeik és ragyogó kék szemük angyali megjelenést
kölcsönzött nekik.
A másik két ifjú egyaránt fekete
hajjal és barna szemmel rendelkezett. Alexander úrfi odatolt két széket, amire
leültek. Szűkösen ugyan, de elfértek a kerek asztal körül. A fehér abroszt
vörösborfoltok pettyezték, és az üres kristálypoharakból és heves gesztikulációjukból
ítélve az ifiurak ugyancsak illuminált állapotban lehettek.
- Meséljen magáról valamit,
kisasszony! – fordult felé Robert úrfi, aki mellette ült.
- Mit meséljek? – riadt meg kissé
Carina. „Nem fedhetem fel a kilétemet,
mert bajba kerülök!”
- Amit érdemesnek tart magáról
elmondani – kacsintott rá.
- Szeretek olvasni, énekelni,
táncolni, és szeretem Celestinát, az én gyönyörű macskámat! – nevetgélt
idegesen.
- Aki szereti az állatokat, rossz
ember nem lehet!
- Igen, igen, én nagyon szeretem!
Úgy hiányzik! De félek, ő nem szeret. Megkarmolt! – panaszolta.
- A macskák már csak ilyenek! –
nevetett fel a Robert úrfi, ahogy a többiek is. Egyedül William nem
csatlakozott, még csak el sem mosolyodott.
- A kedvese mindig ilyen hallgatag?
– kérdezte Alexander úrfi, aki szembeült velük.
- William nem a kedvesem, hanem a…
- kezdett bele, de komornyikja óvatosan rálépett a lábára. Carina szúrós
szemmel nézett rá.
- A kisasszony bátyja vagyok –
köszörülte meg a torkát.
- Ó! – mosolyodott el titokzatosan
a férfi. – Így már értem. Uram! – szólt oda az asztaluk mellett elhaladó
pincérnek.
- Szép estét kívánok! Mit
parancsolnak?
- Bátran válasszanak, amit csak
akarnak, a vendégeim! – ajánlotta fel nagylelkűen Alexander úrfi.
- Nem is tudom… - bizonytalanodott
el Carina.
- Ha megengedik, segítek a
választásban – szólt a pincér. - Bárunk specialitása a kékszőlőből készített,
több mint hat évig érlelt vörösbor, amelynek ízében, illatában szamócára
emlékeztető aromák fedezhetőek fel.
Carinának fogalma sem volt, miről
beszél, de azért rávágta, még mielőtt William megszólalhatott volna – látta
rajta ugyanis, hogy szóra akarja nyitni a száját – bizonyára azért, hogy
megakadályozza a rendelésben.
- Köszönöm, az tökéletes lesz.
Amint a pincér felírta a rendelést,
a többiek felé fordult:
- És önök?
A fiatalemberek is azt kérték, amit
Carina, kivéve Williamet, aki nem rendelt semmit. De végül, a társaság
unszolására beadta a derekát.
- Hogyha már ilyen hevesen és gálánsan
ajánlgatják, megkóstolom én is, habár nem kedvelem túlzottan az alkoholt. De
ragaszkodom hozzá, hogy én álljam az összeget.
Miután biztosították afelől, hogy
erről szó se lehet, beletörődően felsóhajtott.
- Hallották a legújabb hírt? –
kérdezte az egyik fekete hajú férfi, akinek Carina nem emlékezett a nevére.
Csak azt tudta, hogy „G” betűvel kezdődik.
- Halljuk, halljuk! – zengték
kórusban.
- Azt beszélik, az eltűnt
grófkisasszonyt megszöktette a komornyikja!
Ahogy ezt kimondta, Carina kis
híján szívrohamot kapott – kifutott az összes vér az arcából, és elkerekedett a
szeme.
- Mi a baj, kisasszony? Tán rosszul érzi magát? – kérdezte a „G”
kezdőbetűs fiatalember.
- Csak… csak mélyen megrendültem a
hírtől. Hisz ez botrányos! Egy grófkisasszony és a komornyikja! – nevetgélt
feszélyezetten.
- Valóban, ez hallatlan! – fűzte
hozzá William, akinek az arca nem árult el semmiféle érzelmet. – Bár én amondó
vagyok, nem szabad hinni a pletykáknak, noha minden pletykának van valami
alapja.
- Ez így igaz, de ez nem egyszerű
pletyka! Bizalmas és megbízható forrásból tudom.
Carina szívesen rákérdezett volna,
ki ez a „bizalmas” forrás, de azzal elárulta volna magukat.
- Épp azon tanakodtunk, kegyed
mennyire hasonlít Carina kisasszonyra. Mit is mondott, hogy hívják?
- Öhm… Estella… Ez a művésznevem!
- A húgom igazi neve valójában
Annabeth, de nem szereti, ha így szólítják.
Eközben a pincér meghozta az
italokat, amiket eléjük tett.
- Kedves egészségükre!
Carina beleszagolt a vörös
folyadékkal teli kristálypohárba, majd óvatosan beledugta a nyelve hegyét.
Kellemesen édesnek és fűszeresnek találta, ezért belekortyolt. Alig érezte
rajta az alkoholt, ezért majdnem egy kortyra lehúzta, mert roppantul szomjas
volt.
- Az igen! – csapta össze a
tenyerét Robert, és döbbenten nézett rá, ahogy a többiek is. Carina zavartan
kuncogott.
- Szomjas voltam – jelentette ki
szerényen.
- Azt meghiszem! – kacagott fel
Alexander, és odaintette újra a pincért.
- Még egy kört a kisasszonynak!
- Máris hozom! – hajolt meg a
férfi, és elsietett.
- Nem kéne többet innia – súgta oda
William a lánynak.
- Azt iszok és annyit, amennyit
akarok! – jelentette ki gőgösen, s hogy ezt bizonyítsa, részint dacból, részint
azért, mert már az az egy pohárka is a fejébe szállt – újra lehúzta egy kortyra
az italt, miután meghozta a pincér.
Egyszeriben olyan felszabadultnak
és könnyednek érezte magát, hogy legszívesebben körülölelte volna a világot.
Hirtelen elkezdett belőle ömleni a szó:
- Annyira hiányzik Celestina! Bár
itt lenne velem! Tegnap találtam sétálás közben. Papa nem engedi, hogy legyen
cicám, de engem nem érdekel! A bundája selymes és puha, és fehér, akár a hó! De
nem szereti, ha fésülik. Meg akartam fésülni, de megkarmolt!
- Igen, igen, ezt már említette –
bólintott Robert úrfi. – Napokban tűnődtem azon, miért van az, hogy a nők
inkább macska – míg a férfiak inkább kutyapártiak.
- És milyen következtetésre jutott?
– kérdezte a másik barna hajú férfi, akinek Carina szintén nem tudta a nevét.
- A nők sokkal szeszélyesebbek és
kiszámíthatatlanabbak, mint a férfiak, és ezért a macska jobban illik a
természetükhöz.
- Micsoda éleselméjű következtetés
– jegyezte meg kissé gúnyosan William, de a férfi nem érezte ki az élcet a
hangjából.
- Köszönöm elismerését! Tegnap
egész álló este ezen töprengtem.
Carina elnevette magát.
- Maga olyan szórakoztató!
- Ön pedig gyönyörű – simított
végig Robert a lány karján.
Carina csak kuncogott egyre
vörösödő fejjel.
-
Ó, én milyen ostoba voltam, hogy azt feltételeztem, ön Carina
kisasszony! Hisz ön kedves, bájos, és a modora egyszerűen elbűvölő!
- Miért, Carina kisasszony milyen?
– ijedt meg a lány, de próbálta lenyugtatni kalapáló szívét.
- Én csak hallomásból ismerem, de
állítólag amilyen gyönyörű, annyira gőgös és akaratos.
A lány úgy érezte, mint akinek kést
forgatnak meg a szívében. „Hát gőgösnek
és akaratosnak tartanak az emberek, és kibeszélnek a hátam mögött… Biztos
Daniel úrfi volt az! Egyszer még megkeserüli…”
- Mit szólna hozzá, ha megmutatnám
a műtermemet? Biztos vagyok benne, hogy tetszene – siklott a lány vállára a
keze. – Tudja, szabadidőmben szeretek festeni, és kegyednek igazán megkapó az
arca. Szívesen készítenék önről portrét.
- Ó, igen, igen! Az nagyon jó le…
- Ó, hogy szalad az idő! Már ilyen
késő lenne? – pillantott rá William a karórájára. – A húgom és én csupán tízig
kaptunk kimenőt, és már fél tíz múlott négy perccel, így engedelmükkel,
távozunk.
- Máris elmennek? – kérdezte Robert
csalódottan.
- Szívesen maradnánk, tényleg, de
sajnos mennünk kell. De önöknek további kellemes estét, és hálásan köszönjük a
meghívást! – biccentett William, és felállt. Carina felé nyújtotta a kezét, aki
megfogta, és nagy nehezen feltápászkodott a segítségével.
Az alkohol ugyancsak a fejébe
szállt, és egyfajta kellemes köd borult elméjére.
Miután az inas odaadta William
kalapját és táskáját, kiléptek a bárból.
- Csodálatosan érzem magam! –
kacagott Carina; máris elfeledkezett Robert úrfi megjegyzéséről.
- Az alkohol teszi. Nem lett volna
szabad ennyit innia!
- Nem érdekel! – szakította ki
magát Carina a férfi támogatásából, és széttárta a karjait. A csillagos ég felé
fordította tekintetét, és nevetve megpördült a tengelye körül. Lábai viszont
összeakadtak, és fenékre esett. Ezen úgy elkezdett kacagni, hogy még a könnye
is kicsordult. William a hóna alá nyúlt, és felsegítette.
- Attól tartok, ön csúnyán berúgott
– csóválta meg a fejét rosszallóan, majd átkarolta a vállát. – Jöjjön, itt van
a közelben egy fogadó.
Miután megérkeztek, William
felkísérte Úrnőjét a szobába. A kredencen egy gramofon állt, amit Carina rögtön
észrevett, és bekapcsolt.
- Táncolni akarok! – karolta át a
lány William nyakát, és testével nekisimult komornyikjának. A férfi enyhén
eltolta magától.
- Ez nem biztos, hogy olyan jó
ötlet ebben az állapotban…
- Hát elutasítanád Úrnődet? Azért,
mert ittam, nem felejtettem el táncolni! – vihogott Carina.
- Legyen hát Úrnőm kívánsága
szerint – ölelte át a lány vékony derekát, és megfogta a kezét.
A gramofonból pörgős dallam szólt,
és ez Carinát még jobban fellelkesítette. Megpróbált a dal ütemére táncolni, és
ha William nem fogja, egészen biztosan elesik. Egy lágy, lassú dallam következett,
így ők is visszavettek a tempóból. Carina észrevétlenül és akaratlanul egyre
közelebb és közelebb húzódott Williamhez.
- Gyönyörű vagyok, ugye? Ugye
gyönyörűnek találsz? – nézett fel rá csillogó szemmel.
- Igen, Úrnőm. Annak – vallotta be
a férfi, amire Carina felkuncogott, és ráhajtotta a fejét a mellére. Jóleső
érzés árasztotta el; így akart maradni örökre.
- Olyan finom az illatod… - szagolt
bele a lány a férfi ingébe.
- Úrnőmé is – zárta karjába és mélán
mosolyogva bele-beletúrt a lány hajába. Játszadozott a tincseivel – ujjai köré
csavarta, majd lágyan végigsimított rajtuk. Nem bírta tovább.
- William, én… - kezdett bele
Carina. Keze lesiklott a férfi hátán, és gyengéden megnyomta ujjaival a
derekát.
- Mit szeretne mondani, Úrnőm?
- Énszerelmesvagyokbeléd – szaladt ki a száján, és csuklott egyet.
William megdermedt, és kissé
eltolta magától Carinát.
- Hogy… hogy mondta?
- Szeretlek – jelentette ki a lány
egyszerűen, minden kertelés nélkül, majd felkacagott, és megpördült a tengelye
körül. Azonban kibillent az egyensúlyából, és nekiesett Williamnek. A férfi
megbotlott, de még zuhanás közben reflexből magához ölelte a lányt.
Szerencséjük volt, és az ágy felfogta az esésüket. A lány rázuhant Williamre,
és egy pillanatra mélyen egymás szemébe néztek.
- Carina… - suttogta a férfi, majd
megragadta a lányt a vállánál fogva, és rálökte az ágyra. Ráfeküdt, hogy ő
legyen felül, és még mielőtt Carina egy szót is szólhatott volna, a két kezébe
vette az arcát. A lány arcán egyszerre ült izgalommal vegyes döbbenet és vágy –
egyrészt meghökkent a hevességén, másrészt mindennél jobban akarta a férfit.
William egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna, szeméből eltűnt az
izzás, de azon nyomban megjelent újra, ahogy belenézett Carina szerelmes
tekintetébe.
- Kérem, bocsásson meg, Úrnőm… -
suttogta, azzal szenvedélyesen megcsókolta. A lány halkan felnyögött – egyrészt
a döbbenettől, másrészt attól az elemi érzéstől, ami átjárta.
Amikor a férfi nyelve átsiklott a
lány puha ajka közé, a lány átfonta a karjával a nyakát, és beletúrt a hajába a
tarkójánál. Carinának esze ágában sem volt tiltakozni, erre várt már hosszú idő
óta. Hevesen, ugyanakkor kissé esetlenül visszacsókolta, amire a férfi
megragadta a kezét, és ráfonta az ujjait az ujjaira. Carina még sohasem érzett
ekkora mérhetetlen boldogságot, és szíve olyan hevesen zakatolt, hogy azt
hitte, kiugrik a helyéről. Arca és teste felforrósodott, és remegett az
izgalomtól és vágytól. Földöntúli mámor járta át, William csókja a legszebb
álmait is felülmúlta. Egyszerre volt gyengéd és romantikus, de közben mindent
elsöprő és szenvedélyes.
Miután ajkaik elváltak egymástól,
hosszú pillanatig farkasszemet néztek. William tekintete valósággal lángolt,
ahogy Carináé is. Arcuk kipirult, szájuk enyhén elnyílt, és halkan pihegtek.
Ekkor William megrázta a fejt.
- Mit tettem… - szállt le a
lányról, és rémület suhant át az arcán.
Felült, és a kezébe temette a
fejét.
- Bocsásson meg, Carina… A… a
pillanat heve. De hiába mentegetőzök, tudom, nincs mentség… - markolt bele a hajába.
Hangjában kétségbeesés ült.
- De… de hiszen… - dadogott a lány,
nem értette, William miért mondja mindezeket. Hisz bevallotta neki, hogy
szereti.
- Legszívesebben most arcul köpném
magamat.
- De miért?
- Úrnőm, ön nincs józan
ítélőképességének a birtokában, és én ezt rútul kihasználtam. Fogalmam sincs,
mi ütött belém, még sohasem ragadtattam el ennyire magam. Jobb lesz, ha most
távozom – állt fel, azonban Carina a keze után nyúlt.
- Ne, ne! Ne menj el, kérlek! Ne
hagyj engem egyedül! – szólt könnyes szemmel. Úgy érezte, belebetegedne, ha
William magára hagyná.
- De kisasszony…
- Kérlek! – szorította meg a kezét.
Ajka megremegett, szemében könnyek ültek. William felsóhajtott.
- Isten lássa lelkem… Nem tudok
ellenállni Úrnőmnek… - ült le a lány mellé. Carina ráhajtotta a fejét a
vállára, amire a férfi átkarolta.
- Kisasszony, ugye tudja, hogy ez
nem helyes…?
- Nem érdekel… Nem érdekel többé,
mi helyes – monda, és macskamód összekucorodott az ágyon. Térdét felhúzta,
karjai lábán nyugodtak.
- Ölelj át, William! – nyöszörgött
vékony hangon.
- Ez… ez tényleg nem he…
- Ölelj át! – szólt még szívtépőbb
hangon. William lehúzta a cipőjét, és magához szorította a lányt.
- Jó éjt, Úrnőm – súgta a fülébe.
- Jó éjt, William – sóhajtott fel
Carina elégedetten, és lehunyta a szemét. Pár pillanat múlva mély álom
nehezedett pilláira.
~~*~~
Másnap reggel Carina, amikor
felkelt, mélységes döbbenettel konstatálta, hogy William mellette szuszog hason
fekve ruhástul,és rajta is utcai öltözék van. Megpróbált visszaemlékezni az
estére, de fogalma sem volt, mit csinált, és hogy hogy került ide. A fejébe
szörnyű fájdalom nyilallt, és kavargott a gyomra.
- William! – rázta meg enyhén a
férfit. – Magyarázatot követelek!
Komornyikja álmosan pislogott.
- Mi... mi történt?
- Én is ezt kérdezem! Mi történt?
Mi ez az egész?! Hogy kerültem ide?!
- Hát nem emlékszik?
- Nem! Csak… csak arra, hogy volt
valami énekverseny, amit megnyertem…
- Másra nem?
- Csak nagyon homályosan… - szólt
Carina kétségbeesetten és felült. – Te jó ég, mit műveltem…? – kapta a szája
elé a kezét, és közben nagyon remélte, hogy William nem azért fekszik mellette,
mert… - de nem merte folytatni gondolatmenetét.
* A scarborough-i vásár (Scarborough Fair) egy tradicionális angol ballada. Akit érdekel, az alábbi címen utánaolvashat, avagy ajánlom a dalt meghallgatásra :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
